2008. április 20., vasárnap

Virginia Woolf: Messzeség

Woolf évek óta a legeslegnagyobb kedvencem. Hatalmas öröm az én kis szívemnek, hogy végre-valahára minden regénye megjelent magyarul. (Háromszoros hurrá az Európa Kiadónak!) A magyar életmű-kiadás némi faramucisága, hogy a legelső regényei jelentek meg nálunk legutoljára. Nyilván ennek piaci okai voltak, hiszen a magyar közönség előtt elsősorban a leghíresebb regényei, a Mrs. Dalloway, a Hullámok és az Orlando voltak ismertek. Ezek megjelenése után következhettek csak a kevésbé ismert, ám nem kevésbé jó művek. A faramuciság a dologban számomra az, hogy a korai Woolf-művek egy egészen más, könnyebben emészthető, „olvasóbarátabb” írót mutatnak, míg az igazi remekművei elég nehezen befogadhatók, nagyfokú szellemi-érzelmi nyitottságot követelnek meg az olvasótól. A legnagyobb különbség tán az, hogy a Messzeség és a következő regény, az Éjre nap még hagyományos regényformát követ, jól körülhatárolható cselekménnyel, van kifutása, csúcspontja; a későbbi művekben ellenben Woolf olyannyira tökélyre fejlesztette a tudatfolyam-technikát, és olyannyira elszakadt a hagyományos regényformától, hogy a cselekmény már teljesen eltűnik, a „történés” csak a szereplők gondolatain, érzésein, egymás közti interakcióin keresztül bontakozik ki. Épp ezért kezdő Woolf-olvasóknak inkább a korai, hagyományos regényeit, illetve a pályája végén írt, ám formailag a kezdetekhez való visszatérésnek tekinthető Az évek című családregényét ajánlanám, a nagy, valóban korszakalkotó jelentőségű remekműveket csak utána, ha már sikerült összeismerkedni az írónő stílusával.

A Messzeség című regény egy fiatal lány felnőtté válásának története, nem kevés önéletrajzi elemmel. Ez egyébként nem meglepő, Woolfnak szinte minden regénye önéletrajzi elemekkel van tele. Hősünk, Rachel Vinrace anya nélkül, vénkisasszony nagynénik gyámkodása alatt felnőtt, a széltől is óvott fiatal nő, akinek, amikor végre kiszakad megszokott környezetéből, az egész világról, az emberekről, és elsősorban saját magáról kialakult képét át kell alakítania.

Az angol cím (The Voyage Out - Kiutazás – nem tudom, miért kellett megváltoztatni a fordításban) nagyon sokrétű. A regény valóban egy utazásról szól, Rachel és társai az apa kereskedőhajóján indulnak el a tengeren túlra, hogy egy szinte még érintetlen dél-amerikai angol gyarmati településen töltsék a telet. A településen lévő egyetlen szállodában hamar kialakul egy összetartó kis angol közösség, melynek tagjai unaloműzőként kirándulást szerveznek egy kishajón az őserdő mélyére, a valóban érintetlen természetbe. Ez a kettős kiszakadás-motívum nagyon jól érzékelteti Woolf örök bezártság-dilemmáját: nem elég elmenni a világ végére, még ott is ki kell szabadulni a közösség burkából, és „el kell szökni” a természetbe, hogy valóban önmagunk lehessünk.

Az utazások története azonban itt nem ér véget, a regény valójában a szereplők önmagukba tett utazásának, saját lelkük megismerésének története. A főszereplő természetesen Rachel, de nem csak a ő lelki utazását ismerjük meg, öt-hat vele azonos súlyú mellékszereplője van a műnek. Ez is Woolfra jellemző sajátosság, szereplői mindig egyenrangúak, ha ki is emel valakit főszereplővé, nem rendeli alá a többieket. Rachel és társai lelki-szellemi eszmélése már itt is véget nem érő beszélgetésekben, filozófiai-irodalmi-történelmi fejtegetésekben nyilvánul meg. Klasszikus elsőkönyves hiba, hogy az ember mindent bele akar írni a könyvébe, Woolf is beleesett ebbe a csapdába, a szereplői szájába adja a véleményét szinte mindenről, politikáról, társadalomról, feminizmusról, irodalomról, filozófiáról. Hogy ez mégsem lóg ki a mű szövetéből, és az élvezhetőséget sem csökkenti, az annak köszönhető, hogy Woolf egész életében – már regényei megjelenése előtt is – rendkívül termékeny esszéista volt. Szereplői néha kissé elvont fejtegetései a profizmusnak hála a regénybe rejtett miniesszéknek tűnnek.

Az érzelemközpontúság és az esszéisztikus jelleg mellett Woolf életművének legmeghatározóbb vonása az őrület állandó jelenléte, és döbbenetesen érzékletes ábrázolása a regényeiben. Ebben a műben a később elhatalmasodó őrületnek és depressziónak még csak egészen szelíd ábrázolását kapjuk. Ami azonban már előremutat a későbbi regények felé az a halál rendkívül szenvtelen ábrázolása. A halál Woolfnál magánügy, a haldoklót szinte bensőséges viszonyban ábrázolja saját halálával, a társadalom többi tagja számára azonban a halál szinte csak egy társasági téma, amiről ebéd és tea között cseveghetnek. Egyszerre rendkívül kritikus, ugyanakkor rendkívül józan: a hosszas haldoklás után a halál már nem csak a beteg számára megváltás, hanem a környezete számára is. Visszatérhet az életük a normális kerékvágásba.

Woolf iszonyatosan érzékeny író, nagyon pontos megfigyelője az emberi léleknek, szerintem mindenkinél zseniálisabban ábrázolja annak összetettségét, kiismerhetetlenségét, érzelmeink és értelmünk gyakori egymásnak feszülését. Nem könnyű olvasmány, tényleg nagyfokú nyitottságot igényel, és időt, nyugalmat, nem lehet kutyafuttában a buszon olvasni, csak odakoncentrálva rá, lelassulva a szöveg tempójához, hagyva, hogy magával vigyen. Én első olvasásra beleszerettem, de tudom, hogy nincs mindenki így vele. Mint az igazi zseniket általában, őt is eléggé szélsőségesen ítélik meg :-) Tegyetek egy próbát vele, hátha titeket is rabul ejt!


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...