Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

„Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway” – számos felmérés szerint a világirodalom egyik legtöbbet idézett kezdőmondata. Virginia Woolf regényének főszereplője, Clarissa Dalloway 1925-ben indult virágbeszerző útjára Londonban, és meg sem állt a világhírig. A műről és írójáról megszámlálhatatlan cikk, kritika, tanulmány, esszé született az elmúlt nyolcvan évben, gyakorlatilag mindent elmondtak, leírtak róla. Világirodalmi jelentőségű mű, a modern próza egyik legfontosabbja, hatása a huszadik századi regényre felbecsülhetetlen. Az író, Virginia Woolf a huszadik század első felének tán legpezsgőbb angol szellemi központja, a Bloomsbury-kör alapítója, a modern regény egyik megteremtője, a tudatfolyam-technika máig legnagyobb mestere, aki számos, ma is hatalmas kultusznak örvendő íróra volt hatással – Garcia Marqueztől Ian McEwanen és Doris Lessingen át Baricco-ig.

Mindezen tények és adatok azonban tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy számot adjanak arról, miért olyan rendkívüli ez a regény, és miért képes tudatformáló hatást gyakorolni az olvasóra. Hét éve, amikor először olvastam, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen irodalom egyáltalán létezik. Sokat és sokfélét olvastam már akkor is, de Woolf annyira új, annyira más volt, mint bármi, ami addig a kezembe került, hogy hatása csak az első önállóan olvasott gyerekkori könyvekéhez mérhető – új világot nyitott, s általa átértékeltem mindent, amit addig olvastam. Azóta is mindent, ami a kezembe kerül, először hozzá mérek, és bizony ennyi év és számtalan remek könyv után is azt kell, mondjam, egytől egyig elvéreznek az összehasonlítás során.

Mikor jó néhány év kihagyás után újra kézbe vettem (sajnos jelenlegi életmódom nem kedvez a kedvencek évenkénti újraolvasásának), remegve vártam, milyen hatással lesz rám. Vajon ugyanazt a gyönyörűséget élem át újra, vagy kiderül, mindeddig egy illúziót tápláltam, és a regény nem is olyan remek? Az első mondatok után nyilvánvalóvá vált: hazaérkeztem. Gátlástalanul lubickoltam Woolf gyönyörű, költői, számomra nagyon otthonos prózájában. Az érzésekből, benyomásokból, emlékekből összeálló történetben; a fényekből, ízekből, illatokból, apró impressziókból kirajzolódó, festményszerű leírásokban. Ebben a gáttalanul, hömpölyögve áradó gondolatfolyamban, amit látszólag semmilyen korlátok nem zabolázhatnak meg, valójában azonban nagyon is tudatos, tökéletesen komponált regényszövet.

„Mert az ég a megmondhatója csupán, miért szeretjük annyira, miért látjuk ilyennek, miért fűzzük tovább gondolatban, magunk köré építve, mindig újra ledöntve, minden pillanatban újjáteremtve ezt az egészet; de hát a legutolsó madárijesztő, a sok porig alázott nyomorult is, ahogy ott ül kinn a lépcsőn (és szürcsöli önnön tönkrejutottságának seprőjét), ugyanígy tesz; s éppen ezért, erről meg volt győződve, semmire sem lehet itt jutni törvényekkel: éppen ezért, mert szeretik az életet. Az emberek szemében, lendületében, lábdobogásában, vánszorgásában, a zajban és a forgatagban, a kocsikban, autókban, autóbuszokban, teherautókban, az utcán végigimbolygó-csoszogó szendvicsemberekben; a cinek és fúvósok csinnadrattájában, a verklinyikorgásban, a magasan fönn keringő repülőgép diadalmas motorberregésében, cérnavékonyka énekhangjában – mindenütt ott volt, amit ő is szeretett: az élet, London, ez a júniusi pillanat.”

A Mrs. Dalloway egy júniusi nap krónikája – egy napé, melyben benne van egy egész élet. A középpont Clarissa Dalloway, köré sereglenek a mellékszereplők: barátok, férj, lánygyermek, régi szerelmek, cselédek, ellenségek – és egy költő, az őrült háborús hős, Septimus Warren Smith, kinek fejében a madarak görögül szónokolnak, és aki az élet szépségeire vakon nem tud letenni öngyilkos szándékairól. Clarissa és Septimus a regényben az érem két oldala, látszólag nincs közük egymáshoz, csupán a végén kapcsolódik a két szál egy röpke időre – valódi kapcsolatuk a regényen kívül leledzik: mindkét szereplő valójában Woolf maga, a tündöklő társasági hölgy és a mindennapok borzalmaival megbirkózni képtelen művész is.

Clarissa azon a júniusi napon estélyt készül adni, melyre hivatalos a londoni előkelő társaság színe-java: minden az estélyi előkészületek körül forog, mígnem egy váratlan látogató zavarja meg a készülődést. Peter Walsh, Clarissa egykori szerelme sokévnyi távollét után bukkan fel, hogy szembesítse a nőt egykori választásával, s azóta eltelt életük baklövéseivel. A látszólag ártalmatlan, félig érzelmektől vezérelt, félig csupán udvariassági látogatás igazi érzelmi lavinát indít el. A múlt ködéből felszínre kerül Clarissa és Peter közös fiatalsága, Sally Seton emléke, kire mindketten legjobb barátként és szerelemként tekintettek, a konvenciókkal való fiatalos harc és az azoknak való behódolás kegyetlen kettőse. Clarissa választása, hogy a lángoló Peter helyett az ígéretes feltörekvő politikus, Richard Dalloway felesége lesz, és Peter későbbi zavaros szerelmi élete.

Az olykor kristálytiszta, olykor csalfa emlékek hálójából ugyanannak a történetnek több olvasata is kibontakozik, ahogy több Clarissa Dalloway-képet is kapunk. Mert másként látja őt Peter, a férje, a virágárus, a lánya gyűlölt barátnője és a régi barát is – Woolf zseniálisan ragadja meg, mennyire kiismerhetetlen egy ember, mennyire nem lát minket igazi valónkban a környezetünk. Ám ami ennél is lényegesebb, hogy mi sem ismerjük saját magunkat. Clarissa folyamatos vívódásában, saját döntései megkérdőjelezésében, a régmúlt sebeinek újra meg újra történő feltépésében ott van mindannyiunk közös átka, amiről az írónő kétségbeejtően sokat tudott: az önmagunkban való kételkedés.

Woolf rendkívül árnyalt képet fest Clarissáról, ugyanakkor néha úgy érzem, mintha játszana velünk, olvasókkal: mintha tudatosan ellentmondó képeket rajzolna hősnőjéről, hogy aztán a mi feladatunk legyen összerakni a saját Clarissánkat. Aki hol elegáns és öntudatos ötvenes nő, hol a konvenciók rabságában vergődő, velejéig sznob társasági hölgy; hol sziporkázó és mindent felrúgó ifjú lány, hol érzékeny és kezelhetetlen gyermek. Aki képes a végletekig elkeseredni, ha az estély egy momentuma nem sikerül tökéletesen, mégis: puszta jelenlétével életre kelti a hamvába holt fogadást, képes arra, amire mindannyian vágyunk, s mindannyian féljük, hogy tán nem érjük el soha: hogy jelen legyen.

„- Megyek én is – mondta Peter, de egy pillanatig mégis ülve maradt. Mi ez a rémület? mi ez az elragadtatás? gondolta. Mi ez, ami ilyen végtelen izgalommal tölt el hirtelen?

Ez csak Clarissa lehet, mondta.

Mert ott volt – megjelent.”

A Mrs. Dalloway nem könnyű olvasmány: egy lélegzettel olvasandó, monumentális gondolatfolyam – a szöveget nem törik meg fejezetek, az elbeszélő személye olykor bekezdésről bekezdésre változik, az időkezelése finoman szólva szabados. Ugyanakkor a legszebb és legköltőibb érzelemfolyam, amit valaha olvastam, és tán a legbravúrosabb ábrázolása annak, mily kiismerhetetlen, megfoghatatlan, feltérképezhetetlen tájék az emberi lélek – a hogy a legtöbben mennyire nem is törekszünk arra, hogy megismerjük. Woolf erre törekedett, egész életében, regényeiben, esszéiben, mániás rohamaiban egyaránt – s bár ő maga összeroppant a reménytelenség súlya alatt, művei máig képesek arra, hogy minket, olvasókat egy picivel közelebb vigyenek saját magunk és mások megértéséhez.

Kiadó: Európa

Fordította: Tandori Dezső