Michael Cunningham: Az órák

„A Hogarth House lépcsőin megáll és önmagára emlékszik. Az évek során megtanulta, hogy az épelméjűséghez bizonyos fokú színlelés is hozzátartozik, nemcsak a férje és a szolgák miatt, hanem elsősorban és mindenekelőtt önmaga meggyőzésére. Ő a szerző; Leonard, Nelly, Ralph és a többiek az olvasók. Ez a regény egy fájdalmasan érzékeny, sebezhető, ám derűs és intelligens nőről szól, aki régebben beteg volt, de immár meggyógyult, aki a londoni szezonra készül, ahol partikat ad és partikra jár, délelőttönként ír, délután olvas, a barátaival ebédel és tökéletesen öltözködik. Valódi művészet, hogy az ember kellő stílussal uralja az uzsonna- és vacsoraasztalt. A férfiak gratulálhatnak maguknak, ha igaz és szenvedélyes szavakat írtak a nemzetek mozgásáról, a magas irodalom egyetlen témájának tekinthetik a háborút és Isten keresését; de ha a férfiak világban elfoglalt helyzetét megingathatná egy rosszul megválasztott kalap, mélyreható változások történnének az angol irodalomban.”

Ritka az, hogy valaki ilyen érzékenységgel idézzen meg egy másik írót és alkosson mégis maradéktalanul önálló, saját jogán is élvezhető-értékelhető művet, mint Michael Cunningham – Az órák úgy idézi meg (s írja újra) a Mrs. Dalloway történetét, hogy közben minden életrajznál szebben és érzékenyebben festi elénk Virginia Woolf alakját. Elfogult vagyok vele – jó tizenhét évvel ezelőtt én ezen a könyvön keresztül találtam el Woolfhoz, a máig legfontosabbhoz. Szinte évente újraolvasom – Bécsy Ágnes remek életrajzával együtt a Woolf-olvasások állandó kísérője (ennek fényében egészen furcsa, hogy eddig nem írtam róla).

Cunningham megidéz, újraír, gátlástalanul játszik és emeli piedesztálra előképét – miközben precíz iparosként fejleszti tökélyre a Mrs. Dalloway ötletét: egy nap történéseibe beleírni egy egész életet. Ő három életet ír egy napba, három, gyakran egymásba hurkolódó idősíkon, három, a felszínen nagyon különböző, valójában ugyanazt kergető hősnővel. Az egyik a húszas évek Richmondjában, depressziójából felgyógyulóban regényt ír, melytől azt reméli, visszavezeti önmagába. A másik az ötvenes évek Amerikájában a regényt olvassa, mely megváltoztatja életét és végzetes döntések sorára sarkallja. A harmadik immáron a kétezres évek New Yorkjában a regény lapjairól kilépve éli meg Clarissa Dalloway történetét – s mond búcsút neki. Mindhárman egy júniusi nap óráit pergetik maguk előtt – a zaklatott írónő, a tökéletes háziasszony, a drámai hősnő. És persze ott van közöttük a költő, Septimus Warren Smith modern kori megfelelője, kinek a madarak görögül énekelnek, kinek sorsát párkákként szőtték ők hárman – az írónő, aki megírta, az anya, aki elhagyta, a szerető, aki újra gyermekké tette.

Ugyanazt a történetet írják, ugyanazt a történetet élik. A mindennapok lehetetlenségét, a konvenciók elsöprő erejét, a megalkuvások, csalódások, kisebb-nagyobb traumák ütötte sebek fantomfájdalmát. Virginia képtelen beilleszkedni a hétköznapokba – a zseniális fúria, a legintelligensebb nő Angliában, kinek regényeit még száz év múltán is olvasni fogják, fél elküldeni a szakácsnőt Londonba egy adag cukrozott gyömbérért. Virginia, aki szökne Richmond fojtogató légköréből, aki nem mer tükörbe nézni, nehogy meglássa válla fölött azt az árnyat, aki a törékeny reggeli ihletet mint naposcsibét őrzi és óvja a külvilág ostromaitól. A látomások embere, akinek védvonalait végül megtörték, de aki regényeivel képes megváltoztatni mások életét.

Mint Laura Brownét, a könyvmoly Lauráét, aki a világháború után hazafias kötelességből ment hozzá egy hős hazatérőhöz, ám nem találja helyét konvencionális házasságában. A fiatal anya, aki a férjének sütött születésnapi torta felett érzett kudarc elől egy szállodába menekül, hogy kiszakítson magának néhány órát, mely csak az övé. Laura, kinek szemét felnyitja az irodalom, Virginia, Clarissa Dalloway – felrúg konvenciókat, házasságot, anyaképet. Elhagy, menekül – valami elől, a saját józan eszét megóvandó. Ki tudná utólag megítélni?

Hogy Laura tette hogy kapcsolódik a lapokról lelépő, a fikciót élő Clarissa történetéhez (aki persze nem Dalloway, csak ifjúkori szeretője, a haldokló költő nevezte el így, mintegy determinálva a partikat adó középosztálybeli feleség szerepére)? Az irodalom rejtélyei... Persze kiderül, hogyne – nem is nehéz megfejteni, ki a szeretve gyűlölt anya a versek mögött. De vajon a költő azzal, hogy elnevezte ifjúkori barátnőjét Mrs. Dalloway-nek, saját sorsát is megjövendölte? Ki írja életünk regényét – a démonaival küzdő írónő, a szokások hatalma, rajongásaink, szerepjátszásaink? Vagy mi magunk? Képesek vagyunk-e felvállalni, hogy végül minden tettünkért, minden mulasztásunkért, minden gyengeségünkért saját magunknak kell viselni a felelősséget? Vagy életünk végéig regényhősök kölcsönmondatai mögé bújunk és reménykedünk, hogy sosem reped meg a máz? S vajon mihez kezdünk, ha a költő halott, és egyedül kell szembenéznünk a ránk váró órákkal?

„Clarissa egyedül lesz, végtelenül magányos, de nem hal meg. Ahhoz túlságosan szereti az életet, Londont. Virginia elképzel valaki mást, igen, valakit, akinek a teste erős, de törékeny az elméje; valakit, akiben ott a zseni szikrája, a költészeté, akit maguk alá tipornak a világ kerekei, háború, kormány, orvosok; valakit, aki a szó technikai értelmében elmebeteg, mert mindenben jelentést lát, tudja, hogy a fák érző lények és a verebek görögül énekelnek. Igen, ilyesvalakit képzel el. Clarissa, az épelméjű Clarissa - a diadalittas, átlagos Clarissa - továbbra is szereti Londont, szereti mindennapi örömökkel teli életét, és valaki másnak, a tébolyodott költőnek, a látomások emberének kell meghalnia.”

Kiadó: Jaffa

Fordító: Tótisz András