Az
előző bejegyzésben utaltam rá, hiányérzetem volt az Anansi Boys
olvastakor. Most megpróbálok kicsit jobban utánajárni, mit is hiányoltam
ott.
Nekem
mindig is tetszett, ahogyan Neil Gaiman „világot teremt”, de csak a
Coraline után jöttem rá, valójában miért. A Coraline ugyanis valóban
korosztályfüggetlen olvasmány. Nem gyermekkönyv (szigorúan a szó mai
értelmében), de keresetlenül egyszerű nyelvezete van. A történet baljós
és sötét, de az erőszak és vérgőz légköre nélkül. Szinte népmesei, a
népmese eredeti, életre felkészítő, kíméletlen módján. Így az egyenes
vonalú, sallangmentes történetmesélés nem rejti el a gaimani „trükköt”,
az egyébként meglehetősen kézenfekvő felismerést: egyetlen „világ” sem
mesélhető el. Csak a mese mesélhető, a „világa”, akárcsak a miénk, a
megválaszolatlan kérdések, a bizonytalanságok, kimondhatatlanságok
horizontját kell az olvasó elé tárja, magyarán csak az a mesevilág
„maradéktalan”, aminek nincs lezárt, mesélője által kitalált
„horizontja”. Így feltárja számunkra az olvasás-hallgatás gesztusa által
a nekünk rendelt feladatot: alkossuk a mítoszt magunk is, teremtsük meg
a magunk „maradékát”. A mítosz az a mesélés, ahol a mese minden
porcikája nem magyarázódik meg. Az utalások nemcsak egy szűk
mese-ketrecnyi eseményt és/vagy szereplőt érintenek, hanem túlmutatnak
azokon, tág terepet nyitva ezzel az olvasói fantáziának.
(Valahol
a posztmodern alkotóvá tett olvasója és a mítosz „továbbmesélője”
rokon-alkatú, mindkettő az aktivitásban különbözik a leginkább a
„teljesen kitalált”, zárt történeti formák történet-fogyasztóitól.
Persze, más gyökérről növesztve a fantázia-fát, hiszen amíg a
posztmodern a világ „kimondhatatlanságának” biztos tudatában alapból
fragmentumot, szép magyar szóval töredéket alkot, mintegy megelégszik az
„ilyen is van” bizonytalan szöveg-identitásával, addig a mítosz a maga
„így hallottam, így mesélem tovább, de lehet hogy egészen másképp
történt” bizonytalanító szűrője ellenére továbbra is a teljességről
kíván szólni. Megint csak szép szavunkkal: egyetemest céloz. Azaz
végülis a „világ kimondására” tesz kísérletet.)
Fontos
írói gesztus vezet ide: az író csak annyit láttat a történetből,
amennyit a szereplői látnak. Lehet, hogy számtalan kaland esik nap mint
nap a Fal mögött, a Csillagpor világában, szó sem esik róluk. Lehet hogy
számtalan élet-technika, trükk, sajátos „társadalmi viselkedésforma”
létezik még a London alatti Londonban, a „soseholban”, de nem mesélődik
el, mivel hőseink nem éltek e technikákkal, nem találkoztak – nem is
találkozhattak - a mítosz minden lakójával. Az író nem „istene” a
történeteinek, csak krónikása. Annyit mesél el, amennyit feltétlenül
szükséges, hiszen nem tanulmányt ír a terra incognitáról, hanem regényt.
Az „elmeséletlen” mégis „kihagyásnak” érzik az olvasó számára, hiszen a
szereplők félmondataiban, a kalandok helyszínének pár mondatban
„odakent” történeteiben jelzések szintjén ott van. Tehát miközben a
„regényt” olvassuk, a „világ” is létrejön, a maga határtalanságával.
A
„kihagyás” írói gesztusáról a legegyszerűbben Gaiman negatív figurái
segítségével mesélhetek. A Coraline írásakor az író egyik legerősebb
húzása volt a Másik Anyu figurájának szinte teljes „ködben hagyása”. Nem
tudjuk, honnan jött, hová tart, csak azt, Coraline-t akarja. No persze
azt is, akart és elkapott-felfalt már másokat is. Olyan, mint a pók a
maga szőtte hálóján, amit mindig a kiszemelt „legyecske” kedvére formál,
igazi „légypapírgyáros” azzal szerez meg, amire csábulsz. De ezen kívül
valójában semmi lényegeset nem tudunk meg róla.
És
ez Gaiman gonoszság-ábrázolásának kulcsa. A szorongás így nem
pszichologizálódik át, nem okolódik a gonosz – talán ettől lesz valóban
ijesztő. Hiszen nem lehet „meggyógyítani”, nem lehet kiengesztelni.
Irracionális marad, és ettől rezonál bennünk igazán, mert az igazán mély
félelmeink valójában szintén nélkülöznek minden rációt. És nemcsak az a
pozitivista kényszerképzet hiányzik ezekből a gonoszokból, ami szerint
ha tudjuk a „gonoszság-betegség” okát, meg is tudjuk azt „gyógyítani”. A
többlet-tartalmuk alapvetően szakrális: ember-feletti, avagy alatti,
ami magában nem új, minden vallásos gonosz-felfogás sajátja. Viszont
azok is lét-okoltak (pl. a bukott angyalok „gonoszsága”), felfogásukban a
gonosz leginkább az „elromlott jó”.
A
mítoszi gonoszság, amivel Gaiman is operál, alapvetően más: csak a mi
tükreinkben kapja meg ezt a minősítést. A maga viszonyrendszerében
viszont végtelen természetességgel „van”. Érdekes ez: táplálkozni ugye
nem gonosz dolog, de csak innen a tápláléklánc csúcsáról nézve nem, s ha
létezne állati vagy növényi vallási gondolat, mi lennénk a
leggonoszabb, szörnyeteg Istenek (nem tartozik ide, de gondolja csaknem
így hitrendszer, például a dzsainák Indiában). Az emberi lélek mint
táplálék, az emberi élet, mint élelem teszi érthetővé a mítoszok
isteneinek viselkedését Zeusztól Odinig – az antik és a barbár istenek
sem gonoszak, csak táplálkoznak. Gaiman hihetetlenül érzi-érti ezt, hogy
a mítosz isteneinek kvázi „erkölcstelen közömbössége” irántunk nem a
halhatatlanság távlatának gőgje, pusztán az éhes és az étel viszonya.
Tehát
ami emberi értelemben véve „gonosz” Szerda úr, Csernobog, vagy Mr.
Hinzelmann cselekedeteiben, az a mi látószögünk következménye. Ha
komolyan vesszük a mítosz „igazságát”, akkor pedig voltaképp az ő
viselkedésük velünk a mi egymással szemben élt viselkedésünk. Hiszen a
mítosz isteneit mi teremtjük, testet mi adunk nekik a történeteinkkel,
amikkel a világot próbáljuk (másképp, de legalább annyira
differenciáltan, mint a tudomány) megérteni. Az isteneink élnek, míg
áldozunk nekik, míg emlékszünk rájuk. Míg mesélünk róluk. És elmúlnak,
ha elmúlnak a történeteik.
Végülis leginkább ezért szeretem Gaimant. Mert komolyan veszi a mesélést, a mítosz „igazságát”.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése