Három negatív szó

Fodor Ákos: 

Három negatív szó 

Nincs

Semmi

Baj

Egy ember, aki remekül tud hallgatni, amikor nincs megformált közlendője, aki „egypetéjű ikreknek” tartja a verset és a zenét (musicalek, operettek, operák szövegkönyveit fordítja), és „eleven mentalitás” hordozójának a haikut. A „Szükséges Minimum” keresése közben, így utólag, a megvalósult szükségszerűnek tűnik, hogy egymásba akadt az alkotó és a forma, ahogyan Fodor Ákos összefoglalja: azelőtt írt haikut, mielőtt megismerte volna magát a formát – mielőtt konstatálta volna, mit csinál.

„…ritka-drága, tartalmas és eleven csend, amely a legszükségesebb szavak foglalatába helyezve úgy ragyog föl, hogy képes átköltözni befogadójának szemébe-szívébe is.” A haiku tehát mentalitás, legelsősorban az: csendből, figyelemből, belső békéből és némi játékosságból gyúrt hozzáállás a világhoz. Az „érvényes haikuban” benne lakik a világ. A látvány egyszerű rögzítése: az „éppen ilyen” keltsen visszhangot az olvasóban – a maga módján alakuljon az olvasóban is a „világ egésze” a pontos meglátás körül felhőként ott lebegő tartalmaktól. A haiku az öt soros tankából alakult ki, ahol az első három, öt-hét-öt morás (szótagos) sor alkotta meg a látvány tükrét, s a két utolsó hét morás sor tartalmazta az alkotói reflexiót. A haiku szűkített formája voltaképp kitágított alkotói-olvasói gesztusokat követel – az „el nem hangzó” két sort az olvasó magában (akár pontos megfogalmazás nélkül, ködös érzet-felhőben) alkotja meg, a reflexiót a látványból: a haiku ezen olvasatban akár hallatlanul érdekes „középkori posztmodern” próbálkozás az olvasó alkotói folyamatba való bekapcsolására.

Fodor Ákos ezt a formát előszeretettel szűkíti még tovább. Idézett verse mindössze négy szótag. Az európai haiku-alkotók között sokan bontják fel a szigorú formát így vagy úgy, térve el valami módon a sorok és szótagok szabályzatától – időnként annyira, hogy legfeljebb valóban az alkotói mentalitás okán nevezhető a produktum úgy-ahogy haikunak. Ez a vers más utat jár. A forma önmagába bomlik: az elérhető „szükséges minimum” egyik legszebb példája magyarul. A három negatív szó vitán felül három és negatív – önmagában minden sor egy-egy lehangoló koppanás. Viszont nyelvünk sajátos játéka okán a belőlük formálódó kifejezés a szó-jelentések tökéletes ellentétét jelenti: a megnyugtatás, csillapítás tagadó gesztusát, azt, hogy minden rendben van. Ez az első réteg nem szorul magyarázatra, ezt mindenki látja, aki olvasni tud.

De ha tovább gondoljuk a dolgot, észre kell vegyük, hogyan lakik a három negatív szó együtt pozitív tartalmában, a kifejezés jelentésében egyfajta világban létező egyensúly. A jin, meg a jang – az egymásba játszó pólusos tartalmak, a folyamatos egymásba forgás. Avagy a saját kultúránk színei által: az angyaliban az ördögi? Három szóban az egész világ: hordozott lelki mágneses pólusaink elviselhetetlensége, megnyugtató csillapítottságban a semmi, a nincs és a baj a maga önálló jelentéseivel, tehát nemcsak az egyensúly a világban, hanem az azt fenyegető, folyvást szétfeszítő kettősség is? A legerősebb európai szellemiség, a vagy-vagy gondolkodás lakik benne, kultúránkba ágyazott mélységeink, hiszen ha választani kell, ha dilemma van, ha van három negatív szó, amelyek együtt elhangzása azt a megkönnyebbülést hordozza, hogy épp nincsenek – az jelzi azt is, számolhatóan vannak is, olykor jelen, és fájnak, a baj, a nincs, a semmi.

Ha tovább gondoljuk a dolgot: akkor látnunk kell, hogy van a világ és van az én. Az európai szétválasztottság van: és ebben a mögöttes látványban nem lakunk szívesen, nem is akarunk lakni, épp megkönnyebbüléssel konstatáljuk, hogy nem kell benne lakni, mert épp „nincs semmi baj”. Éppen nincs. A rögzített pillanat, a bajtalanság állapota a rögzített látvány. Ez bomlik bennünk tovább, érezzük meg a nyelvünk sajátos tagadó formájában a kettősség messzire mutató tartalmait. A tagadó formát magát, a tagadás lehetőségét-kényszerét – majdnem azt mondom: a lázadó angyalt. Hiszen jöhet e három negatív szó kívülről, ha van az én, a világ és szerencsére a világban a másik: ha valaki más mondja nekünk, akkor a saját szétszakított kultúránk mezején – a választás kényszerében jár az értelmezés.

De ha tovább gondoljuk a dolgot, a rögzített „látvány” valójában éppen egyensúlyban van. A mögötteseiben ott a három szó önálló jelentése, de együtt épp az egyensúlyt adják ki. A kilégzésben a belégzés lehetőségét. Az árnyékban a beszüremlő fény lehetőségét. Azt az eltagadhatatlan ritmust, amit az ember akkor él, ha szorosan behunyt szemmel áll a napon – és a szemhéján pulzáló fényvándorlást bámulja. A sötét és világos periódusok egymásból születését. Az egymásba áramlásukat. Hogy nem vagylagosságok, hanem egymás bölcsői. Amikor ez a mondat belülről születik meg, mint egy felismerés. Amikor nem kell hozzá más, csak az önmagam, hogy oszlathassam a világ és közém torlódó tévhitek ködlő felhőit – amikor kinyitva a szemem azt észlelem: valójában jól van, ami van. Nincs semmi baj. A helyemen vagyok, a helyem alattam van, azt látom, amit kell, és ott látnak, ahol kell.

Folytathatnám, de azt hiszem, épp eléggé túlbeszéltem ezt a három szót. De talán kiderül ebből, mennyire nehéz – akár lehetetlen – haikut fordítani. Ez a három kifejezés – a tagadó forma véglete – magyarul jelenti az ellenkezőjét, a nyelvünkbe van kötve. Mint ahogy a legtöbb haiku a megírás nyelvébe van kötve: az olvasói konstatálás feladatához elengedhetetlenül szükséges a látvány asszociációs kultúrájának ismerete, a megírás nyelvén akár évezredeken át formálódó nézet-, szimbólum- és kifejezésrendszerek ismerete – hogy ne pársoros banalitásnak, hanem a szükséges minimumba rejtett egész-világnak érezzük a haikut. Ennek ellenére persze meg kell próbálni mégis - fordítani kell, akár újraalkotni. Hogy tovább szaporodjék a kényszere: „gondoljuk” a világot. Mert az értelmünk ezért van.