Jonathan Franzen: Szabadság

Tán nem túlzok, ha azt mondom, Jonathan Franzen Szabadság című regénye az idei év egyik leginkább várt megjelenése volt – és bár még messze az év vége, biztosra veszem, hogy ott lesz az év legfontosabb megjelenéseit összegző listák legtöbbjén. Én nagyon vártam, már az első beharangozók alapján azt mondtam, ez a nekem való könyv: gyakorlatilag azóta, hogy tizenkét éve először láttam az Amerikai szépséget, gátlástalanul tobzódok mindenben, ami az amerikai álomról hivatott lerántani a leplet – Richard Yatestől a Született feleségekig. A téma kimeríthetetlen, született is számtalan könyv, film, színdarab, sorozat, viszont igazán maradandót alkotni, „nagyot mondani” épp az erős mezőny miatt nem annyira könnyű. Franzennek sikerült – méghozzá erőlködés nélkül.

Az író híre jóval előbb eljutott hozzánk, mint művei: noha nem egy Bret Easton Ellis-féle botrányhős, azért rendre szolgáltat alapanyagot a sajtónak. Első nagyobb port kavart műve egy esszé volt, melyben az „amerikai nagyregényt” hiányolta a boltok polcairól – aztán 2001-ben meg is írta, Corrections címmel (az Európa Kiadó karácsonyra ígéri a megjelenését). Franzen a megjelenés kapcsán összerúgta a port Oprah Winfrey-vel, ami megfizethetetlen reklámot csinált  a könyvnek – óriási közönségsiker lett, és elnyerte a National Book Awardot. Tíz évvel később az USA olvasó fele egy emberként várta az újabb nagyregény megjelenését, melynek egyik első olvasója maga az elnök volt (lelkendezett is róla rendesen), a szerzőt a Time címlapjára repítette (melyen előtte tíz évig nem szerepelt író), és amit megjelenésekor azonnal kikiáltottak a „21. század nagy amerikai regényének”.

Ami lehet, hogy túlzás, de hajlok rá, hogy mégsem. Amikor befejeztem, motoszkált bennem egy érzés, hogy ez tán a legjobb könyv, amit valaha olvastam. Az azóta eltelt időben ez a kép azért árnyalódott, sok minden helyrekerült, más meg épp hogy nem, és nyilván egy olvasás után ilyet az ember nem jelent ki – majd ha két-három év múlva ugyanezt a hatást éri el, akkor talán. De az biztos, hogy a könyv letaglózó. Monumentális tabló az ezredforduló Amerikájáról, a szabadság honáról, melynek lakói maguk sem tudják, miféle szabadságeszmények rabjaiként vergődnek – középpontban egy középkorú házaspárral, gyermekeikkel és egy régi baráttal.

Öt-hat főszereplő sorsát végigkövetve ismerjük meg az elmúlt harminc év felfokozott várakozásait, eszméit, mozgalmait, reményeit – és látjuk, ahogy ezek szép sorban összeomlanak, maguk alá temetve a szereplőket. Semmi különös, mondhatnánk – és tényleg. Franzen egyik nagy erénye, hogy a leghagyományosabb regényköntösben képes igazán maradandót alkotni ma, amikor majd’ minden író posztmodernnel akar „nagyot dobni” (ami persze nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne a posztmodernnel – csak épp nem muszáj mindig azt erőltetni). A Szabadság akár régimódi családregény is lehetne – egyetlen „trükkje” az elbeszélő személyének változása: a regény közel fele a főszereplő Patty Berglund önéletrajza, amit „kezelőorvosa javaslatára” írt, másik fele a külső narrátor által elmesélt történet maga. A két regényfél szépen illeszkedik egymáshoz, nincsenek homályos foltok, nincs nagyon eltérés sem – ugyanakkor egy ponton az egyik megjelenik a másikban, Patty önéletírása kulcsszerepet kap a cselekményben.

A már depressziós, szétesőfélben lévő nő elbeszélésében ismerjük meg Patty és Walter múltját: egyetemi megismerkedésüket, házasságukat, barátságukat a rockzenész Richard Katzal, a gyermeknevelés éveit, a tökéletes kisvárosi amerikai álom megvalósulását. Mely nem egy csapásra, hanem kis repedések sorozatát követve hullik szét  a szemünk előtt: azzal, hogy a fiú, Joey liberális, környezetvédő, tanult szüleitől a szomszédba költözik, barátnője republikánus, fegyvertartó, melós családjához; hogy Walter, az elhivatott környezetvédő homályos okokból egy külszíni fejtésben érdekelt nagyvállalathoz megy dolgozni; és azzal, hogy visszatér az életükbe a közös barát, Richard.

Ahogy Patty feltárja előttünk a múltat, szépen körvonalazódik a hétköznapi kis hazugságok, álságosságok, elfojtások hálója, amik oda vezetnek, hogy ez a nő lassan beleőrül a saját megvalósíthatatlan ideáiba, miközben szétesik a családja. Patty, a sikeres politikus anya lánya, aki fiatalon elhatározta, hogy tökéletes feleség és anya lesz, aki azért ment hozzá Walterhez, mert „jó ember”, aki sosem vallotta be magának, hogy mást szeret, mert nem illett az elképzelt képbe, tökéletes példája annak, hogyan kovácsol a legtöbb szereplő börtönt magának a nagy amerikai szabadságeszméből. Patty lázad, az anyja, a rá kirótt szerepek, az örökölt minták ellen, és szabadságát abban véli felfedezni, hogy választhat mást – azonban azzal, hogy nem engedi magát változtatni, elgondolkodni sem azon, helyes elképzelést követ-e, saját magát helyezi kényszerpályára. A regény visszatérő motívuma a szabadság, amivel nem tudunk mit kezdeni: sem az egyes ember, sem csoportok, sem az egész társadalom. Franzen e tekintetben kíméletlen, egy percig sem tagadja, hogy megvan a véleménye a mindenek feletti szabadságról, amivel kiirtjuk egymást, tönkretesszük a bolygónkat – és bónuszként még a saját életünket is megkeserítjük.

Szinte minden szereplő a saját kis privát szabadságeszményének foglya – az író nem kíméli sem őket, sem az olvasót. Kényelmetlenül, sőt, néha bosszantóan őszintén ír, voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, ne írja már le ezeket, nem akarom hogy ilyen nyíltan belenyomják az orromat a saját elfojtásaimba, hibáimba, gyengeségeimbe. És igen, néha olyan ereje van a szövegnek, oly mértékben szíven üt, hogy le kellett tennem.

„Soha és semmitől nem félt még annyira, mint ettől a telefontól. De most már azt is belátta, hogy senki mástól nem kaphat jobb tanácsot (…) Már tudta, hogy senki mástól nem kaphat feloldozást. Connie-tól azért nem, mert ő minden fenntartás nélkül szereti, az anyjától azért nem, mert ő nem tud elvonatkoztatni önmagától, Jonathantól pedig azért nem, mert ő meg nem elég okos. Neki nem másnak, hanem csakis az apjának, az ő szigorú és elveihez ragaszkodó apjának kell teljes és őszinte vallomást tennie. Egész életében az apjával hadakozott, és most eljött az ideje, hogy beismerje, legyőzetett.”

S ott a másik véglet, a rocksztár, aki nem a saját eszménye, hanem a saját magáról kialakított kép foglya: nem kevésbé szerencsétlen szereplő, mint a többiek, mégis, az az ember érzése, hogy ebben a furcsa, megborult világban ez a vállaltan szerepet játszó kispályás zenész az egyetlen, aki legalább nyomokban képes valamiféle önazonosságra.

„Katz nagyon, nagyon fáradtnak érezte magát. Képtelen volt rá, hogy akár csak tíz másodpercig is eljátssza azt a játékot, amit Caitlyn szeretett volna játszatni vele – mintegy megérintette a halál vonzása. Ha meghalna, akkor legalább végérvényesen elvágná azokat a szálakat, amelyek ahhoz a dologhoz kötik, ami a lányok elképzelése volt Richard Katzról, és ami immár annyira terhes volt a számára.”

Iszonyú erős könyv ez, olyan mondatokkal, amikbe kicsit bele lehet halni – azzal együtt, hogy nincs egyetlen szimpatikus szereplője sem, hogy kíméletlen, hogy sokszor tagadnám meg, vágnám a  falhoz. Közben meg imádom, mert őszinte, eredeti, és minden kíméletlensége dacára ott van benne az újrakezdésbe vetett hit – ami nélkül aztán végképp nem lenne értelme ennek az egész küszködésnek.

Oldalakon át dicsérhetném még, mert megérdemelné – de úgy érzem, azt a hatást, amit tett rám, nem tudom maradéktalanul megfogalmazni. Túl sok érzést kavart fel, túl sok fájdalmat hozott felszínre, túl mélyre ment – az igazi sajátélmény megírásához lehet hogy el kéne olvasnom még vagy nyolcszor, mint a Mrs. Dalloway-t (most úgy érzem, csak ahhoz, a számomra legfontosabbhoz  mérhető).

Kiadó: Európa

Fordította: Bart István