Ready Player One - Film

Nem is olyan régen a könyvön igen jól szórakoztam - bár valójában sosem voltam igazi kocka, azért ültem olyan mellett órákon át, aki az életeit fogyasztotta a szemem láttára a Doom, a Quake, vagy a (szerinte legtöbbet érő) Thief játékmeneteiben. Sőt, gyerekként alkalmam volt kipróbálni néhány klasszikus elektronikus játékgépet, és a dolgok másik végletében egy picit belekóstoltam a szerepjátékok labirintus módjára burjánzó világába is. Úgyhogy az alapréteg és a belőle kamaszálom-mintára kibontott esetleges jövő könnyen vált otthonossá. Persze élvezetessé a popkulturális utalások tették, a hatvanastól kilencvenes évekig sokak rajongása tárgyává lett filmekkel, zenékkel, számítógépes játékokkal való játék. A könyv savát-borsát az ötlet adta, hogy a történet szerint az OASIS virtuális világában megejtett "húsvéti tojásvadászat" a játékot készítő James Halliday egykor rajongott kedvenceinek mind mélyebb megismerése által fejthető meg. Komolyan esélyes volna Ernest Cline könyve a legsűrűbben és legszellemesebben belepotyogtatott utalások díjára (ha lenne ilyen...) - s ebbe a tobzódásba klasszul csomagolta a szokásost: lúzer geek jön, nincs élete, csak álomvilága, de abban legkisebb fiú módjára ügyes és szerencsés. Így aztán hamar barátokat és bátorságot gyűjt a geekfarok-méregetésben, ő lesz a number one és bónuszként ölébe hull a csaj (meg az élet).

Persze, hogy evidens volt: film lesz belőle. Steven Spielberg-film ráadásul. Érzelmes és akció-dús látványmozi. Vagy az egykori rajongó könyvhöz kapcsolt, erős víziója (azzal a bociszemű szeretettel, ahogy csak ő tudja irritáció nélkül vászonról csurgatni a nyálat), vagy leckefelmondás azzal a rutinnal, amivel az öreg álmából ébresztve is elnyomja az ilyen alapanyagot. Inkább az utóbbi lett - bár azért gyorsan megnéztem egymás után kétszer, hogy lubickoljak a képkockára fröcsögő utalásokban, hogy legyen módom felfedezni a számos bájosan butított elem közt azt a néhány fordulatot, ami nyomokban azért a könyv legjobb pillanataira emlékeztetett. Inkább az utóbbi lett sajnos: iskolapéldája megint a mai hollywwod-i adaptációs technikának, összes rákfenéjének: a hiteles motivációk közérthetőre cserélésétől az elszánt, gyilkos tekintetű, nincs veszíteni-valója jellegű figurák kulcspillanatban való hiteltelen ellágyulásáig. Sajnos azt a monológot, amit fülébe dugott szakértő távsegítő súgásával nyom le a film-főgonosz Nolan Sorrento (a popkultúra iránti rajongásról) Spielberg ugyanakkora joggal előadhatná - mert ebben a munkában ő is üzletember volt, nem invenciózus látnok.

Persze hogy áthangszerelődött ez a játék, alaposan átrajzolták a cselekménye kottáját a film másként alapozható közegébe. Voltak ennek az átfogalmazásnak komoly pozitívumai, a verseny az első kulcsért (főleg a megoldása) illetve a Ragyogásban tett túra úgy volt telitalálat, ahogy - még ha jelentősen egyszerűbb és nem "geekek álma: tojásvadászat"-jellegű, hanem meztelen akció volt, akkor is. De voltak erős közepes momentumai is: a Tökös Ötös két japán tagja, Daito és Shoto körülbelül statisztaként várta a néhány mondatát (súlytalanná válva Daito drámája nélkül) - H techno-troll avatárja, mint ötlet legalább annyi lehetőséget be is csukott, ahányat kinyitott és kicsorbította az egyik társadalmi élt, amit az OASIS világába eléggé húsba vágó, mégsem tolakodó módon komponált az írója. Néhány logikátlanság is sikerrel becsúszott, például amikor Parsifal/Wade helyett a IOI főhadiszállásán megejtett rabszolgamunka és összes következménye Art3mis/Samantha nyakába pottyan - s ő a skacok segítségével ügyesen bemászik Sorrento haptikus székébe (Oasis fiókjába) kémkedni kicsit... mivel láttuk, hogy az azonosítás folyamatához arcszkennelés is tartozott, ügyes kis kémnőnk úgy repült volna ki a székből, hogy a szemközti fal adja a másikat...

Mindazonáltal ha csak úgy filmként tekintem, ha elfelejtem, hogy adaptáció, megkapom a pénzemért azt a kergetődző, látványos, bájos és vértelen marhaságot, azt a két órára szemet remekül gyönyörködtető CGI parádét, amiért fizettem. Korántsem annyi kibontott utalással, amennyi beférhetett volna, (vizuálisan azért fért bele néhány) korántsem olyan szépen felépített álomlogikával, hasonlíthatatlanul vértelenebb szereplőkkel és gyermetegebb történettel. Az úgy tűnik, kortükör, hogy a rajzolt szereplők, a hősök OASIS-beli avatárjai és a velük eső kalandok (a mesében a vállaltan mese) mennyivel élőbbek, elevenebbek voltak, mint a "disztópia-valóság" papírvékony alakjai; szép (avagy karakteres), de színészkedni alig képes fiatalok által eljátszva. Ha csak úgy filmnek tekintem, akkor ez egy vállalható (sikerre ítélt) popcorn-mozi, amit a rendezője rutinból kirázott a kisujjából, de valójában fele annyira sem invenciózus és ötletgazdag tálalásban, mint ahogy anno például Scott Pilgrim kalandjait filmre rántotta O'Malley képregényéből Edgar Wright.

Ha valóban rajongó volnék, kigyógyult játékfüggő, film- és zenebuzi, őszölő halántékú egykori szerepjátékos, aki nemcsak ült olyan mellett, aki hajnalig nyomta a Thiefet, a Quake-et, vagy a Doomot, hanem aki valóban aktív részese volt mindennek - s aki kívülről tudja a Gyalog galoppot ugyanúgy, ahogyan az ikonikus képregényes a-Ha-klip, a Take on me dalszövegét, akkor most igen mérges volnék, hogy egy ilyen remek alapanyagból csak ez a tucat fért ki. Ha rajongó volnék, baszná a csőröm, hogy a játék komolyságát egy deklaráltan rajongó-alkatú rendező ennyire nem vette észre - holott a hivatkozási alapok egy részét ő maga teremtette. Hogy akármilyen sikerek és elért szintek birtokában itt tényleg egy korszak gyerekkorának lehetett volna ennél életpontokkal méltóbb emlékművet állítani. Ha valóban rajongó volnék, olyan, akinek tényleg szívügye mindez (mint azok, akik a filmre várva elkészítették ezeket a remek plakát-parafrázisokat, amikkel ezt a bejegyzést illusztráltam), most állnék neki Kickstarteren gyűjteni az ellenfilmre. Illene az egykori ellenkultúrához - még akkor is, ha időközben mainstream lett belőle, s akkor is, ha egyre több jele van: lehet, hogy (nem Spielberg rendezte verzióban) tényleg ilyesmi lesz a jövő.