2019. március 18., hétfő

Virginia Woolf: Jacob szobája


„És mégis, mégis… amikor elmegyünk a vacsorára, amikor összeérő ujjhegyekkel reméljük, hamarosan ismét találkozunk, előtolakodik a kétely; így kell-e tölteni napjainkat? a ritkákat, a végeseket, az oly hamar lepergőket – teázva? vacsoravendégségben? S a levélkék halmozódnak. És a telefonok csengenek. És bárhová megyünk, drótok és csövek vesznek körül minket, hogy elvigyék az áttörni próbáló hangot, mielőtt az utolsó lapot is leosztják, s a napoknak vége. „Áttörni próbáló”, mert amint a csészét felemeljük, a kezet megrázzuk, a reményt kifejezzük, valami azt súgja, Ez hát az egész? Sohasem tudhatom meg, osztozhatom benne, vehetem biztosra? Minden napjaim arra ítéltettek, hogy leveleket írjak, hangokat küldjek, melyek a teázóasztalra esnek, útjukban megfakulnak, egyeztetni, miközben fogy az élet, valamely vacsorameghívást? És mégis, tiszteletre méltóak a levelek, és a telefonok hősiesek, mert magányos az út, s ha cédulák és telefonok összekötnek, ha társasan megyünk, talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út.”

Virginia Woolf harmadik, egyben első „kísérleti” regénye az 1922-ben megjelent Jacob szobája – ebben szakított először a Messzeség és az Éjre nap megírása idején még ímmel-ámmal, de követett hagyományos regényformával és engedte be szépprózájába is azt a kísérletező hangot, a cselekmény teljes elvetését és a szereplők egymáson, mint tükrökön át való ábrázolását kísérlő gondolatfolyam-technikát, amellyel később gyakorlatilag lefektette az angol modern regény alapjait. Érdekes kettősség fedezhető fel a woolfi életműben, ami ezt az újítást illeti: míg esszéiben már a tízes évek második felében elhajította a hagyományos kereteket és témákat, regényeit ekkor még a viktoriánus kötöttségek jellemezték. Nem véletlen, hogy a Jacob szobája megjelenésekor a pályatárs és barát T. S. Eliot úgy méltatta, végre megszabadult a hagyományos regény és ragyogó egyénisége kompromisszumaitól. Ahogy az sem véletlen, hogy Eliot ugyanebben az évben megjelent Átokföldje című verse mellett ez a regény lesz a húszas évek újító irodalmár nemzedékének egyik programadója.

Ma már nehéz önmagában értékelni – s mi tagadás, nem tesz jót neki, ha a nyomdokában születő és az itt megkezdett utat folytató Mrs. Dalloway és A világítótorony árnyékában olvassuk. Utóbbi két regényben Woolf már teljes biztonsággal uralt konstrukció mellett tudta szabadjára engedni érzékenységét és tudta megírni egy ember megismerhetetlenségének elégiáját (akár Clarissa Dalloway, akár Mrs. Ramsay alakjára gondolunk). Jacob Flanders portréja még túlságosan esetleges, hézagos, megfoghatatlan. A törekvés már itt is: a körülöttünk élők benyomásaiból, érzéseiből, érzékeléseiből, a magunk mögött hagyott nyomokból felrajzolni egy életet – ám míg Clarissa és Mrs. Ramsay mindezen benyomásokból élő, lélegző karakterek lesznek, kiknek hiánya aztán lüktet a lapokon, jelenléte pedig bearanyozza az estét, Jacob skicc marad, kinek sorsa az érdektelenség.

Ezzel együtt érdemei elvitathatatlanok és prózája, mint mindig, gyönyörű. Mindaz a visszafojtott érzékenység, ami nem törhetett felszínre az Éjre nap nagyon angol családregényében, itt kétszeres erővel csap le ránk. Jacob, kinek alakja a fiatalon elhunyt testvért, Thoby Stephent és a világháborúban odaveszett költőt és jóbarátot, Rupert Brooke-ot idézi, az őt körülvevők - rokonok, barátok, szeretők - iránta viseltetett érzései által bontakozik ki előttünk. Érzések, ez fontos – ritkábban gondolatok. Mrs. Dalloway esetében már szigorú egyensúly áll fenn aközött, mit gondolnak az asszonyról és mit éreznek iránta – Jacob még mindenkiből érzelmi reakciókat vált ki. És ő is mindenre érzelmekkel reagál.

Négyévesen találkozunk vele először, amint a tengerparton játszva elveszíti szem elől anyját, s helyette egy birka koponyáját leli meg – a kisfiú első találkozása a halállal mintegy előre vetíti sorsát; s mint tudjuk: Woolfnál minden szimbólum, így a tenger-anya-halál hármasa már itt, az első lapokon sorvezetőt ad a regényhez. Később felnő, tanul, miközben özvegy édesanyja a tisztes középosztálybeli szegénység szélén egyensúlyozva nevel három fiút; majd egyetemre megy, ahol szert tesz egy homoszexuális jóbarátra; Londonba költözik, hivatalnoki állást tölt be, az elvárható mértékben forog a „jó társaságban”, udvarol társasági hajadonoknak, miközben lotyókkal és festőmodellekkel hetyeg, majd Görögországban belehabarodik egy férjes asszonyba. S aztán a halál. Mindig a halál. Váratlanul, ormótlanul. Mindent úgy hagyott. Semmi sincs rendbe rakva. Mire számított? Azt hitte vissza fog térni? Kérdi a barát az akkor már a háborúban elesett Jacob szobája láttán – s ez a kérdéssor remekül illusztrálja a woolfi halálfelfogást: hihetjük-e bármikor teljes bizonyossággal, hogy vissza fogunk térni? Hisz lehet a mai napunk is éppúgy az utolsó, mint bármelyik. Miképpen hagyjuk magunk mögött „szobánkat”, alakunkat, emlékeinket?

Woolfnál minden szimbólum – szimbólum a szoba is, a személyiségé, melynek ablakán keresztül szemléljük a világot. Szimbólum (az egyik legerősebb, elég csak A világítótoronyra gondolni!) az ablak is, melyen kitekintve Bonamy kénytelen szembesülni a Jacob nélküli világgal – s melyen keresztül világba kiáltja fájdalmát. Ahogy szimbólum a főszereplő némasága is – Jacob Flanders az egész regény során néma marad, a körülötte forgók beszélnek, többnyire róla, néha hozzá, olykor csak úgy, a nagyvilágba. Jacob nem szól. Nem ad hozzá semmit saját személyiségrajzához. Amit tudunk róla: mások benyomásaiból tudjuk. Amit hiszünk, mások feltételezései alapján hisszük. A körvonalat, amit egy Jacob Flanders nevű, fiatalon elhunyt kishivatalnok hivatott kitölteni, mások rajzolták. Vajon van-e bármi köze a valós Jacobhoz?

Ma már itt-ott esetlen a mű, de újító jellege vitathatatlan, és fura mód épp a legnagyobb regény, A hullámok és a szeretettel dédelgetett, ám soha be nem fejezett pályazáró, a Felvonások között fényében nyeri el végleges helyét az életműben: e két regényben teljesedik ki Woolfnál az egymásra tett benyomásokból kibomló életút egyfelől, a kapcsolódásba, a másikra nyitott ablakba vetett hit másfelől. Ahol már nincs szükség történetre, gondolatokra elmúlásról, irodalomról, halálról, vágyról, szerelmekről – csak az számít, amit a másikban hagyunk magunkból. A hullámok viszi tökélyre azt, amit a Jacob szobája elkezdett – a jelen nem lévő alak ott teljes dicsőségében bontakozik ki a többiek szólamaiból. A Felvonások között utolsó mondata pedig kiteljesíti az egymás felé fordulásba vetett hitet s ad gyönyörű választ a fent idézettekre (talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út), amikor az egymást egész nap dacolva-gyűlölve-szeretve kerülgető pár végre kettesben marad: És akkor felment a függöny. Megszólaltak.


Kiadó: Európa
Fordító: Gy. Horváth László

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...