„És
mégis, mégis… amikor elmegyünk a vacsorára, amikor összeérő ujjhegyekkel
reméljük, hamarosan ismét találkozunk, előtolakodik a kétely; így kell-e
tölteni napjainkat? a ritkákat, a végeseket, az oly hamar lepergőket – teázva?
vacsoravendégségben? S a levélkék halmozódnak. És a telefonok csengenek. És
bárhová megyünk, drótok és csövek vesznek körül minket, hogy elvigyék az
áttörni próbáló hangot, mielőtt az utolsó lapot is leosztják, s a napoknak
vége. „Áttörni próbáló”, mert amint a csészét felemeljük, a kezet megrázzuk, a
reményt kifejezzük, valami azt súgja, Ez hát az egész? Sohasem tudhatom meg,
osztozhatom benne, vehetem biztosra? Minden napjaim arra ítéltettek, hogy
leveleket írjak, hangokat küldjek, melyek a teázóasztalra esnek, útjukban
megfakulnak, egyeztetni, miközben fogy az élet, valamely vacsorameghívást? És
mégis, tiszteletre méltóak a levelek, és a telefonok hősiesek, mert magányos az
út, s ha cédulák és telefonok összekötnek, ha társasan megyünk, talán - ki tudja?
- beszélhetünk is, míg tart az út.”
Virginia Woolf harmadik, egyben első „kísérleti”
regénye az 1922-ben megjelent Jacob
szobája – ebben szakított először a Messzeség
és az Éjre nap megírása idején még
ímmel-ámmal, de követett hagyományos regényformával és engedte be szépprózájába
is azt a kísérletező hangot, a cselekmény teljes elvetését és a szereplők egymáson,
mint tükrökön át való ábrázolását kísérlő gondolatfolyam-technikát, amellyel
később gyakorlatilag lefektette az angol modern regény alapjait. Érdekes
kettősség fedezhető fel a woolfi életműben, ami ezt az újítást illeti: míg
esszéiben már a tízes évek második felében elhajította a hagyományos kereteket
és témákat, regényeit ekkor még a viktoriánus kötöttségek jellemezték. Nem
véletlen, hogy a Jacob szobája
megjelenésekor a pályatárs és barát T. S. Eliot úgy méltatta, végre megszabadult a hagyományos regény és
ragyogó egyénisége kompromisszumaitól. Ahogy az sem véletlen, hogy Eliot
ugyanebben az évben megjelent Átokföldje
című verse mellett ez a regény lesz a húszas évek újító irodalmár nemzedékének
egyik programadója.
Ma már nehéz önmagában értékelni – s mi tagadás,
nem tesz jót neki, ha a nyomdokában születő és az itt megkezdett utat folytató Mrs. Dalloway és A világítótorony árnyékában olvassuk. Utóbbi két regényben Woolf
már teljes biztonsággal uralt konstrukció mellett tudta szabadjára engedni
érzékenységét és tudta megírni egy ember megismerhetetlenségének elégiáját
(akár Clarissa Dalloway, akár Mrs. Ramsay alakjára gondolunk). Jacob Flanders portréja
még túlságosan esetleges, hézagos, megfoghatatlan. A törekvés már itt is: a
körülöttünk élők benyomásaiból, érzéseiből, érzékeléseiből, a magunk mögött
hagyott nyomokból felrajzolni egy életet – ám míg Clarissa és Mrs. Ramsay
mindezen benyomásokból élő, lélegző karakterek lesznek, kiknek hiánya aztán
lüktet a lapokon, jelenléte pedig bearanyozza az estét, Jacob skicc marad,
kinek sorsa az érdektelenség.
Ezzel együtt érdemei elvitathatatlanok és
prózája, mint mindig, gyönyörű. Mindaz a visszafojtott érzékenység, ami nem
törhetett felszínre az Éjre nap
nagyon angol családregényében, itt kétszeres erővel csap le ránk. Jacob, kinek
alakja a fiatalon elhunyt testvért, Thoby Stephent és a világháborúban
odaveszett költőt és jóbarátot, Rupert Brooke-ot idézi, az őt körülvevők -
rokonok, barátok, szeretők - iránta viseltetett érzései által bontakozik ki
előttünk. Érzések, ez fontos – ritkábban gondolatok. Mrs. Dalloway esetében már
szigorú egyensúly áll fenn aközött, mit
gondolnak az asszonyról és mit
éreznek iránta – Jacob még mindenkiből érzelmi reakciókat vált ki. És ő is
mindenre érzelmekkel reagál.
Négyévesen találkozunk vele először, amint
a tengerparton játszva elveszíti szem elől anyját, s helyette egy birka koponyáját
leli meg – a kisfiú első találkozása a halállal mintegy előre vetíti sorsát; s
mint tudjuk: Woolfnál minden szimbólum, így a tenger-anya-halál hármasa már itt,
az első lapokon sorvezetőt ad a regényhez. Később felnő, tanul, miközben özvegy
édesanyja a tisztes középosztálybeli szegénység szélén egyensúlyozva nevel
három fiút; majd egyetemre megy, ahol szert tesz egy homoszexuális jóbarátra; Londonba
költözik, hivatalnoki állást tölt be, az elvárható mértékben forog a „jó
társaságban”, udvarol társasági hajadonoknak, miközben lotyókkal és
festőmodellekkel hetyeg, majd Görögországban belehabarodik egy férjes
asszonyba. S aztán a halál. Mindig a halál. Váratlanul, ormótlanul. Mindent úgy hagyott. Semmi sincs rendbe
rakva. Mire számított? Azt hitte vissza fog térni? Kérdi a barát az akkor
már a háborúban elesett Jacob szobája láttán – s ez a kérdéssor remekül
illusztrálja a woolfi halálfelfogást: hihetjük-e
bármikor teljes bizonyossággal, hogy vissza fogunk térni? Hisz lehet a mai
napunk is éppúgy az utolsó, mint bármelyik. Miképpen hagyjuk magunk mögött „szobánkat”,
alakunkat, emlékeinket?
Woolfnál minden szimbólum – szimbólum a
szoba is, a személyiségé, melynek ablakán keresztül szemléljük a világot.
Szimbólum (az egyik legerősebb, elég csak A
világítótoronyra gondolni!) az ablak is, melyen kitekintve Bonamy kénytelen
szembesülni a Jacob nélküli világgal –
s melyen keresztül világba kiáltja fájdalmát. Ahogy szimbólum a főszereplő
némasága is – Jacob Flanders az egész regény során néma marad, a körülötte
forgók beszélnek, többnyire róla, néha hozzá, olykor csak úgy, a nagyvilágba.
Jacob nem szól. Nem ad hozzá semmit saját személyiségrajzához. Amit tudunk
róla: mások benyomásaiból tudjuk. Amit hiszünk, mások feltételezései alapján
hisszük. A körvonalat, amit egy Jacob Flanders nevű, fiatalon elhunyt
kishivatalnok hivatott kitölteni, mások rajzolták. Vajon van-e bármi köze a
valós Jacobhoz?
Ma már itt-ott esetlen a mű, de újító
jellege vitathatatlan, és fura mód épp a legnagyobb regény, A hullámok és a szeretettel dédelgetett,
ám soha be nem fejezett pályazáró, a Felvonások között fényében nyeri el végleges helyét az életműben: e két regényben
teljesedik ki Woolfnál az egymásra tett benyomásokból kibomló életút egyfelől, a
kapcsolódásba, a másikra nyitott ablakba
vetett hit másfelől. Ahol már nincs szükség történetre, gondolatokra
elmúlásról, irodalomról, halálról, vágyról, szerelmekről – csak az számít, amit
a másikban hagyunk magunkból. A hullámok
viszi tökélyre azt, amit a Jacob szobája
elkezdett – a jelen nem lévő alak ott teljes dicsőségében bontakozik ki a
többiek szólamaiból. A Felvonások között
utolsó mondata pedig kiteljesíti az egymás felé fordulásba vetett hitet s ad
gyönyörű választ a fent idézettekre (talán
- ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út), amikor az egymást egész nap
dacolva-gyűlölve-szeretve kerülgető pár végre kettesben marad: És akkor felment a függöny. Megszólaltak.
Kiadó: Európa
Fordító: Gy. Horváth László
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése