Virginia Woolf: Éjre nap

Az elmúlt hetekben volt egy időszak, amikor lépten-nyomon Woolf jött velem szembe – facebookon, blogokon, csak úgy a neten böngészve. Aztán kezembe került Michael Cunningham új regénye (poszt hamarosan) és egyértelművé vált: e jelek csak egyfelé mutathatnak, újra olvasnom kell őt, a nekem legfontosabbat. Tavaly úgyis nagy lendülettel vágtam bele a „Woolf összes újra” projektembe – amiből most már látom, legalább három éves terv lesz, de sebaj, ha valakivel, vele pláne nem rohanok sehova.

Ismerem már annyira Woolf műveit és saját hangulataim, hogy tudjam, mikor melyik művét kell levennem a polcról – ezúttal mégis majdnem mellélőttem. Zaklatottabb vagyok annál, hogy be merjem vállalni valamelyik igazán lélektépő regényét, a Mrs. Dalloway és A világítótorony kifinomult élveboncolása most sok lenne, az Orlando intellektuális játékosságához pedig fáradt vagyok. Az esszék folyamatosan kézügyben, de most kellett egy regény. Legyen hát a legrégebben olvasott, tán legelhanyagoltabb korai regénye, erről még úgysincs poszt a blogon és úgyis mostanában csúsznak a hatszáz oldalas nagyregények. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy az Éjre nap az érett Woolfra már egyáltalán nem jellemző lassúságával mennyire nem kompatibilis az én rohanó életmódommal. Mit szépítsem, még az is előfordult, hogy majdnem belealudtam.

Woolf második regénye 1919-ben jelent meg, a Messzeség váratlan sikere után meglehetős érdeklődés közepette, viszonylagos kritikai sikert aratva – ugyanakkor támadásokat is hozva. A későbbi művek felől nézve érezhetően a saját hang megtalálása előtti mű még – de már ott vannak benne az érett művészre jellemző stílusjegyek, a gondolatfolyamok csapongása, a társadalmi színterek felforgatása és a tulajdonképpeni „történés” elvetésének törekvése, vagy még inkább a „történés” bensővé tételének igénye. Woolfnál ami a szereplőben zajlik, mindig jóval fontosabb annál, ami a szereplő körül zajlik – és ez jelent meg már itt, eme még túlságosan is Jane Austen-i és Dickens-i hatásokat tükröző késő-viktoriánus regény lapjain is. Átmeneti mű – a saját hangját kereső, erős, borzasztóan erős irodalmi hagyományokat hurcoló és azokat olykor erőszakkal levető írónő tulajdonképpen utolsó olyan regénye, melyben nem felrúgja, hanem szeretetteljes kritikával ugyan, de követi e hagyományokat.

„Nem várok második kiadást. De mégsem gondolhatok mást - lévén az angol regény olyan, amilyen - mint hogy eredetiség és őszinteség dolgában nem állok rosszul a modernek között. Leonard nagyon melankolikusnak tartja a filozófiáját… De ha többet foglalkozunk az emberekkel, és elmondjuk, amit gondolnak, hogyan lenne elkerülhető a melankólia? Mégsem ismerem el, hogy reménytelen lennék: csak az előadás oly különös ezúttal; mert ha a forgalomban lévő válaszok nem fogadhatók el, az embernek újat kell keresnie, és a folyamat, melynek során túladunk a régin, miközben egyáltalán nem vagyunk biztosak benne, hogy mi állítható a helyébe – bizony fájdalmas.”

A regény maga egyszerre klasszikus social comedy és annak finom kifigurázása – önéletrajzi elemekkel tarkítva; a jól ismert londoni irodalmi élet finom kritikájával; számos, később védjeggyé váló jelkép első megjelenésével. Hősnője, a tekintélyes irodalmi családból származó Katharine Hilbery egyszerre szabadulna a viktoriánus költőóriás nagyapa, az életét a nemzet költője emlékének ápolására áldozó anya és a családi házat s életet múzeummá változtató törekvést ironikus távolságtartással kezelő hivatalnok apa szorításából – és szentelné életét a konvencióknak. Katharine bizonytalan, óvná örökségét és felrúgná kötelmeit; kacérkodna a szüfrazsett mozgalommal, de meg is adná magát egy társadalmilag elfogadott házasságnak, ahogy a nagynénik viktoriánus kórusa szajkózza; az irodalom hithű szolgájaként vezeti körbe a látogatókat a nagy költő múzeumában és lelkesedik az elvárt mértékben a versekért, miközben estéit bonyolult matematikai számítások bűvöletében tölti.

Katharine jegyese a reménybeli költő és felső-középosztálybeli hivatalnok, William Rodney, aki azonban egy balul sikerült vidéki kiruccanás alatt beleszeret menyasszonya unokatestvérébe, egy lecsúszott nemescsalád fiatal, kissé egzaltált és bájosan szertelen lányába, Cassandrába. Miközben jegyese útját egyengetné szíve hölgye felé, Katharine közel kerül egy alsó-középosztálybeli kishivatalnokhoz, Ralph Denhamhez, akibe viszont fülig szerelmes mindannyiuk jó ismerőse, a szüfrazsett mozgalommal eljegyezkedett Mary Datchet. Így öten járják hol komikus, hol tragikus, hol rendkívül ironikus táncukat egymás - és saját érzésiek - körül. Még nagyon viktoriánus a téma: jó házasságoknak kell köttetniük, lehetőleg a társadalmi osztályhatárok átlépése nélkül, a fiatal lányoknak révbe kell érniük, a konvencióknak be kell tarttatniuk – de már modernbe hajlik a megvalósítás: Katharine és Ralph maguk mögött hagyják a rosszalló rokonokat és futnak bele a világba hogy megleljék saját érzelmeiket, William hagyja hogy tulajdon jegyese beszélje rá a színjátékra, Mary pedig büszkén vállalja, hogy hivatása mellett tette le a garast.

Ám amiben a regény igazi ereje rejlik, az a szereplők szüntelen önanalizálása. Épp az, amit Katherine Mansfield „intellektuális sznobizmusnak” nevezett lesújtó kritikájában (amivel egyébként Woolf nagyrészt egyet is értett). Korában szokatlan módon szereplői mondhatni megállás nélkül elmélkednek saját érzéseik mibenlétén – és úgy általában, az érzések, a hangulatok, a benyomások, az élet értelmének mibenlétén. Ez a korai egzisztencialista hatásokat mutató analitikus elbeszélés persze nem egyszer az élvezhetőség kárára megy – ugyanakkor rendkívül érdekes olvasni, honnan tisztult le ez a technika a Mrs. Dalloway vagy A világítótorony sűrűségéig. Érdekesség, hogy a regénnyel egy időben született A modern próza című esszéjében Woolf már a jövőbe tekint és az Éjre nap elbeszéléstechnikájával és valóságábrázolásával határozottan ellentétes nézeteket fektet le – nem példátlan egyébként, hogy esszéiben „előrébb jár” mint szépirodalmi műveiben, de tán itt a legkiugróbb a saját magában hordozott ellentét. Következő regénye, a Jacob szobája már határozott előrelépés a jellegzetes Woolf-i hang megtalálása felé, egyben átmenet az utolsó hagyományos és az első minden irodalmi hagyományt felrúgó regény között. Azt hiszem, ezzel folytatjuk hamarosan…

Kiadó: Európa

Fordító: Tandori Dezső