2019. március 29., péntek

Tillmann Pentele: Eleven viadukt


Eleven viadukt - a szavakból. Hogy eljusson a kimondott ahhoz, akinek odamosolygod. Sokat morfondíroztam már e blogon a haikuról, lehet-e egyáltalán valóban úgy tölteni ezt a formát, hogy megtiszteld vele - ezt az idegenből ide csorduló, furcsa, szószegény, látszatra egyszerre könnyű és nehéz formát. Én nagyon szeretem - azt is, ahogy Fodor Ákos a magáévá tette, vagy Kállay Kotász Zoli, barátom és bűntársam az irodalomban. Tillmann Pentele kötetét ugyanazzal a várakozással nyitottam ki, mint bármelyik verseskötetet, amiben haikuk szerepelnek; mintegy várva, hogy a bennem régóta imbolygó kérdésekre választ kapjak: lehet-e magyarul érvényesen, az eredeti (általam is csak sejtett) indulathoz méltót, a más kultúra eszközét megtisztelőt alkotni itt, ahol amúgy teljesen más szelek (más irodalmi szelek) simogatták a hullni készülő szirmokat.

Talán igen. Úgy, hogy ha helyet keresnék neki abban a világ túlfelén ücsörgő hagyományban, Kobayasi Issza verseinek táján kutakodnék. Tillmann Pentele humora nagyon sokszor átcsillan ezeken a sorokon - írnám, talán pontosabb, hogy a versekben megmarkolt szituációk humora.

az orrnyergemen
por lovagol - tűröm, mint
egy betört csikó

játszik el az Ars Poetica füzérében a szituációval, amit az élete kínál. Tillmann Pentele (aki ezt a régies keresztnév-variációt választotta költőként az Attila helyett) ugyanis tényleg kéményseprő. Verseket érző amatőr, legyinthet úgymond a felkent pályatárs - de meg kell mondjam, ebben a furcsa (egyre furcsább) irodalmi ösvénykeresésben én egyre jobban becsülöm a kívülről jött embert. Akit nem kötöznek a hagyományaink, nem látja, nem érzi a zsákutcáink, nincs honnan kihátráljon a saját stílust keresve. Akit magával ragadott egy forma - első látásra egy könnyen művelhető, idegen forma.

nincs ihletem, írt
szó híján a szűz lapot
radírozgatom

méláz a Kijelölt pihe nő füzérében. Merthogy a haiku valójában tényleg nem ihlet, hanem egyfajta készenlét kérdése. Valahogy fel kell venni egy attitűdöt, amivel csak nézel, és hagyod létre jönni - vagy (nézőpont kérdése) le kell tenni minden mást. Ez nagyon megy Tillmann Pentelének, ez a felvétel és letétel, szituációtól, helytől s minden egyéb körülménytől függetlenül.

egy hosszúlépés
két rövid - karok tánca
a romkocsmában

olvasom ugyanebben a füzérben. Szóval ez nagyon megy. A kötet szerkesztése még annyira nem feltétlenül - vannak haikuk, amik nekem valahogy kimaródnak a füzérből, amibe kerültek, vannak füzérek amik nem fűződnek maradéktalanul (azaz hagynak maguk után valami megfogalmazatlan hiányérzetet). Persze ez a legnehezebb - ezeket a cím nélküli tizenhét szótagos háromsorosokat úgy kötetbe fűzni, ahogy a mai kötetszerkesztő divat amúgy szinte megköveteli. Mert igazából ezek a versek önmagukban kell álljanak, magukban kell(ene) hordozniuk azt az egyszeri, spontán, de valahol egyetemesre mutogató érzést, amit egy könyvbemutatón így fogalmaztam meg: észreveszed, hogy minek vagy a része, s hogy abból egy rész benned rezeg.

átöltött nyelvvel
csókom horgonyzó csónak
kis szád tavában

mosolyog az Április elseje füzérében a szó - a szólni képtelen, de annyiszor megénekelt pillanatról. Tillmann Pentele szerelmetes haikui a kedvenceim. Valahogy úgy testiek, hogy közben érzem bennük például azt a csók utáni, kulcsolódó tekintetekből fonódó pillanatot is. Érzem a távlataik. Miközben tényleg vastagon és őszintén testiek, ami amúgy érett költők verseire mért követelmény: hogy a szavakkal megmozdítsanak bennem valami kézzelfoghatót. Első kötetes szerzőtől ez igen boldogító meglepetés. Úgyhogy én kíváncsian várom, hova fejlődik még Tillmann Pentele, mint költő, mint haiku-költő. Remélem, lesz alkalmam még figyelni rá.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...