Eleven viadukt - a szavakból.
Hogy eljusson a kimondott ahhoz, akinek odamosolygod. Sokat morfondíroztam már e blogon a haikuról,
lehet-e egyáltalán valóban úgy tölteni ezt a formát, hogy megtiszteld vele -
ezt az idegenből ide csorduló, furcsa, szószegény, látszatra egyszerre könnyű
és nehéz formát. Én nagyon szeretem - azt is, ahogy Fodor Ákos a magáévá tette, vagy Kállay Kotász Zoli, barátom és bűntársam az irodalomban. Tillmann
Pentele kötetét ugyanazzal a várakozással nyitottam ki, mint bármelyik verseskötetet,
amiben haikuk szerepelnek; mintegy várva, hogy a bennem régóta imbolygó
kérdésekre választ kapjak: lehet-e magyarul érvényesen, az eredeti (általam is
csak sejtett) indulathoz méltót, a más kultúra eszközét megtisztelőt alkotni
itt, ahol amúgy teljesen más szelek (más irodalmi szelek) simogatták a hullni
készülő szirmokat.
Talán igen. Úgy, hogy ha helyet
keresnék neki abban a világ túlfelén ücsörgő hagyományban, Kobayasi Issza
verseinek táján kutakodnék. Tillmann Pentele humora nagyon sokszor átcsillan
ezeken a sorokon - írnám, talán pontosabb, hogy a versekben megmarkolt
szituációk humora.
az orrnyergemen
por lovagol - tűröm, mint
egy betört csikó
játszik el az Ars Poetica füzérében a szituációval,
amit az élete kínál. Tillmann Pentele (aki ezt a régies keresztnév-variációt
választotta költőként az Attila helyett) ugyanis tényleg kéményseprő. Verseket
érző amatőr, legyinthet úgymond a felkent pályatárs - de meg kell mondjam,
ebben a furcsa (egyre furcsább) irodalmi ösvénykeresésben én egyre jobban
becsülöm a kívülről jött embert. Akit nem kötöznek a hagyományaink, nem látja,
nem érzi a zsákutcáink, nincs honnan kihátráljon a saját stílust keresve. Akit
magával ragadott egy forma - első látásra egy könnyen művelhető, idegen forma.
nincs ihletem, írt
szó híján a szűz lapot
radírozgatom
méláz a Kijelölt pihe nő füzérében. Merthogy a haiku valójában tényleg nem
ihlet, hanem egyfajta készenlét kérdése. Valahogy fel kell venni egy attitűdöt,
amivel csak nézel, és hagyod létre jönni - vagy (nézőpont kérdése) le kell
tenni minden mást. Ez nagyon megy Tillmann Pentelének, ez a felvétel és
letétel, szituációtól, helytől s minden egyéb körülménytől függetlenül.
egy hosszúlépés
két rövid - karok tánca
a romkocsmában
olvasom ugyanebben a füzérben. Szóval
ez nagyon megy. A kötet szerkesztése még annyira nem feltétlenül - vannak
haikuk, amik nekem valahogy kimaródnak a füzérből, amibe kerültek, vannak
füzérek amik nem fűződnek maradéktalanul (azaz hagynak maguk után valami
megfogalmazatlan hiányérzetet). Persze ez a legnehezebb - ezeket a cím nélküli
tizenhét szótagos háromsorosokat úgy kötetbe fűzni, ahogy a mai kötetszerkesztő
divat amúgy szinte megköveteli. Mert igazából ezek a versek önmagukban kell álljanak,
magukban kell(ene) hordozniuk azt az egyszeri, spontán, de valahol egyetemesre
mutogató érzést, amit egy könyvbemutatón így fogalmaztam meg: észreveszed, hogy
minek vagy a része, s hogy abból egy rész benned rezeg.
átöltött nyelvvel
csókom horgonyzó csónak
kis szád tavában
mosolyog az Április elseje füzérében a szó - a szólni képtelen, de annyiszor
megénekelt pillanatról. Tillmann Pentele szerelmetes haikui a kedvenceim.
Valahogy úgy testiek, hogy közben érzem bennük például azt a csók utáni, kulcsolódó
tekintetekből fonódó pillanatot is. Érzem a távlataik. Miközben tényleg
vastagon és őszintén testiek, ami amúgy érett költők verseire mért követelmény:
hogy a szavakkal megmozdítsanak bennem valami kézzelfoghatót. Első kötetes
szerzőtől ez igen boldogító meglepetés. Úgyhogy én kíváncsian várom, hova
fejlődik még Tillmann Pentele, mint költő, mint haiku-költő. Remélem, lesz
alkalmam még figyelni rá.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése