„De
ha csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk, nem rossz akkor a darab? Én…
szeretem biztosan tudni, hogy megértettem-e a mondanivalót… Vagy talán épp erre
gondolt?… hogy ha nem jutunk rögtön eredményre, ha te is gondolkodsz, meg én
is, akkor talán egy nap, másképp gondolkodva, ugyanazt gondoljuk?”
Az értetlenséggel, szemellenzős
félrenézéssel, elutasítással, szőnyeg alá söpréssel, ráaggatott címkékkel élete
során oly sokszor szembenéző művész utolsó művében fájóan egyszerűen foglalja
össze a nagy kérdést: de ha csak
összevissza kérdezünk, ér-e valamit a mű? Netán csak akkor ér valamit, ha
kérdéseket hagy maga után? Ha gondolkodásra ösztönöz? Ha nem ad a szánkba
könnyen biflázható válaszokat?
A Felvonások
között határozottan nem ad. Problémás helyet foglal el a Woolf-életműben ez
az utolsó, posztumusz megjelent regény. Kézirata gyakorlatilag készen volt,
amikor Woolf úgy döntött, maga mögött hagyja ezt az árnyékvilágot, de ahogy a
szerkesztést magára vállaló Leonard Woolf előszava is írja: semmiképp sem
tekinthető véglegesnek. A szerző minden művén többkörös szerkesztéssel és
folyamatos átírásokkal dolgozott – valószínűsíthető hát, hogy a Felvonások között is más lenne, ha elnyerhette
volna az általa szánt végső formát. Így, részben szerkesztetlenül, itt-ott
logikai és stilisztikai döccenőkkel tarkítva, a megírása után bekövetkezett
öngyilkosság bélyegével különösen nehéz önmagában
megítélni.
Sokáig úgy gondoltam, már-már bűnös
együgyűség részemről, hogy ez az egyik kedvencem. A „nagy” művek árnyékában
pláne. Ma már úgy vélem, épp a látszólagos odavetettsége, a végletekig konstruáltság
hiánya (amiről már sosem tudjuk meg,
szándékos-e vagy csupán „úgy maradt”) teszi részben szerethetőbbé, mint a
patikamérlegen kimért, zseniális Hullámok
vagy az Orlando. Nem jobbá, nem
érthetőbbé, szerethetőbbé. Egyrészt. Másrész az a szatirikus hang, amit Woolf
tán soha korábban nem engedett ennyire szabadjára – legalábbis regényben nem,
mert az esszék közt találni hasonlóan éles nyelvűt. Ahogy a harmincas évek kevésbé
sikerült nagyregényén, Az éveken és
az utolsó évtizedben írt esszéken is érződik, Woolf eddigre - joggal -
elhajított minden elvárást. Túl volt már minden kritikán, támadáson, túl
sikereken és a saját maga által állított mércék megugrásán. Egyszerre ad
felszabadulást és reménytelenséget a tudat, hogy innen már nincs tovább: a
művész már azt ír, amit akar, ahogy akar, akinek akar – annak belátásával, hogy
a hatást sem fokozhatja a
végtelenségig.
A regénybeli Miss Hogyishívják (Miss la Trobe) A világítótorony Lily Briscoe-jának érettebb, keserűbb, látszólag sikertelenebb
utódja – a művész, aki már nem mondja ki, megvolt
a látomásom, mert tudja: minden látomás elfelejtődik, és ha adott estén
(adott könyvvel, képpel, verssel, dallal) hatunk is a közönségünkre, mit sem
számít. Mert mi magunk eredünk máris
új látomások nyomába. Mintha a művészi hitvallás egyfajta eszenciája lenne a
színjáték után magányosan elkullogó, máris újabb drámát tervező Miss la Trobe alakja
(aki egyébként fejben a fiatal Virginia Stephen évekig tervezgetett, soha meg
nem valósult drámáját írja).
Felvonások
között
– drámára utal maga a cím is. Valójában afféle népi játékot látunk, az 1900-as
évek elejének vidéki Angliájában elterjedt össznépi pikniket. Anglia egy
eldugott vidékén, az Oliver család kúriája, Pointz Hall kertjében a környékbeli
nemesség és meghívottjaik szórakoztatására állítja színpadra a közrendűek
társulata Miss la Trobe vezetésével „Anglia történetét”. Színről színre, korról
korra, a középkortól napjainkig. A gyermek Anglia, a rózsabimbó megszületésétől
a harci repülők által megszaggatott második világháborús égboltig. Megmosolyogtató,
hősként tisztelt, szánt, megvetett, piedesztálra emelt őseinktől
tükörképeinkig. Anglia története: a benne élők története. A kisemberek
története, akik alakítják a nagy egészt – kicsinységükkel, kicsinyességeikkel, alakoskodásukkal
és szenvedélyeikkel, magándrámáikkal és melldöngető kinyilatkoztatásaikkal.
Épp úgy, ahogy a nézők. A hatásvadász
utolsó felvonásvégi megmozdulás, a közönséggel szembefordított tükrök játéka, Miss
la Trobe félresikerült szembesítése csupán megkoronázása a valódi művész, Virginia Woolf egészestés játékának: ahogy a
színdarab felvonásai közt bontakoznak a nézők - a tulajdonképpeni főszereplők -
magándrámái, úgy alakul a szemünk előtt a darab
a cselekmény felvonásközeiben. Mi a játék és mi a valóság? Számítanak-e kicsiny
játszmáink, hűtlenkedéseink, szereteteink és gyűlölködéseink, flörtjeink és
pletykálkodásunk? Vagy csupán felvonások ezek is a nagy színdarabban? A
kinevetett Mrs. Swithin (a vén trotli) által olvasott ősidők története és a
fejünk fölött elhúzó repülőgépek által keretezett időben mi jelentősége van a
ma emberének? Miért hisszük, hogy több, mint a viktoriánusoknak, vagy az
Erzsébet-koriaknak, kiken olyan jóízűen nevetünk?
Felvonásközök játéka a regény – mintha minden
tettünk, minden érzelmünk, minden művünk csak egy másik, nagy mű felvonásainak szünetében íródna. Reménytelenségbe,
jelentéktelenségbe csomagolt szatíra – első ránézésre. Ám a regényvégi befejező
sor, az egész színjáték alatt egymást néma gyűlölettel, elfojtásokkal teli
dühvel kerülgető házaspár, Isa és Giles egymás felé fordulása máshova teszi a
hangsúlyt. „És akkor felment a függöny.
Megszólaltak.” Bármily kicsiny is az egyes ember jelentősége a történelem
felvonásai közepette, a jelent mi
írjuk. Minden megszólalásunk, elhallgatásunk, félrenézésünk, játszmánk része az
egésznek. A jelen reménytelensége is más jelentést kap, ha a történelem
mércéjével mérjük – csupán játék, egy felvonás. Már-már mosolyogtató
életigenlés és a jövőbe vetett hit kerekedik a zárósorok között – amit persze
átszínez a regény utóélete és a szerző halála. A művészi hitvallás sem mindig menti
meg az embert a saját valóságától? Mondom, nehéz önmagában értékelni. Hisz csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk…
Kiadó: Európa
Fordító: Tandori Dezső
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése