Peter Buwalda: Bonita Avenue

„Joni apjának igaza volt: szép munka, minden szempontból fantasztikus kép lett. Lendület volt benne; a képet kitöltő férfit elrugaszkodásra készen, levegőben úszó karokkal ábrázolta, s bár a felsőtest egyértelműen a csillogó víztükör felé lendült, a vad tekintet és a kiáltásra nyílt száj a fényképezőgép lencséjét célozta. A délutáni nap szúrófénnyel vonta be a meztelen testet, a kompozíció megtervezettnek tűnt: Sigerius bal karja a csatorna vizén távolodó evezősök felé mutatott, mintha stilizált sportképen szerepelne. Ókori görög olimpikonokat idézett a kép…”

Siem Sigerius az élet császára. Egykori dzsúdóbajnok, majdnem-olimpikon, aki egy brutális sérülés után ágyhoz kötve meglelte magában a matematikai zsenit és meg sem állt a Fields-éremig, hogy aztán a Berkley katedráját egy kis hollandiai egyetem rektori székére cserélje. Az egyetem sztárja ő, diákok és oktatók rajongásának tárgya, akit otthon szerető feleség és két okos, szép, nagy jövő előtt álló lánygyermek vár, hamarosan pedig egy miniszteri bársonyszék a fővárosban. Idilli kép, nemde? Szinte követeli magának, hogy szétzúzzák, jó apró darabokra, ahogy az üvegfal törik szét, ha teljes lendülettel átgyalogol rajta egy űzött vadként viselkedő apa, akit lánya épp a saját pornóképei nézegetése közben kapott…

Peter Buwalda nem kíméli a szereplőit – az olvasóit sem. Elég ritkán fordul elő, hogy rémálmaim legyenek egy könyvtől, márpedig a Bonita Avenue nem hagyott jóízűen aludni. Nyugtalanító, zavarba ejtő, ezer szinten töredezett trip ez, aminek munka kibogozni a végét – pláne ha rendre azon kapjuk magunkat, hogy minden törekvésünk dacára csak tovább csomózzuk a szálakat. Kíméletlensége valóban rokon Jonathan Franzenével – egyenesen beletolja az orrunkat elszúrt életeink megannyi szőnyeg alá söpört kínos részletébe, bárminemű finomkodás és könyörület nélkül. Ismer minket – le is törölném a borítón látható képéről azt a mindentudó, megvető ajakbiggyesztést. Ugyanakkor pont ez a „durrbele” jelleg lesz egy idő után hajszálnyit sok. Mintha direkt sokkolni akarna, van itt minden, ami egy család szerencsétlenségébe már nem kéne hogy beleférjen: eltitkolt bűnöző gyermek, pornósnak álló lány, öngyilkosság, gyilkosság, őrület; cserepek, üvegcserepek mindenütt… Az elején behúz, fájdalmasan, sebeket tépdesően – a végére eltávolít a túlzásaival. Ami persze nem baj, így legalább újra tudunk nyugodtan aludni – de jobban örültem volna, ha megtalálja azt a vékony határt a finomkodás és a kifinomultan gyilkolás között.

Mert ebben a regényben túlzások nélkül is minden benne lenne, amibe a család szétesését, a modern ember kommunikációképtelenségét, az egymás felé mutatott álarcok lehullását boncolgató dekonstruktivista regényekben bele szoktunk halni. Érdekes módon olvasás közben nem Franzen jutott elsőként eszembe, hanem Linn Ullmann – a kaleidoszkópszerűen széttöredező, újra meg újra összeálló, de mindig más képet mutató történet, a különböző valóságok egymásra csúsztatása őt idézi. Ahogy a széttöredezett regényforma is. Három elbeszélő, három fő idősík (számos kitérővel), visszaemlékezések, szerteágazó kapcsolatok, elhallgatások, melyekre a szereplők és az olvasó számára is a legváratlanabb pillanatokban derül fény.

Érdekes kevercs ez a regény, mert ugyan formáját és témáját tekintve is ízig-vérig posztmodern, sok tekintetben idézi a klasszikus családregények hömpölygő elbeszélésmódját – szinte ringat a szöveg, belefeledkezünk ennek a tökéletes idillnek a szemlélésébe, noha már rég tudjuk: egyetlen őszinte momentuma sincs. Mégis, visz magával – hogy aztán egy jól irányzott rúgással felborítsa a csónakunkat és belevessen a jeges vízbe. Mint amikor egy őrült orgiába fulladó álarcosbál után lekerülnek az álarcok és kénytelenek szembenézni egymással a résztvevők: nincs álarc, ami elrejthetne minket önmagunk elől.

Az egyéni valóságérzékelés és a „másik” valóságának tudomásul vételére való képtelenség az egyik kulcs Siem tragédiájához. Az „élet császára” valóban tökéletesre csiszolt álarcot húzott, és aztán maga is elhitte, hogy az az igazi arca. Belevetette magát a szerepbe, ahogy azon a képen a csillogó vízbe veti magát, és meg sem állt a csúcsig. Ahol fájdalmasan vágta pofán eltagadott valóságának saját maga által kreált, elvadított szelleme. A fiú, akit apja kivetett az életéből, mert nem illett bele a Siem-képbe, aki visszatér, hogy ezt a tökéletes idillt szétzúzza, pedig már nincs is szükség rá, szétzúzta rég a lány, aki pedig beleillett a Siem-képbe. Csak épp nem volt hajlandó magáévá tenni annak „valóságát”. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, másról sem szól Buwalda könyve, mint a másik iránti felelősség tudomásul nem vételéről és a kommunikáció ellehetetlenüléséről – de bűn ennyire leegyszerűsíteni. Döntések, következmények, szőnyeg alá söpört életek, elhibázott kapcsolatok haláltánca ez, ahol a szereplők képtelenek feldolgozni a múltat, ugyanakkor nem tudják helyén kezelni a jelent sem, épp mert folyamatosan múltbeli döntéseik foglyai. Itt válik igazán briliánssá az időkezelés: a szakadozott narratíva és a látszólag összefüggéstelen ugrálás tökéletesen illusztrálja a szereplők múltban ragadását vagy épp jövőbe ácsingózását. Bármit, csak a jelent ne. Ott tükörbe kéne nézni…

Siem tragédiája magával rántja a többieket is – hogy ki bűnös és ki áldozat, az fordulatról fordulatra változik, ahogy a kaleidoszkóp pörög tovább. Az összes szereplő egy szerep, egy elvárás, egy tökéletesre konstruált családmodell áldozata – és mind menekülnek tovább. Újabb szerepekbe. Ki a frivolságba, ki a klinikai őrületbe, ki a középszerűségbe, ki egy új társ konstruált valóságába. Persze ki tudja. Lehet, hogy ennek a fele sem igaz, és mind megrekedtek egy pillanatban, amikor az enschedéi tűzijátékraktár felrobbant és mindent beterítettek az üvegcserepek. Vagy csak pörögnek tovább a kaleidoszkóppal, megállás nélkül…

Kiadó: Scolar

Fordító: Zákányi Viktor