Jennifer Egan: Szafari

„Szerintem a nénik soha nem a madarakat figyelték.”

Négy évvel az első olvasás után Jennifer Egan remekműve, Az elszúrt idő nyomában továbbra sem ereszt. Az azóta eltelt időben évente egyszer legalább kézbe ugrott, olykor végigolvastam, olykor csak kiragadtam pár novellát – jó ég, hányszor elhatároztam, hogy írni fogok a kedvenceimről, aztán ezzel is úgy jártam, mint a „most már aztán tényleg kéne írni a blogra erről meg erről meg erről is” jellegű elhatározások legnagyobb részével: nem lett belőle semmi. Pedig e tizenhárom novellából jó néhány megérdemelné, hogy külön-külön is kivesézzük őket, ahogy azt tettem az abszolút kedvenc Az arany-kúrával. Érdekes egyébként, hogy ahogy újra meg újra olvasom, egyre erősödik bennem az érzés, hogy sokkal inkább novellafüzérről beszélhetünk, mintsem regényről – persze minden olvasással újabb kapcsolódási pontok fedeződnek fel, mégis: minden önálló történet egyre kompaktabbnak tűnik az újrázásokkal. Valahol itt rejlik Jennifer Egan zsenialitásának kulcsa: elképesztő, mennyi rétege van ennek a tizenhárom történetnek együtt és külön is. Kis túlzással írhatott volna belőle tizenhárom regényt is. (Fussuk le a kötelező köröket: fájdalom, hogy Egantól azóta sem olvashattunk mást magyarul. De sajnos nem lep meg, hogy nem aratott elég nagy közönségsikert hozzá.)

Ha már említettem Az arany-kúrát, érdemes összevetni másik nagy kedvencemmel, a Szafari című novellával. Érdekes, hogy míg Az arany-kúrának meglehetősen plasztikus középpontja és jól körülhatárolható mondanivalója volt, a Szafari úgymond „lebeg a levegőben”. Jóval kevésbé ragad torkon, mint a kötet írásainak nagy része, nem vádolható különösebb direkt mondanivalóval, nem üt szíven egyetlen váratlan leleplezéssel sem – inkább azon írások közé tartozik, melyek a regény összekötő elemeit adják. Nem lendít előre, csak van – életképet ad a szereplők egy részéről. És közben jóízűen játszik ezzel az életképpel, lásd madármegfigyelő nénik és az antropológus doktorandusz erőltetett strukturális megfigyelései. Mégis, látszólagos jelentéktelensége (persze tanuljuk meg: Egannál semmi, egy árva vessző sem jelentéktelen) ellenére hatással van rám.  

Van benne egy nagy adag ártatlanság: ez köszönhető részben a gyerekszereplők világra csodálkozásának, mely felfoghatatlan tragédiákat (is) vetít előre (hopp, mégiscsak van itt szívenütés); részben a klasszikus kalandregényes körítésnek. A saját megszokott világukból kiszakított, különböző státuszú, életstílusú, értékrendű amerikaiak egy turistakönyvekbe illő afrikai szafarin ismerkednek a „másik” világgal. Gátlástalanul játszadozik velünk Egan, novellája valójában épp az az antropológiai esettanulmány, amit Mindy írhatott volna – nyilván kevésbé tudományos köntösben. „Egy-egy reggeli során, a forró feketekávétól feltüzelve Mindy egyenesen azon gondolkodott, hogy az újonnan szerzett ismeretei a társadalmi osztályok és érzelmi reakciók relációjáról bőven elegendőek lehetnének, hogy újraértelmezze Lévi-Strausst egy kifinomultabb, modernebb közelítésben.” Persze nem értelmezi. Mindy, a huszonéves doktorandusz, aki a negyvenes Lou partnereként belekóstol a luxusélet és gondtalan utazgatások világába – naná, hogy nem megy vissza a koleszbe a szafari után. Inkább dédelgeti majd élethosszig strukturális kielégületlenségeit.

Lou, a másik novellából megismert Bernie mentora, több írás negatív hőse, a szánnivaló zenei producer, aki számos feleség és hat gyermek után magányosan hal meg; Mindy, a leendő sokadik feleség, aki éppúgy nem lesz az utolsó, mint előtte már jópáran; Rolph, a dédelgetett fiúgyermek, akinek tragédiája előre látható; Charlie, a nőiségére épp ráismerő kiskamasz, aki az apa szeretője iránt érzett gyűlöletbe csatornázza bele összes bizonytalanságát: mind megérnének egy posztot (posztötlet a jövőre nézve: végigkövetni egy-egy karakter sorsát a széttartó novellák során). Ám mindőjüknél érdekesebb a csoportdinamika, ami megelevenedik a lapokon. Ahogy a közösen átélt kaland, a közösen látott majdnem-tragédia közösségképző (egyeseknél: identitásképző) erővé válik. Aminek köszönhetően húsz év múltán is egymásra ismernek a facebookon, hisz egyszer együtt éltek át valami rendkívülit. A családi kapcsolatok, félrelépések, szülő-gyerek ellentétek, álarcok tengerében Egan tollhegyre tűzi a rendkívülit, ami mentén hajlamosak vagyunk meghatározni önmagunkat. Érdekes gondolatkísérlet, de nem alaptalan feltételezés: egy világban, ahol mindenki trendin bizonytalan, rossz döntést halmoz rossz döntésre, ahol annyi mesterségesen generált kép, elvárás, hagyomány vagy tabudöntés mentén kéne meghatároznunk önmagunkat, kapva kapunk az első alkalmon, amikor valami igazán rendkívüli történik velünk; mert igen, végre itt van egy abszolút biztos pont, egy megkérdőjelezhetetlen, valós történés, nem holmi trenddiktálók által generált képződmény, hanem egy igazi, hús-vér oroszlántámadás, amit átéltem. Ami mutatja: éltem. (Hogy maga a támadás nem velünk történt, hogy a turistacsoportból csak páran voltak ténylegesen jelen, hogy gyorsan véget ért és túl nagy tragédia nem történt, az esetünkben jelentéktelen.)

Végül csak oda lyukadunk ki újra, ahová Az arany-kúra végén (ami nekem, most, itt meglepő, mert szándékolatlan – az írás önmagát írta ide): Egan itt is az emberit keresi. Tisztaságmánia helyett vért, verejtéket, könnyeket, tankönyvi leírások helyett őszinte reakciókat, szerepek helyett valódi kapcsolatokat. Azokat a dolgokat, amik mentén az agyonfilterezett facebook-profilunk mögül kikandikál az ember.

(Tényleg nagyon jó lenne ám olvasni mást is tőle magyarul. Ha egy regénye [tizenhárom novellája, ha úgy tetszik] ennyi gondolkodnivalót ad, mit tudhat a többi?)