Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj.

Nem fogunk az egész faluról beszélni, nem járjuk végig házról házra, azt nem tudnád elviselni, de biztosan szó esik majd arról a vágyról, ami összeköti a nappalokat az éjszakákkal... A kötetet gondozó Kiss Balázs, vagy a megérintően tiszta légkörű fordításért felelő Patat Bence választása? Hogy odakerült ez a pár mondat a fülszöveg elejére? Az írói szándék szerint is fülszöveg-szerű bevezetésből választva? Indulhatna a legtalálóbb és mégis, legkevesebbet eláruló ismertetők versenyében, ha volna ilyen - komoly győzelmi esélyekkel. Fontosnak éreztem, hogy beszéljek erről, itt, a legelején; hogy megköszönjem a magyar kiadás körül bábáskodó munkatársaknak, hogy a számomra immár vita nélkül a legkedvesebb kortársak közt dédelgetett író, a polcomon terpeszkedő életmű ennyire szerethetően él magyarul. Jón Kalman Stefánsson nyári fénye (ami után tényleg leszáll az éj); a névtelen falu rajza, ami kis hely a világban – de az élet kisebb helyeken néha tényleg nagyobbnak tűnik.

A legkedvesebb kortársak közt dédelgetem, egy polcon Alessandro Baricco-val. Ezt leírtam már A halaknak nincs lábuk kapcsán, de tényleg érzek rokonságot a két teljesen másképp fűszeres írásművészetben, hiába mediterrán varázslat-ízvilágú az egyik, és szikár, alap-ízekre sokkal többet bízó, észak mese-szeleivel legyezett a másik. Valahol az attitűdjük rokon, az aprólékosságuk, majdnem hogy így mondom: a bölcsességük. Ahogy az embert szeretik, és bíznak benne, az minden külsődleges jegybéli különbség ellenére azonos anyagból való. Mind a ketten értékén kezelik az emberséget. És mind a ketten értik azt is, amikor hiányzik. Hogy hogyan, hogy mitől – mind a ketten tudják, mikor kéne, s hogy olykor tényleg nincs bocsánat. A mese íze, a hol méz, hol áfonya; még akkor is, ha Stefánssonban olykor több, vagy mondjuk így: mélyebbre nyúl a tragikum. Ezt tényleg az éghajlatok tehetik az ember szavával, a véget nem érő éjszakák, egyfelől, másfelől az éjféli nap, a fehér éjszakák. Több szóval is él az izlandi, mint az olasz – a fény túlzott megléte vagy hiánya másképp, bővebb lére eresztve beszéltet. De valahol ha zenévé varázsolható lenne a regény, hardanger-hegedűn és csembalón ugyanúgy szólnának a hasonló harmóniák.

Pedig technikailag sem igen van bennük közös. Jón Kalman Stefánsson (van, hogy egyetlen élet elmesélhető sagájába csomagolva) kaleidoszkópokat épít, aprólékos türelemmel. Ebben a könyvben aztán leplezetlenül – el is játszva ezzel a leplezetlenséggel. A fejezetek közti fülszövegek, a szelíden (ön)ironikus narráció voltaképp előre magyaráz, aha-élményeknek ágyaz, s közben megmutatja egy írói technika mikéntjét és korlátait. Tudja: a mese behatárol, nem ott ér véget (különösen a jól mesélt mese) ahol aztán valójában. Pedig valójában tényleg kezdetek és végek érdeklik – kezdetek és végek, amik megtörténtek, vagy megtörténhettek volna így is. A javára írom, hogy nem ízel bele érzések szintjén az elégtétel: a bárcsak így történt volna. Akkor is, ha feltűnt, ahogy A halaknak nincs lábuk egyik remélt találkozása, ami nem eshetett meg, itt beteljesül. Mással és máshogyan, nyilván, de mintha megtapintott volna olvasás közben az írókéz: nézd, így történt volna. Történhetett volna így is, nem pedig bárcsak így történt volna. Szeretem, ha valakiben élnek az ilyen finom különbségek – és azt se bánnám, ha kiderülne: ez pusztán egy kapóra jött lehetőség volt, írófeladathoz; válasz a vajon meg tudom-e írni úgy is kérdésére. Hogy milyen az, amikor hazajön valaki, aki megtartotta a költészetet a hangjában. (Imádtam rajtakapni ezen, és nem először... De annak idején a Trilógiában is imádtam. Emberebb ember lesz tőle, olyan emberi mód csetlő-botló, mint a hősei...)

Beszélünk, írunk, kisebb-nagyobb dolgokról mesélünk, hogy megpróbáljunk megérteni, megragadni valamit, talán a lényeget, amely folyton elillan, mint a szivárvány. A régi mondák szerint az ember nem pillanthatja meg Isten arcát, mert a látvány a halálát okozná, és ez kétségkívül érvényes arra is, amit keresünk – maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket. És persze a keresés tanít meg bennünket azokra a szavakra, amelyek leírják a csillagok fényét, a halak csendjét, a mosolyt és a szomorúságot, a világvégét és a nyári fényt. Ami után – mert ez a rendje – leszáll az éj. A könyvben is. A lapok közül kivilágítanak damaszkuszi útjaink, ahogy a csillagok ragyognak az Asztronómusnak (a számomra leginkább rokon első történet hősének); ahogy nyílnak a (targoncával bejárható) villanyfényes ösvények a Lerakat dolgozóinak, miután elhelyezték a raktár sarkában azt az engesztelő keresztet. De árnyékban bujkál a lapok között a nem lehet meg nem történtté tenni is, hogy aztán az utolsó történetben tényleg ránk telepedjen – szétterjedjen az, ami valójában minden történet igazi vége. És akkor mi lesz? Jó kérdés. Mintha tényleg nem lenne más dolgunk, itt, a kultúránk érzeti végén, hogy választ találjunk rá. Akkor is, ha véget vet az értelmet adó keresésnek.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence