2018. január 15., hétfő

Závada Péter: Roncs szélárnyékban

Komolyan zavarba hozott ez a roncs a szélárnyékban. Olyannyira, hogy mások meglátásait is megkerestem, hogy látták mások ezt a roncsot abban a mozdulatlanságban, ami nem véletlenül árnyék. Több, egymástól független, de folyvást egymásra csúszó belvilág, lehorgonyzott szavakkal vetített táj árnyéka. Belső táj árnyéka. Megjelenik benne, ami kint, de mint a roncsban az egykori siklás: átmosva ezen a saját logikát követő tájalkotáson, azaz leginkább a sérüléseivel, és leginkább emlékezve.

Nem zavart, hogy ennyire belső. Pedig általában nem szeretek így behatolni a másik lélegzetvételébe – hiszen a kifújás természete tartozik rám, legyen artikuláció, avagy szájszag. De Péter szépen húz be. Ezek kevés kivételtől eltekintve belégzés-versek. Befelé szólnak. De szólnak annyira hozzám is, hogy tényleg lássam ebben a roncsban azt a provokáló siklást – túl az immár változtathatatlan (hiszen kötetté szervesült) mivolton. Ahol a kötetnyitó idézet elmeséli: az adott (annyiféleképpen pestises) környezetben nincs más választás. Mint belégzés közben befelé suttogni a tájat. Persze (olvasás közben) soha nem álltam még ennyire kívül egyetlen tájon sem – hiszen nem egyszer nehezen értem, nem tudom végigkövetni ezeket a befelé vetüléseket. Azaz: gondolatok szintjén nem mindig. Legyen elég, hogy érzetszinten felépül? Persze, hogy nem az ő látványait látom, hanem a szavai provokálta magamét. Megdolgoztat - ezeket el kell engednem. Hogy közben csak észrevegyem, nem egy vers a saját látványokba spirálisan csavarodik.


Természetes vizek

Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás
színe fekete és mi egyenesen
a sötétség szívébe vágytunk.

Arra már nem emlékszem,
hogy a kabócák lármája
vagy egy autó riasztója
nem hagyott-e minket aludni,

csak arra, hogy hívott az éjjeli kikötő,
a borzongás a természetes vizektől,
hogy nem látni, mi vár a felszín alatt.

Azon tűnődtünk, mit mondjunk
majd a gyerekeknek, ha már
a legegyszerűbb kérdésekre se
tudjuk a választ.

Vajon fölfognák, hogy a mámor
hevében azt hittük, ragaszkodás,
pedig csak a vágy bársonyos
felszínét éreztük ujjbegyeinken?

Megértenék az újrakezdés tragédiáját?
A nap minden este vízbe fullad,
mielőtt partot érne.

De nekünk szerencsénk van.
Olyanok vagyunk, mint a futórózsa:
indáinkkal a mennyországba
kapaszkodunk.


Ez a szavak sajátos megtisztelése. Mit értek spirális csavarodáson? Ebben a következetesen nyíló költői nyelvben eddig versszakról versszakra haladva fejlett, mélyült a delírium – hogy megvalósulhasson a lezárások ajtónyitása. Magamban intermissziónak hívom ezt a kihagyásos, lóugrásokban gondolkodó versbeszédet, ahol az asszociáció ugyanolyan természetes lépés, mint a (nyelvi/gondolati) következmény. Ez a versbeszéd eddig is szeretett arra menni, amerre egy-egy erős szava húzta – de általában helyzetben maradt, általában abban a helyzetben mélyült a zuhanásokig. Most viszont a lóugrás nem egyszer az asszociáció belső rendjében születik, a következő szakban rendre elrugaszkodva az előzőtől, de befelé rugaszkodva, spirálisan abba a végtelen rendetlenségbe, ahol a gondolataink rajzolnak pályákat. További lépések maradnak ki, tömörülnek képpé: a magyarázat luxusát nem engedik ezek a meglátások – így egy cím alatt két-három ihletett vers fekszik egymáson, és nemcsak ott, ahol ezt a töredékekből való összeállítás amúgy is feltárva takarja el.

Persze adja magát, hogy egy ilyen (roncsolt) cím után az egészült versek is több egymásra csúszó vers töredékének látsszanak, s hogy az egészült kötet is töredékes maradjon. Anno a Mész kapcsán nehezményeztem a töredék-versek mániákus szervezettségét, amely nem tűr el kilógó elemet, sőt… szinte érezni vélem, ahol egy-egy verset azért értelmez ennyire sokrétűvé a homálya, hogy ebbe a szervezettségbe kattanjon. Itt bezzeg. Befelé számos út van, és ha amennyire a ciklusok rendezik is, tengerparttá, hegyvidéki fenyvessé – ezek nem útleírások, ezek emlékezetbe eső apropók, amik befelé nyitnak. A kötetben kihagyott helyek, üres lapok – az el nem készült odavaló jelzésének gesztusa is ezt a roncs-érzetet hangsúlyozza. A tartalomjegyzékben ciklusonként otthagyott utolsó előtti versek helyén terpeszkedő űr igazából e kötet legreménykeltőbb gesztusa. Az összkép befejezhetetlen. Hiszen élünk. Hiszen a költő él.

Ha tájat képzelek ehhez a kötethez, akkor Horvátország jut az eszembe, ahogy egy érthetetlen gesztussal hátat fordítunk a tengernek és átvágva a lakott zóna töredékes betonszalagjain, felhatolunk a hegyek erdő-markolta hátán. Kemény következménye van: ha ez befelé utazás, belső tartalmak kivetülő spirálisa, nem a szokott (nem az elképzeléseink által szokott) irányba tart. Ez egy fordított gravitációnak kitett égvonzatú zuhanás. Mint minden zuhanás, a leérkezést keresi – de mivel fordított irányba zuhan, pontosan tudja: a leérkezése is végtelen. Mint az utolsó versben feszített végtelen pillanat, a ravasz meghúzása előtt – a helyzet, amikor a cselekvés hiánya is döntés. Talán az egyetlen vállalható. 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...