Závada Péter: Gondoskodás

Még nem teljesen, vagy nem igazán értem, milyen gondoskodás. Miről-kiről gondoskodik. Úgyhogy ez egy olvasat csak, olvasás közben megszülető értelmezés-töredék. Hiszen a cím egyből beleültet ebbe a szerepkörbe, a mezei olvasóéba – bár amúgy nagyjából a Mész-től kezdve egyébként is lemondtam róla, hogy bármi más legyek Závada Péter szavairól szóló szavak kifújása közben, mint mezei olvasó. A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban / vagyok, de ez köszönő viszonyban sincs / a vesződséggel, mégis megmakacsolja magát / a fa az önkéntelenül kezembe simulóban. / Kiragyog ásóból az ércbánya, / katedrálisból a mészkő, seb tátong / minden teremtés helyén. A vesződség versei ezek, a veszés értelmében – elvesztés-katalógus, amiben szerencsére annyira nem lakom, mint Simon Márton új kötetének verseiben, bár érteni vélem, hogy mit jelent ez a vesződség az alkotni kötelezett embernek. Mit jelent, ha önkéntelenül simul a kezedbe a fa, a nyelvedre a szavak, így, ebben a rendben (önkéntelenül, nem önként...). Hogy a teremtés helyén a szavaid után is ki kellene sebesedjen az ajkad, az elmondható nem teremt gondoskodást – mondhatnám így is: gondoskodtál róla, hogy legyen egy képem arról, mi ez a gondoskodás, csak veszítsem el ezt a képet, amire szavakba tördelném. Ahogy a helyek jelentősége, az otthon jelentése veszik el a Csendimitáció verseiben, ahogy a kapaszkodók, lehetséges igazodási pontok sunyják le hazug fejüket A könyörgéssel szemben.

De kezdjük az elején. Kerber Balázs a fülszövegében kafkai megelevenedő szimbólumokat észlel, ez rendben is van, kézenfekvő asszociáció. Bár nekem az első ciklus, a Gótika harmadik versétől nem Kafka járt az eszemben, hanem Hamlet, a dán királyfi. Mondjuk, egy olyan változat, aki a cselekvés kényszerpályája helyett Rosencrantz (avagy Guildenstern) teljes tehetetlenség-érzetét éli, a cselekvési potenciál teljes hiányát, a nevesített statisztéria misztériumát. Ez a gótika egy olyan főszereplőnek ad keretet, aki a maga szerepét nem hajlandó benne végigjátszani. Hamleti problémái vannak, de hagyja, hadd folyjon a mítosz forró vére, egy hiába táncba hívó mozdulatlanságban (ahol a követeket előre kivégezték) a mozdulatlanságához kötözi magát. Teste fürge penge, de a kéz, ami megmarkolhatná, halogat. Mégis. Hazatalál a vérbe – ebben a kötetben ez az utolsó haza-találat. Bár amúgy ez a haza (féltékeny, felségárulástól tartó) úgyis elhagy. Amikor a legnagyobb szükség volna rá. Kicsorduló, forró mítoszvér. Jellegénél fogva apad ki.

Szóval ilyen volna, ha Hamlet lételméleti dekonstrukciós szorongásverset írna a sors felvétele, az elrabolt szerep visszakövetelése helyett, a lélek levegőtlenségéről. Árnyék-Hamlet. Az árnyékvilági cselekedhetetlenség rendjében maga is csak árnyék – tehát nem akarja megragadni az adott esetben egyetlen megfoghatót: a szavak hatalmát. Ezzel sem akar beteljesíteni semmit, a maga jellegét a legkevésbé. Talán, mert tudja, hogy eszköz lehet, csak penge, valaki más kezében? Az árnyék, ahogy kirajzolódik a kastély pixeleinek sötétjében – sötéten a sötét. Ennyi tudással a birtokában ez egy cselekedhetetlen szerep. Na, innen lépünk tovább a Só és Faggyú ciklus Érkezésébe. A bármi vigasztaló hiányába. Gótikus kősárkányokban ott rezeg a hátrahagyott templomharang kongása – de bűnbocsánat és gyónás lehetősége nincs meg, a tökéletes igyekezetek gömbjének hátoldala szottyadt almamód rothadt, az éjszaka tizenöt kilométer magas, ránk nehezedő vízoszlop, a szemek rezervátuma nem őriz látványokat. Egy ilyen kulturális közegben a következmények egész karavánja egyfajta hiteltelenség lesz úgyis, elszalasztott esély. Csak én bírok versemnek hőse lenni, mondja a költő, meg ez a fejjel lefelé fordított üvegpohár / a pozdorjaasztalon: barázdált idegenség. Ha ragaszkodok a nyitó képsorok hőséhez, ez a sorsot vesztett, túlélő Hamlet mára valójában tényleg csak egy puffasztott rizskeksz-márka.

Hogy aztán a Csendimitáció sajátos vers-regényében minden hely-érzet is ugyanígy elveszítse minden esetleges otthon-jellegét. Az ember körül cselekedő dolgok cselei közül kihull maga az ember. Levelek éle van, sziromlás, meg hervadás – csak együtt ezek a cselekmények nem adnak ki egy körüljárható helyérzetet. Eljátszottam magamban vele, hogy ezek a sehova se tartó séták (ahol az ember maximum a szokott kereteinek erőszaka elől menekül) nekem hol tartanak, hova vezetnek. A Margitsziget íze, Győr (vagy még inkább: Komárom) ismerős idegenségei, de leginkább egy elcsalt optikával rögzített "valahol", vagy "mindegy hol". Miután a megszólalásról kiderült, hogy nem cselekvés, a helyéről is kiderült, hogy csak a csend imitációja. Hallgatni sem vagyunk úgy képesek, hogy tényleg csendben legyünk. Az általunk felhorzsolt idegenség marasztal. A világ "nem az a hely" lett: nem vagyunk otthon benne, úgyhogy tényleg nem lényeges, hogy hol nem vagyunk benne otthon, a Margitszigeten-e, Győrben (vagy még inkább: Komáromban). Versről versre elfogy a tehetés terepének maradéka. A dolgok cselekszenek az ember körül, a fák, a növényi élet továbbra is lihegi kimondhatatlan tetteit, minden egyéb csak a róluk való gondoskodás látszata, egyfajta pusztítása a még cselekvőképesnek. Eljutunk odáig a ciklus végére, hogy ahogy a szándék, mint elhasadozó deltatorkolat, mozgás lelassult helye csak, úgy a kiürült jelentésű évgyűrűk csontosodása, a fenntartható környezeti „múlt” is fenntarthatatlan. Nem lakhatsz benne – anakronizmus vagy benne. Imitáció.

Komolyan, a Roncs szélárnyékban zavarba ejtő belső tájai ehhez a nyomasztási faktorhoz képest naptejjel egészen jól kezelhető bagatellek voltak. Hogy aztán ez a helyzet-képzés tovább fokozódjon (nem zeti helyzet), A könyörgéssel szemben. Szépen kezdve Jézussal (Fölkészülsz egyre növekvő térfogatodra...), folytatva Jákóbbal, aki a vers tanúsága szerint helytelen irányba mászik, Gellérttel (hogy legyen valaki hazai), kapaszkodik / egy csoda szegélyébe, amit a legutóbbi / boszorkánytánckor látott, de legurítják. Ez az egész kultúra-múlt utalások kongó negatívja. Jelentése-vesztett ez is, kísértet, jeges hóna alatt Pilinszky forró bárányával. Még jó, hogy a Beporzás (a számomra utolsó, szervesen ide tartozó ciklus) tanúsága szerint a fenntarthatatlan dolgok, mérgező lombok, szaturált völgyek alatt felsejlik mégis a tiszta fogalom. Vagy valamiféle ismeretlen nyelv, amin lehet rekviemet írni Steve Irwinnek. Például. Vagy el lehet köszönni, hallatlanul távolságtartó módon (talán ezzel kényszerítve ki a valódi empátiát, ebben a kötetben maradék nélkül először), végső búcsút lehet venni egy huskytól (vagy malamuttól?). A számomra utolsó vers, a Grönland élethelyzete ismerős, macskával éltem át, de gyakorlatilag ugyanígy. Hogy ebben az elköszönésben még mi minden van – általunk olvadt jövőktől való búcsú, például – az teszi önmagán messze túlmutatóvá és ad valamiféle reményt: ez a költészet még folytatódni fog. (Mert a kötet folyamában megtartott hang evidens folytatása amúgy, sajnos az elhallgatás – legalábbis szerintem.)

És most jön az, amit a magam részéről utószónak tekintek. A műelemzés szőre. Ez a hosszúvers nekem egyetlen, pőre vádirat. Nem tudtam normálisan olvasni, ki kellett szótáraznom, mert nem ismerem ilyen mértékig a jelen irodalomelméletének terminológiáját, se a most adekvátnak tekintett követelményrendszerét. Amitől ez a vers iszonyatosan ironikus, kegyetlen rókaszőrszál-hasogatássá lesz, hogy kényszeresen meg akar felelni a költészettan, a jelen esztétikai progresszió áramlatainak; ha mondhatom így: előremutatóan, mégis Jelenkorian. Verssé lesz ennek ellenére, pedig így tényleg nem lehet verset írni. Csak egyfajta jó tanuló pozíciójából megejtett kegyetlen katalógust, ami a kiszámolt hatástól a kritikusi reakciókig bezárólag mindent előre tartalmaz – mégis verssé alakul, bár van némi lobotómia-jellege ennek a verssé alakulásnak. Emancipálni a hiányt a fogalmak / által, kiásni a lyukat a földből, és fölmutatni, / zászlónkra tűzni az eredeti művészet zsarnokságával / szemben. Hát izé. Remélem a hölgyek és urak értik majd a célzást, veszik az iróniát, nem volna nagyobb szemétség, mint ezt a szöveget zászlóként lobogtatni, a rúdjával csapdosva agyon a máshogy verset írni merészelőket.

Ez a könyv egy felmért zsákutca benyomását kelti nekem. Kíváncsian várom a következőt.