Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

„A Vihar egy emberről írt színdarab, aki megrendez egy színdarabot – egy olyan darabot, ami az ő fejéből pattant ki, az ő képzeletéből, tehát lehet, hogy a hiba, ami miatt megbocsátásért esdekel, maga a színdarab.”

Felix Phillips egykoron egy neves színházi fesztivál művészeti vezetője volt, sajátos Shakespeare-rendezéseit egyszerre zabálta és gyűlölte a kritika – mégis sikert halmozott sikerre. Napjainkban meg a Fletcher Büntetésvégrehajtási Intézet írás-olvasás kurzusán tanít Shakespeare-drámákat a raboknak. A kettő közötti időben Felix elvesztett mindent. Felesége belehalt a szülésbe, tündéri kislányát, Mirandát háromévesen elvitte egy agyhártyagyulladás, posztjáról elmozdította áskálódó egykori jobbkeze. Felix egy elhagyatott városszéli kunyhóban tengeti napjait, a szomszédos házból lopja az áramot, lánya szellemével társalog és várja, csak várja a napot, amikor bosszút állhat tönkretevőin.

És a nap el is jön. A börtönbéli kurzus negyedik évadában, amikor fülébe jut, hogy az immáron kultuszminiszteri pozícióig jutott egykori riválisa igazságügyi miniszter haverjával egyetemben a Fletcherbe látogat megtekinteni a rabok irodalmi okításának eredményét (s persze jó politikushoz méltón befagyasztani a támogatást), úgy dönt, az addigi vérgőzös királydrámák helyett szintet lép a rabok okításában és A Vihart viszi színpadra. Azt A Vihart, melynek megrendezésétől megfosztották. Ami élete főműve lehetett volna. És Felix modern Prosperóként újra színpadra áll, hogy bosszút álljon, megbocsásson és megbocsáttasson. És hogy végre, tizenkét hosszú év után ő is elengedhesse a saját szellemeit.

Végre! Pontosan ezt vártam a Hogarth Shakespeare Project regényeitől – ezt az összetettséget, sokrétűséget, frissességet! Margaret Atwood magasra helyezte a lécet és csont nélkül megugrotta: a sorozat további darabjainak nem lesz egyszerű dolga. A Vihar újrameséje színdarab a színdarabban, ami sikerrel értelmezi újra az eredetit, miközben erős és átélhető saját történetet tár elénk. Lehet vitatkozni azon, hogy vajon egyszerűbbé vagy épp nehezebbé teszi-e az író a saját dolgát azzal, hogy (még ha kifacsart is, de) színházi közegben mesél újra egy klasszikust – szerencsénkre a darab maga itt korántsem öncélú mankó, hanem integráns része Felix saját történetének.

Mely történet, túl azon, hogy Prosperóéra rímel, fájón emberi és nagyon mai – Atwood mély emberismerettel szól veszteségről, az elengedésre való képtelenségről, a dédelgetett bosszúvágy gúzsba kötő hatalmáról; miközben jellegzetesen szatirikus stílusában azért csak odamondogat a mai művészeti élet finanszírozóinak és parazitáinak. Megszokhattuk tőle az erősen átpolitizált műveket, itt sem tagadja meg magát és szigorúan foglal állást a művészet korrumpálóival és a semmitől vissza nem riadó karrieristákkal szemben. Furcsamód mégsem ez a leghangsúlyosabb réteg: bár Felix gyászterápiája és megbékélése önmagában megérne egy regényt, Prospero ezúttal átengedi a főszerepet – a raboknak. A szerző saját bevallása szerint mélyen beleásta magát a börtönökben tartott művészeti kurzusok világába – ez meg is látszik. Egyszerre elkeserítő és felajzó olvasni, hogy mennyi lelkesedést, kreativitást, érzelmet tud kiváltani az elítéltekből egy ilyen lehetőség, és mennyit fejlődnek egy-egy darab színpadra állítása közben. Félelmetesen érdekes világot fest elénk Atwood, szeretném hinni, hogy a valóságban is létezik ilyesmi, és Shakespeare, avagy egy kreatív színházi előadásban való részvétel valóban kapaszkodót nyújthat.

S hogy miképp áll bosszút Prospero? A megoldás fifikás és a maga módján bájos. Ahogy kerekedett előttünk a történet, drámaibb, hogynemondjam, véresebb végkifejletet vizionáltam – ám Atwood itt megálljt parancsolt saját démonainak, és nem a tőle megszokott borúlátó véggel ajándékozott meg minket: annál nagyobb alázattal nyúlt Shakespeare-hez. Felix bosszúja nem csak kreatív, de csavar még egyet A Vihar többkörös értelmezésein – vagyis ez már egy színdarab a színdarabban, ami egy másik színdarabba van csomagolva. Ezzel együtt egészen új szintre helyezi az interaktív színház fogalmát. De hogy a szerző rajongóinak is jusson egy kis morzsa, teljesen azért nem hazudtolja meg önmagát – a rabok kötelező továbbgondolásai, melyben felvázolják, milyen jövő vár a dráma szereplőire a zárómonológ után, már hozzák a jellegzetes Atwood-témákat: kezdve azzal, hogy Alonso és Antonio már a hazaúton mindenkit megöletnek, tengerbe dobatnak, Mirandát pedig sorra erőszakolja az egész legénység, aztán odadobják Calibannak; odáig, hogy Gonzalo utópikus kis köztársaságot hoz létre Prospero szigetén ahol csak a természetnek él. És még egy Caliban-rap is létjogosultságot nyer.

Azt nem tudom, hogy Shakespeare mit szólt volna a dráma börtönadaptációjához, melyben a háborgó tenger egy hajómintás zuhanyfüggöny, Ariel tulajdonképpen földönkívüli és/vagy szuperhős (elvégre egyetlen elítélt sem akar tündérkét játszani, érthető okokból), a három istennő szupererővel rendelkező Disney-babák, Caliban pedig Godzilla-maszkot visel; de az nagyjából biztos, hogy a Boszorkánymagzat elnyerte volna tetszését. Atwood mindent kihozott A Viharból, amit ki lehet ahhoz, hogy egy napjainkban is érvényes, önálló mondanivalóval rendelkező történetben értelmezze újra a klasszikus drámát. Hibátlan!

Kiadó: Kossuth

Fordító: Varga Zsuzsanna