2016. június 27., hétfő

Závada Péter: Mész

Akinek mondanod kéne, annak nem tudod, mondod hát nekünk. Nyomasztó, kegyetlen, magadhoz is kíméletlen szavakkal. Ön és közostorozásban. Én pedig elolvasom. Nyögök a hatása alatt. Ez nem őszinteség mondod - attól hogy kompozíció, még lehet az, mondom én. Akárhová is indulok ebben a ködben, gondolatban mindig hozzád érkezem meg mondod, én azon kapom magam, hogy egyre kisebb levegőket veszek, ahogyan egymás után megérkezel. Persze hogy fullaszt közben az is, amit nem mondasz: a kiejtve sem kiejtett nevek fojtogatnak. Iokaszté, csörömpöl a földön a név, amit jelent, az is vele csörömpöl. Én sem tudom eldönteni, hogy az egymásra vetülő válaszok közül melyik van fölül, csak azt érzem, összekeverednek a nők, a halottak, és a gyászok a kötetben avagy bennem, estére hideg lesz, mint egy viszonyszóban, hiszen a groteszk nem egy romantikus minőség. Már hogy a tieid meg az enyémek, összekeverednek a gyászok, mert felnyitod őket, folyvást, versről versre a gyászsebeket, pedig a tartós gyász épp olyan káros, mint a makacs fagyok – nem élhetünk felnyitott hassal, el kell engedni a gyászt is, az elköszönést is el kell engedni. Máskülönben a felnyitott gyászsebek felzabálnak, s végül gyász tárgyává zabál téged/engem is az elengedés hiánya. Úgyis felérsz. Azon a létrán. Amikor, akkor. Ha arra a létrára gondoltál, amire én.

Van egy nehezen szerethető túlfinomultsága ennek a kötetnek. Valahol túlságosan míves. Az egymásra mutogató viszonyszavak mentén is olvasható ön-magyarázat; az egymást spirálisan becsavaró, három különböző mélységből ugyanazt elmesélő fejezet; az azonos rémületekre csodálkozó azonos címek, a csak sorszámmal elkülönített Bűnjel, Tabu, Testtáj, Objekt, vagy Escape, szituáció- (és/vagy pozíció-)azonos verscsikordulások teszik? Vagy mindez együtt? Az Ahol megszakad pontosságán túlmutatni akaró, szinte mániákus szervezettség, amely nem tűr el kilógó elemet, sőt… szinte érezni vélem, ahol egy-egy verset azért értelmez ennyire sokrétűvé a homálya, hogy ebbe a szervezettségbe kattanjon. Azért fragmentálódik a saját kiteljesülése lehetőségétől a Testtáj(2), A zúgás(2), vagy a Hellyé lassul(2), hogy töredék-voltában illeszkedhessen ebbe a szervezettségbe? Zavar – hiszen a kötet nélkül szinte nem érzem ezeket teljes értékű verseknek. Zavar, mert ha ezt a kötetet csak úgy felütöm, és nem valamely önálló, erős, címet is kiérdemelt versére esik a pillantásom, ha nem a Virályok sijjogása, a Vakforma, vagy a Remiz köszönt, akkor egy ilyen vers formájú töredéket önmagában jó eséllyel nem fogok érteni – és a töredékessége felkínálta behelyettesíthetőség sem biztos hogy elég helyet hagy a kíváncsiságnak. Egyetlen esélye van, ha így is megérint. Ha felmérem: mintha egy posztmodern regény bárhol felütött lapjaiból akarnék kóstolót – jó eséllyel marad ingerküszöb alatt, jó eséllyel nem érint meg a benne csillanó kétségtelen erő, csak ha hajlandó vagyok elölről, a szerkezet szigorú rendjében olvasni a kötetet. Úgy, ahogy ezt a kötetet is olvasni kell.

Mert így kell olvasni. Máshol már elgondolkodtam rajta, hogy az egykori kötetszervező elemek: a ciklus, az értelmi, formai tömbök, verskoszorúk helyett jó-e, ha egy verskötet ma mindenképpen teljes lírai monológként, szinte költői ön-regényként funkcionál… túl azon, hogy most ez a divat, szerintem sokszor inkább akadály, semmint kiteljesítő erő – főleg ha valójában finoman sokértelmű töredékversek egymás mellé fűzéséről, olvasói saját-ízekkel kiegészülni szerető, saját olvasatok tömegével terhes szövegekről van szó, ahol a nyitott értelmezés lehetősége legalább akkora ajándék az olvasónak, mint a töredékek tömegéből kirajzolódó koherencia. Merthogy ezek a versek úgy különben hagyják magukat kiegészíteni. Hagyják magukat megtölteni a saját gyászaimmal - megtalálom bennük azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével én másztam végig ezt a keserves stációjárást. Viszont bennem a versek kiformálta létra teljessége mást épített, másféle mesét, másféle koherenciát, mint amit rezonáltak volna a saját gyászaim. Márványkemény, távolított sírkő ez, amin szinte készültében avul olvashatatlanná a felirat is; nem akarja érezni a fájdalmat, ettől szabadulna. hogy a semmit érezze - nem akarja érezni a semmit. Sem. Így viszont nem lett az enyém – s a törtség okán annyira nem nyílt ki, egészen az utolsó néhány versig, (nekem legalábbis) kedves Péter, hogy elfogadjam, ez így a tiéd, a te gyászod és/vagy gyászaid. Vendég maradtam egy érzésben, amit köszönök is, nem is, haragszom érte, meg nem is – ami végül nem lett az enyém.

Persze, lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.


Kiadó: Jelenkor

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...