Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Itt következik egy történet Ástáról – azaz egy történet arról, hogyan olvastam a történetét. Tényleg úgy, ahogy a szerző, Jón Kalman Stefánsson szerette volna? Aki az alcímben a művét sagának nevezi; aki lám, úgy kezdi, ahogy az ősök a sagákat – s mégsem úgy folytatja. A hagyomány tisztelete sosem a merev formák ájult tisztelete. Hanem egy hozzáállás, a hiteles ember hozzáállása a meséje hiteléhez. Régen ezeket a kódexbe jegyzett történeteket az időrend markolta, a mi miből következik egyenes vonalú, egyszerű szabálya – az apák és anyák, a viszonyaik bemutatása volt mindig az első, hogy lássuk, tudjuk (sejtsük előre), mibe fogant s ez által mire született a mese hőse. Itt is az apák, az anyák legelöl. Sigvaldi, Helga, meg majd még páran - több, vagy kevesebb belőlük a kelleténél, de kirajzolódnak. De nem az időrend markában. Hanem ahogy egymáshoz hívja a gondolatot a mese teljesen sajátos belső logikája, az a hurkolódó, bonyolult, magát magyarázó szövet, ahogy tényleg beszélni szoktunk. Ez a lejegyzett szöveg élőbeszédszerű. Ha hatásvadász, úgy vadássza, ahogy az élőbeszédben. Ha lemond róla, az is olyan, mint a hirtelen beálló, homlokráncoló hallgatás. Az egy-egy üres oldalra külön odakerülő néhány szó – s körülötte az üresség csendje. Ez az első. Ha ez egy saga, akkor olyan, mintha minden alkalommal az olvasásod jegyezné le (ami azt is jelenti: nem elég egyszer kézbe venni).
 
Hiányérzet. Lelkiismeret-furdalás. Önvád. A három muskétás, akik mindig a szív közepébe találnak. Ez egy történet Ástáról, aki jobb sorsra érdemes. Ez amolyan emberi közös, mindannyian jobb sorsra lennénk érdemesek – csak valahol nem úgy, nem azt, nem akkor tesszük, ahogy, amit, amikor kell, és minden félremegy. Azaz minden azért nem, hiába érezzük úgy a három muskétás kereszttüzében, az önpusztításig akár. Szoktuk úgy vélni, hogy a legőszintébb pillanatainkban. Pedig ezek az önkínzó pillanatok ugyanúgy nem őszinték, ahogy a beteljesülés-érzet, a felszabadulás eufórikus, vagy az elégtétel forró pillanatai. Játszik a sagájában az író ezzel a kétféle őszinteséggel és pontosan láttatja: egyik sem az. De játszik a meghalás, és az (újjá)születés pillanataival is – hiszen azok talán igen. Játszik a saga sajátos jellemzőjével, hogy a címben megnevezett életből mindenképpen példát, a létezés ilyen-olyan döntéseiből hőséneket formál - ez egyfajta igazolás: ezt a hőst van miért elmesélni, és a lejegyzés által megőrizni a jövőnek. Játszik a nagyon sokat használt szavainkkal eközben, az egyszerű, közérthető pontossággal, ami visszaadja a közhellyé lett, sokszor mondott szavak hitelét is.
 
Ez soha nem volt az erősségem... Látszatra bravúros szerkezet, ami az egyszerű, olykor szinte nyers egyenességtől gördülékeny, és könnyen olvasható. Valójában pont fordítva van, és ez az egyik erőssége. A bravúros szerkezet, a komplex időkezelés és narrációk a következmények belső rendjéből hasonlóan egyenes vonal mentén következnek, ahogy a mese ősi mintáiban az időrend szervezte a mesélést. Ez dönti el, éppen ki mesél – írnám, holott mindvégig az író mesél, belehelyezkedve egy haldokló utolsó eszmélésébe, egy kislány, majd egy „nyári lány” emlékeibe és érzéseinek rezgésébe, és ezt nem is titkolja: hiszen a mesébe önmagát is belemeséli. Azzal a transzparens követeléssel, hogy kérésnek sem engedhet, hiába kéri valaki, hogy mesélje másképp, mesélje szebbre, nemesebbre, hősibbre. Ahogy az ősi minta egykori lejegyzői, ő is pontosan ennyire tiszteli az így történt, hiszen láttam, mindenki így mesélte, aki látta, senki meg nem hazudtolta szentháromságát, ami minden saga alapja. A mesék magva mindig igaz, főleg miután a varázslatos múlt, a Völsungoké, s később a legendák múltja, Kopasz Grím fia, Egil ideje, a szájhagyomány kora átadja a terepet a szinte azonnali, néhány nemzedék után megeső lejegyzésnek. Ásta sagájának is így igaz a magva – minden írói önigazolás ezt hitelesítené. Ásta él – és az élete úgy áll előttünk, ahogy az írólak a világítótoronyban. A házigazda nincs otthon, de otthon hagyta azt a valóban összetapogatható légkört, ami az íróságának valóban igazsága. A hős minden porcikájában nincs „itthon”, de belélegezheted a levegőt, amit kifújt.
 
Aztán öt, vagy tíz percig is várnunk kellett, amíg megfőtt a kávé. Ez a gördülékenység és könnyen olvashatóság iszonyú munka árán születhetett meg. Tényleg kellett hozzá a várakozás, hogy megérjen az íróban a szereplői hangja. Írni mindenképpen indiszkréció, életet írni valakinek főleg – úgy pláne, ha él. Ahogy a neve nincs, de önazonos író (aki úgy gondolkodik, ahogy beszél, hallhattuk szerencsére itthon, a Margón, a várban, élőben) megteremti ezt az élőbeszéd-illúziót. Ahol mindenkinek saját, jól felismerhető hangja van, s ahol ugyan csak egy, egyetlenegy gyógyíthatatlan veszteség tudta örömben-bánatban mindig megtartani a költészetet a hangjában, a róla és a szerelemről szóló mese hangját Jón Kalman Stefánsson az utolsó, gyönyörűen, diszkréten önleleplező bekezdésekig hitelben tartja. Semmi nem áll távolabb a posztmodern önfelbontástól, mint ez a hitel; nem értek egyet azokkal, akik csak a trükköt látták benne, a tökéletesen kirajzolt, értelmezhető kártyalapokat nem. És itt kell megköszönnöm Egyed Veronikának, hogy képes hallatlanul tiszta, a bravúr minden látszatát nélkülöző, gyönyörű magyarsággal tolmácsolni a kártyalapokon látszó rajzolatot is. Hogy ezt a varázslatosan fontos könyvet képes volt ennyire szeretni. Hogy érzésem szerint semmit nem vett el az őszinteségből, ami (hiszen az irodalom természeténél fogva hazudik) az irodalom-mivolt ellenére születik.
 
Élet hamis alapon - persze. Hátha lehet másmilyen. Nagyon szerettem a trilógiáját (akkor az év legfontosabb olvasása volt) és nagyra becsültem lábatlankodó halak profizmusa alatt a lelket – de az Ásta személyessége másképp vett le a lábamról. Nézegetem Jón Kalman Stefánsson aláírását a könyvekben – a jelenlétét az életemben. Hogy van az, hogy ez a regény az aláírásoknál erősebb jelenlét? Írótól ennél többet az ember nemigen kaphat. Észrevehetitek: egy fikarcát se voltam hajlandó elmesélni ennek a könyvnek. Csak az olvasatom egy részét meséltem róla. Vedd a kezedbe, szülessen belőle olvasat. Teremtse meg az olvasásod a magad megértés-történetét. A magad olvasatát. Teremtse meg az olvasás a sagát.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Egyed Veronika