Robert Galbraith: A hömpölygő sír

„Veszélyes, ha az ember a saját boldogtalanságára épít kultuszt. Nehéz belőle kikecmeregni, ha már túl sokáig van benne az ember. El tudja felejteni, hogy kell.”
 
Hát, hol is kezdjem? Annyiszor leírtam itt már, hogy a Strike sorozat kötetei jelentették nekem az utolsó pár évben az abszolút menekülési útvonalat a valóságból, hogy most inkább nem részletezem… elég annyi, hogy meg sem merem számolni, tavaly hány alkalommal olvastam újra a Zavaros vért és A Koromfekete szívet. Ezekhez nyúltam, amikor év elején számoltam a napokat, mikor jön már el a várva várt műtéti időpont; aztán műtét után, amikor valami meghitten ismerős kellett; aztán amikor kihúzták a lábam alól a talajt az exmunkahelyemen; aztán amikor már istenesen elegem lett a meddő munkahelykeresésből… és még a felsoroltak közt is párszor. Ja, és persze tűkön ülve vártam A hömpölygő sír megjelenését, ami végigkísérte a karácsonyi szünetet. Lábjegyzet: januárban kezdtem új munkahelyen és idén még nem éreztem szükségét, hogy Strike társaságában múlassam az időt, úgyhogy reméljük, ebben az évben egyéb olvasmányélményeknek is jut tér.
 
Szóval most itt ez A hömpölygő sír. Tekintve hogy az előző két rész a kedvencem a sorozatból, és mind a Zavaros vér tarottal, asztrológiával, démonvadászatba beleőrülő nyomozóval és évtizedes titkokkal teli világát, mind A Koromfekete szív álnevek, beépülő terroristák és rajongásukba beleőrült geekek szegélyezte netes ámokfutását imádtam, sokat vártam az új résztől. Ugyanakkor, be kell valljam, némi hátrányból indult, mert ha van téma, amitől zsigerileg irtózom, az egy szekta. Most először éreztem azt, hogy ha nem Rowling írta volna, és nem a Strike sorozat kötete lenne, én ezt a sztorit bizony bottal se piszkálnám. Tudom, hogy a téma egy aranybánya a jó thriller írónak, tudom, hogy pszichológiai szempontból kimeríthetetlen, értem, hogy az egykor kriminálpszichológusnak készülő Robint miért kapta el elsőre az ügy, de nagyon nehéz volt legyőznöm az undorom idegenkedésem, és visszafognom magam, hogy ne kiabáljak rá egy fikciós karakterre, hogy: be ne menj abba a kurva szektába…
 
Nyilván órákig lehetne boncolgatni, miért taszít ennyire a téma, de olyan nagyon nem nehéz rájönni: gyűlölöm a kontrollvesztés állapotát, gondolni se bírok rá, hogy átmossák az agyam, megfosztanak a szabad akaratomtól és zombit csinálnak belőlem. Inkább mérgezzenek meg és temessenek betonba, szúrjon hátba egy netes őrült vagy mittudomén, faljon fel egy tigris, minthogy önként besétáljak J Papa szektájába. És nem, egy fél másodpercig se táplálom azt az illúziót, hogy a logikus gondolkodásommal, a rengeteg szakirodalommal, az önkontrollommal ellen tudnék állni. Olyan ez, mint az előző részben emlegetett neten bujkáló, álnevek mögött rejtőző terroristasejtek esetében: mindig egy lépéssel előrébb járnak, mint azok, akik fel akarják fedni a módszereiket. Épp ezért féltettem Robint annyira, amikor beépült a szektába, mert tudtam, hogy bármilyen felkészült, olyan egyszerűen nincs, hogy megússza, hogy ne hasson rá az agymosás. (Ha ezt Rowling meglépte volna, akkor azzal a lendülettel kukázhatta volna egész eddigi életművét – hálistennek van annyira jó író, hogy nem tette.)
 
Mert Robin persze hogy bemegy… A sztoriról sokat nem fogok írni, egyrészt azért, mert sokkal egyenesebb vonalú nyomozás, mint az előző kettő, másrészt mert a végkifejletet nem spoilerezném el, elég annyi, hogy egy aggódó apa keresi fel az irodát, akinek fia immáron négy éve a szekta foglya, akik elszakították családjától, kifosztották a vagyonkezelői alapját, ki tudja, mire kényszerítik, és így tovább, és így tovább. A szokásos szektás működés. A felszínen csillogó píárral nyakon öntött Egyemetes Humanitárius Egyház persze mindent tagad: ők nem szekta, ők csak segíteni akarnak a hajléktalanokon / éhező gyerekeken / afrikai szárazságon / klímaváltozáson (tetszőlegesen behelyettesíthető). Lényeg, hogy add az adományod, mi meg a világ összes gondjára is ráfordítjuk – az, hogy az „egyház” vezetői luxuskocsival gurulnak a medencés villájukba, csak a véletlen műve, egy nagylelkű adományozónak (azóta próféta) köszönhető, még véletlenül se a te afrikai gyerekeknek szánt fontjaidat költi J Papa selyempizsire. Atyaúristen, mekkora ziccer amúgy ez a téma Rowlingnak, és ki is használja, azt meg kell hagyni – ahogy az „egyház” galádságait feltárja, az pompás és annyira életszerű, annyiszor láttuk / hallottuk / olvastuk már, és nem csak fikcióban, hanem a hírekben, és ismerjük a történelemből, és mégis… Mégis tömegek dőlnek be nekik újra meg újra. Na, megint eltértem Robintól.
 
Szóval Robin beépül (posztunkban immáron sokadszorra). Nyilván érthető, más mód nem nagyon van arra, hogy feltárja, mi zajlik a világtól elzárt központokban. És mert ő Robin, London egyik legjobb magánnyomozója, fel is tárja, bizonyítékokat is szerez, bár közben majdnem ráfázik, és még egy kicsit sikerül is belülről bomlasztania. Hogy aztán hogy heveri ki, hááát… Miközben Robin bent próbál bomlasztani, Strike és a csapat is nyomoz, s persze görgetik tovább a nyomozóiroda mókuskerekét is: jönnek-mennek az egyéb ügyek, jönnek-mennek a külsősök, némelyik spicliskedik, Strike meg ismét ráébred, hogy a hírnév nem annyira a barátja, mert nem csak a rivális nyomozóiroda akar egyre jobban keresztbe tenni neki, de egy egyéjszakás kaland miatt is kis híján címlapokon találja magát (még jó, hogy Robin épp el van zárva a külvilágtól és ezt nem tudja). Aztán hogy - hogy nem addig fajulnak a dolgok kint is, bent is, hogy már nem csak Sir Colin Edensor fiának kiszabadítása a cél, hanem Strike beleüvölti az egyházalapító J Papa arcába, hogy beletaposom az egyházát a kibaszott földbe.
 
Na, ez már az a Strike-féle nyomozás, amit szeretek! Onnantól, hogy Robin kiszabadult, az én lelki békém is helyrebillent, és tudtam ugyanazzal az élvezettel olvasni a továbbiakat, mint az előző köteteket – meg kell mondjam, az is eszembe jutott, hogy ha újraolvasom - mert nyilván újra fogom - akkor kihagyom a szektás részeket (ha kell, összegémkapcsozom az oldalakat, nehogy véletlenül beleolvassak). Ugye azért senkinek nincsenek kétségei arról, mi lesz a vége? Jól gondoljátok. Ez az ügy egyszerűen túl nagyra nő ahhoz, hogy ne járjanak sikerrel – ha így lenne, akkor Strike és Robin is halott lenne, és nem lennének folytatások. Spoiler: lesznek.
 
Miközben J Papa egyházát készülnek földig rombolni, azért történnek egyebek is: a két nyomozótárs folytatja immáron hét kötetes násztáncát egymás körül, ami csak mérsékelten van túlhúzva (nem, nagyon 😃), de olyan aranyosak, hogy igazából még mindig úgy gondolom, jobb lenne (legalábbis nekünk olvasóknak szórakoztatóbb), ha sose jönnének össze. Robin közben végre belebonyolódik egy új kapcsolatba, ami jót tesz az önbizalmának és kibillenti az érzelmi agresszor exférj és a rajongott Strike közti vergődésből – de azért messze nem egy ideális kapcsolat. Strike végre lefogy és leszokik a cigiről, aminek nem azért örülök, mert bármennyire is egészségmániás lennék, hanem mert végre (VÉGRE!) nem kell tízoldalanként azt olvasnunk, mennyire fáj a lábcsonkja és milyen csúnyán köhög (az előző kötetben már komolyan azt hittem, hogy meghal itt nekünk, és Robin megörökli a nyomozóirodát…). Kicsit jobban megismerünk mellékszereplőket, akik közül Pat és férje viszik a pálmát, jó lenne, ha a jövőben is nagyobb szerepet kapnának; de nagyon örültem annak, hogy Lucy karaktere is árnyalódott (brrr, annak nem, ami kiderült), és hogy közelebb kerültek egymáshoz a bátyjával. Ahogy annak is, hogy Strike picit meglazította a páncélját és beengedte Prudence-t, a másik oldali féltestvért az életébe. No és nem bírom ki, szóval SPOILER SPOILER SPOILER én még fikciós karakter halálának annyira nem örültem, mint itt, bármilyen csúnya ezt így leírni. Sajnos az amúgy világnagy seggfej Jago Ross-szal kell egyetértenem: mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha Strike már az ötödik kötetben hagyja meghalni Charlotte-ot. SPOILER VÉGE
 
Nem tagadom, minden berzenkedésem ellenére ezt a részt is imádtam, és nyilván – ha ki is hagyok részeket – újra fogom olvasni, és alig várom már most a folytatást, de akkora kedvenc nem lesz, mint az ötödik-hatodik kötet. Az utolsó jelenet meg – hát, nem hiszem, hogy az olyan simán fog menni, ahogy most szeretnénk hinni. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy Robin egy új gyűrűvel az ujján tér haza a jól megérdemelt miniszabiról, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat még pár kötetre.

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

A mesék ereje (Az Ezeregyéjszaka meséi - A tűzmadár)

Ideje volna felébreszteni szunyókáló blogunk, de ennek még mindig komoly akadályai vannak. Többek közt az a fura helyzet, hogy mostanában lassú, párhuzamos olvasásokba bonyolódtam (a tavalyi évértékelőben fényképes beszámolóval illusztrált egyéb szenvedélyek mellett). Nyitva várja sorát Kleinheincz Csilla Alvilági szövedéke (nagyon felkavar), Jón Kalman Stefánssontól A mindenséghez mérhető (ez most túlringat). Továbbra is rengeteg csillagászati szakirodalmat olvasok, mert a távcsőben látható a látvány megismerhető értelmétől tárul – magában nem mindig evidens (fénypontok, pacák... na és?). De a legfontosabb lassú olvasási projektjeim most Az Ezeregyéjszaka meséi (a teljes kiadás I. kötete még mindig) és A tűzmadár, Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev orosz varázsmese-gyűjteménye. Ez a folyamatban lévő párhuzamos elindított bennem egy gondolatmenetet, amit így, az olvasás közben is nyugodtan megoszthatok veletek.
 

Mert a két mesebirodalom a népmesei attitűd helytől, nyelvtől, kultúrától független, kétségtelenül felismerhető párhuzamain túl gyökeresen más. Komolyan hasonló bennük, hogyan játszanak el az elégtétellel, vagy a magmagyarázhatatlannal – nagyon sokszor könnyen párhuzamba állítható meseválaszokat fogalmazva a legnehezebb kérdésekre. De ijesztő, mennyivel nyersebb, mennyire zsigeri A tűzmadár legtöbb története a gazdagon ornamentizált, rétegekkel jóízűen játszó arab mesekincshez képest. Tényleg, mint egy fenyőrönkökből összerótt, itt-ott baltafaragásokkal mégiscsak díszített faház egy égetett csempemozaikkal kirakott, kicsit elhanyagolt, de még mindig gyönyörű szászánida palotához képest.

Nem csoda – az iszlám világának eléggé kalandos módon Európába jutó mesekincse valójában egy nagyon gazdag, de saját súlya alatt elfáradt kultúra terméke. A gyűjtemény jellegében egymással gyakran ellentmondó szemléletek gyermekeit is integrálta – a történetek egy része nem is tud Allahról, miközben az Ifritek és Máridok világát mesébe vonja; egy része tud róla, de úgy játszik el a prófétálással, ahogy bármilyen mitológiával; egy része viszont konkrétan át van itatva vele – hordozza magán annak (számunkra így is igen ellentmondásos) erkölcsiségét. Ami valójában ezt a zsúfolt kincseskamrára emlékeztető gazdagságot összefogja, az a keret: Sahrazád, meg az életben maradás kedvéért mesélt, indaminta mentén egymásba fonódó, végtelennek tűnő, de pragmatikus okokból mindig a csúcspont előtt abbahagyott meséje.
 

A tény, hogy addig élhet, amíg a meséje leköti az uralkodója, Sahrijár figyelmét. A mesekincs legfontosabb tanulsága ez a mindvégig kihegyezett készenlét a mesélő részéről – ami túlmutat a szórakoztatva tanítás, a népi világmagyarázatok mesei igényén. Ez a mesélés az első pillanattól kezdve vérre megy, tehát a mesélő tényleg mindent bevet, hogy megőrizze a figyelmet, hogy fenntartsa a kíváncsiságot. És ez az attitűd a mesékbe is leszivárog. A gyűjtemény-jelleget finoman színezi a keret ornamentikája, rendezi úgymond, hiszen összképet is kell sugalljon – akkor is, ha valójában tényleg ellentmondásos, ha nincs lesimogatva benne minden. A hurcolt ellentmondások nem vetik szét – annál sokkal ügyesebben kaleidoszkóp. Mint minden igazán öreg kultúra-összkép, belátja, hogy nem választhat a felkínált szemléletek egymást kizáró bőségéből. Ez is lehet ágya a fanatizmusnak, a vallási ébredésnek – az igénynek, hogy ellentmondás-mentesítsék a mesét. Ez a fanatizmus az elfordulás lesz a bejárhatatlanul gazdag ornamentikákba fonódó, végtelen érzetű utaktól. Most nem érinteném, mennyivel járulhat ehhez hozzá társadalmi kiúttalanság, nyomor, elégtételvágyak és gerjesztve életben tartott sértettségek - vagy a tanulatlanság, a konzervált butaság.
 

Pedig amúgy ezt sem ártana érinteni, mert a világ, ahol viszont az orosz népmesék születtek, alapjában telidestele volt/van ezekkel. Az orosz mese nagyon sokszor az élhetetlen diadalát vizionálja a kíméletlen közegek felett. A bolond, csak kemencekuckóban nyáladzásra való legkisebb fiú, Ivanuska (minden lehetségest nélkülöző) megdicsőülését. Ez egy súlyosan kultúra előtti világ, ahol a lehetséges utak gazdagsága nem csókolta meg még a fantáziát sem. Zsigeri, mert jóval kilátástalanabb körülmény- és vágyvilágok terméke, mert a mesélők java nemcsak írástudatlan volt, de a világismerete se terjedt túl a saját röghöz kötöttségén, a faluja szemléleti horizontján. Ami felett valóban mesei távolságokban lebegett a lét bármilyen indoka, akármilyen vallási tanítás, de a valóságos, aktuális Cár atyuska is. A mesei megoldások nyers indokolatlansága meg sem kísérli valamilyen erkölcs képbe emelését (uralkodik bennük az önérdek); amíg az arab mesekincs tud a világmagyarázatokról, de úgy tartja, hogy az összességük bejárhatatlanul bonyolult, az orosz nem is hisz a létezésükben. A célra vezető pragmatizmusban annál inkább.
 

Mindazonáltal hallatlanul érdekes mesevilág ez, de másért, mint az Ezeregyéjszaka. A megtermékenyítő ereje ennek is kétségtelen – Valente Marija Morevnája, vagy Neil Gaiman meséje a Sandman - Fabulák és reflexiók egyik epizódjába ágyazva a vadászatról ezt eléggé megmutatja. Lenvászoning a selyemhez képest, de a saját világunkhoz most valahogy többféleképpen rejt kulcsot. Hiszen egy olyan elfáradt, „kultúra utáni” helyzetben vagyunk (furcsa, de pont a rohanástól – leszakadozik rólunk), amit egyre inkább azok a pragmatizmusok irányítanak, amelyek hordozói nevelődésük közben elkerülték, vagy lerázták magukról annak dilemmáit. Zsigeri példákból okulva, pontosan egyfajta „kultúra előtti” állapotban élvezve a gátlástalanság előnyeit. Fontos ismerni, hol gyökeres, hol tapogatható leginkább ez a gyökértelenség.

Évértékelő helyett

Idén eléggé elvitte a fókuszt a könyvekről, filmekről, egyéb kulturális élményekről a csillagászat 🌙🌟🌌 és a fotózás 📷 - nyilván ennek köszönhetően született jóval kevesebb poszt, mint az elmúlt 15 évben bármikor. (Egyéb okokról, mint betegség, műtét, lábadozás, munka, munkanélküliség, egzisztenciális szorongás, inkább ne is beszéljünk...)  De aggodalomra semmi ok, a blog nem zár be, továbbra is olvasunk (bár kevesebbet), nézünk képernyőn mindenfélét (néha), járunk színházba (na jó, ezt tényleg sokkal kevesebbet, mint szeretnénk), szóval bármikor visszatérhetünk még legrégebbi közös szenvedélyünkhöz, az élmények írásos megörökítéséhez. Hogy lássátok, mivel is foglalatoskodtunk az évben, íme egy rögtönzött válogatás a legkedvesebb pillanatokból, előbb Timi, a fotós, majd Zoli, a csillagász szubjektív válogatásában. 

Boldog új évet és továbbra is sok és minőségi megtartó élményt kívánunk minden kitartó követőnknek 😊

Rovarok, lepkék, mindenféle ízeltlábúak - amennyire irtóztam tőlük régen,
amióta fényképezőgép van a kezemben, épp annyira csodálom őket...

Soha nem múló szenvedély a budapesti állatkert, a nyári rögtönzött elefántshow, amivel megörvendeztetett Arun és Samu, feledhetetlen :) 

A Lillafüred környéki hegyek a kastély tornyából - gyönyörű három nap volt

Egyik kedvenc saját képem, a bódító levendula illatot képzeljétek hozzá 

Még mindig a természet a legnagyobb varázsló - tervezni se lehetne szebbet
ennél a levélcsipkénél 

Karácsonyi árhullám Győrben 

Karácsony utáni árhullám Budapesten.
Ezzel a padsorral fordítsunk hátat 2023-nak... 

Ugyan Zoli a csillagász kettőnk közül, azért engem is rendesen beszippantott az asztrofotózás -
jelenleg is tervezzük a géppark felkészítését arra, hogy ezt komolyabban tudjuk űzni. A kép a februári 
Vénusz - Hold - Jupiter együttállást megörökítő sorozat egyik darabja, az pedig, hogy e sorozat egy 
másik képe bekerült a Meteor csillagászati folyóirat májusi számába, az eddigi legnagyobb fotós sikerem :)

Ez pedig amire a legbüszkébb vagyok - részleges Holdfogyatkozás 2023.10.28-án 

Amikor együtt észleltünk az erkélyobszervatóriumban (jobbra Dongó, Timi fényképezőgépe, balra Kuksi, a 90/900 milliméteres SkyWatcher refraktor). Így született a fentebb látható együttállás-fotó is, bár akkor az egyik kézből megtartható binokulárom volt csak kint a refraktor helyett.

Mars a Méhkasban - ez is együttállás, a fiatal csillagokból álló, távoli, 577 fényévnyire (63 000 csillagászati egységre) csoportosuló nyílthalmaz irányába esett a Mars (a vastagabbra rajzolt pötty), ami tőlünk nagyjából mindössze másfél csillagászati egységre van. Elképesztő mélységek nyílnak körülöttünk - a hátteret adó csillagváros amúgy az egyik kedvencem. 

Haku, a kisrefraktor Kuksi hátán (Hino Optical 60/800), egy kis vintage japán csoda. A terveim szerint a másik japánnal alkotnak majd nyerő párost... A neve Mijazaki mester Csihiro szellemországban rajzfilmjéből érkezett - tehát ő egy fiatal sárkány.

Az Orion-köd, amennyire a nagyvárosi ég látni engedi. Csillagok szülőszobája, bölcsője - a középen látható négyes, a Trapezium csillagai mindössze 3 millió évesek, csillagászati értelemben csecsemők. 

Süsü, a másik japán (Hino Optical "Mizar" 100/800 Newton reflektor). Timi nevezte el; mivel zöld, legyen ő is sárkány - legyen az a jószándékú egyfejű. A két sárkányt szeretném majd egy teherbíróbb, ég forgását követő mechanikán egymás hátán látni, előbb vagy utóbb.

A Karácsonyfa-halmaz a Monocerosban - így néz ki, amikor komolyan veszem magam, meg a feladatot. A vizuális észlelés szerelmese vagyok, tehát mint adatszolgáltató, a mai, űrtávcsövekkel zajló égboltfelmérő programok árnyékában egyfajta múltzárvány. Mégis komolyan veszem, és a fotózást meghagyom Timinek - legyen ennek a szenvedélynek is közös metszete.

Azért okulárba időnként belefotózok a mobillal - de ha megvettük a megfelelő adaptert, Timi Dongóval szégyentelenül jobb képeket tud majd csinálni. Gyúrunk rá...

Búcsúzóul a fotón látható terület rajza. Ég alatt született vázlat utólagosan kidolgozva. Rajzolni időigényes, és az égen minden mozog. Az alsó rajz a fentin még teljesen árnyékba borult Plato krátert ábrázolja az észlelés végén - a Hold telésének ritmusát látod, ahogy két óra alatt az árnyékvonal tovább vándorol, és a kráterbe besütő nap kirajzolja ezt a rovarfejre emlékeztető alakot.

The Crown – A Korona – 6. évad, első felvonás…

…avagy: a Diana különkiadás
 
„A hatodik évad nehéz teherrel indul – a legnagyobb kérdés nyilván az, hogyan ábrázolja az ábrázolhatatlant és hogy Morgan tud-e újat mondani a királynő magándrámájáról azokban az időkben, amikor egész országa fordult ellene, ahhoz képest, amit egyszer már elmondott A királynőben.”
 
Egy évvel ezelőtt a fenti szavakkal zártam posztom A Korona előző, ötödik évadáról. Most, ezzel a furcsán félbevágott hatodik évaddal (annak első felével) megkaptuk a választ: nem, Morgan nem tudott újat mondani ahhoz képest, amit 2007-es filmjében (s az azt megelőző színpadi drámában) már elmondott – de ezúttal nem is állt szándékában. Nagyon nem szeretem az ilyen évadfélbevágásokat, de ezúttal (ezerből egy) van rá kreatív indok is: az „évad” első fele kizárólag az 1997-es nyárra, azon belül is Dianára és az ő romantikus utazásaira, paparazzik általi üldözésére, zavaros viszonyára és tragikus balesetére koncentrál. Ami ezután jön, az túlzás nélkül egy új világ a monarchia modernkori történetében. Innen nézve érthető a tagolás.
 
Ami kevésbé érthető, az a tendencia, ami már az ötödik évadban is megfigyelhető volt és itt csúcsosodott ki: noha A Korona deklaráltan II. Erzsébet királynőről és az ő uralkodásáról, a korona nehéz terhéről és személyiségformáló (személyiségromboló) erejéről szól, maga az uralkodó egyre inkább kikerül a képből és csupán statiszta gyermekei melodrámájában. Boncolgattam már az előző posztban hogy ez mennyiben érthető, nem fogom újra leírni – ott még úgy-ahogy megtaláltam az egyensúlyt, itt már nagyítóval sem. Ami, függetlenül attól, hogy Diana a maga idejében szupersztár volt és a halála megrengette a világot, óriási hiba – ha ennyire egy szereplőre húzunk fel egy sorozatot és évadokon át szépen tartjuk is magunkat a koncepcióhoz, akkor nem kéne megengedni magunknak, hogy egyszer csak a pálya szélére toljuk. Morgan ennél sokkal jobb író, ráadásul épp A királynőben bizonyította be, hogy érti és ábrázolni is képes, mekkora hatással volt az a nyár a monarchia intézményére, az uralkodóra és az ő szerepfelfogására (azt nyilván nem tudhatjuk, hogy a személyiségére milyen valós hatást tett).
 
Szóval, először a sorozat történetében le kell írnom: megbillentünk.
 
De lássuk, mi is került a vászonra – mert amit ábrázolt, azt most is szinte hibátlanul ábrázolta. Ott vesszük fel a fonalat, ahol abbahagytuk az előző évad végén: Diana elindul fiaival a Földközi-tenger felé, hogy Mohamed al Fayed jachtján töltse a vakációt. Riviéra, luxus, szikrázó tenger – és Dodi al Fayed. Akit apja eléggé ellentmondást nem tűrően rendel oda a hercegnő szórakoztatására, nem hagyván kétséget afelől, amit az előző évad önmagában zseniálisan összerakott harmadik részével megalapoztak: az angol arisztokrácia köreibe mindenáron bekerülni vágyó al Fayed épp úgy felhasználta Dianát a saját céljaira, ahogy a királyi család. Csak közben talán jobban szórakoztatta. Hogy mennyire túlozza el ezt a vonalat Morgan, azt nehéz még csak megtippelni is, hisz az al Fayedék jachtján és köreiben történtekről tán még kevesebbet tudunk, mint ami a palotából kiszivárog – nézőként szórakoztató, ahogy az amúgy szerethető, bohém pátriárka mindent elkövet, hogy nyélbe üsse a frigyet, ugyanakkor a sejtetés, hogy konkrétan ő is részt vett abban, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapjon a viszony, a végkifejletet tekintve elborzasztó és kicsit ízléstelen is.
 
Itt is helyet kapott egy remek kis betét, az egyik rész felvezetőjében a kor egyik leghíresebb paparazzija, az elhíresült csókfotót szállító Mario Brenna és egy kisvárosi monarchiarajongó brit fotós szembeállításával Morgan öt percben többet elmond a korszak bulvárborzalmáról, mint mások egy dokumentumfilmben. Ehhez nagyon ért, ahogy a feszültségteremtéshez is. Diana és Dodi fotósok általi üldözését úgy ábrázolja, hogy az feszültebb pillanatokat eredményez, mint bármely fantasy- vagy akcióeposz. Ahogy Diana próbál a reptér bejáratától kb tíz méterre lévő autóba beszállni és menet közben ezernyi géppisztoly ropogását idéző fényképezőgépkattogás kíséri, már szinte elviselhetetlen, nehéz nézni is – hogy ismerjük a történet végét, csak ráerősít a feszültségre. Valahol groteszk, menet közben néha azt érzi a néző, hogy ezt túltolták, ilyen nincs, a forgatókönyvírónak megszaladt a fantáziája, teljesen hihetetlen kevercsét látjuk egy Shakespeare-i királydrámának és egy brazil szappanoperának. Csak hát, ez a valóság (egy szelete).
 
Ahhoz képest, amerre a második epizódban elmegy, a végjátékra mintha elbátortalanodna. A baleset utáni sokk és tehetetlenség közepette sem Charles Spencer híres kijelentése, miszerint mindenkinek, aki fizetett a Dianát ábrázoló lesifotókért, vér tapad a kezéhez, sem Mohamed al Fayed teóriája arról, hogy Dianát és Dodit az angol titkosszolgálat tette el láb alól, mert nem hagyhatták, hogy a leendő angol király anyja hozzámenjen egy arab üzletemberhez, nem kap szerepet. Pedig…
 
Spencer gróf persze túlzott, de amit megkapirgált, az valós párbeszédhez vezethet(ett volna) arról, hogy mi is volt ennek a médiahisztinek az eredője, hogy mennyiben tehető felelőssé a híresség, aki azért, hogy híres maradjon (és amíg a saját céljai érdekében áll), odaadja magát a médiának és kihasználja a kamerákat (ahogy egyébként a hercegnő is tette, nem egyszer); a fotós, aki nyilván mindent megtesz azért, hogy a legjobb képet lője, hisz ebből él, és „csupán” kiszolgálja a megrendelői igényt (de meddig mehet el vajon a saját és mások testi épségének veszélyeztetésében?); a sajtóorgánumok, melyek horribilis összegeket fizetnek egy-egy képért; és az egyszeri néző-olvasó, aki csüng minden botrányos egypercesen? Nyilván ezeket a kérdéseket - épp Diana tragédiája miatt is - amíg létezik mai értelemben vett média és nem zabál fel minket teljesen az MI, addig kutatni fogják a médiaszociológusok – Morgan kihagyja a ziccert, hogy erről szót ejtsen.
 
Ennél is nagyobb hiba az al Fayed-féle (de messze nem csak általa osztott) összeesküvéselmélet kihagyása, mert szorosan összefügg a királyi család ’97-et követő megítélésével. Diana halála után a királynő ugyan képes megerősíteni pozícióját, mint a nemzet nagymamája, és visszakapja megtépázott népszerűségét, azonban a trónörökösre és Kamillára még az addig látottaknál is nagyobb gyűlöletcunami zúdult, nem kis részben az előző feleség halála körüli kérdőjelek miatt. Az, hogy évekig nem csitultak a feltételezések, hogy Károlynak / a titkosszolgálatnak / a kormánynak köze volt Diana halálához, nagy szerepet játszott abban, hogy a bitorló Kamillát (aki pedig ’97 nyarára már épp elindult volna az elfogadtatás útján) még hosszú évekig nem engedték be hivatalosan a családba. Ezt a kérdéskört azért valahogy kezelnie kell Morgannak a folytatásban, hacsak nem ugrik egy nagyot az évad két fele között.
 
Van még egy kényes kérdés, amit csak nagyon szőrmentén érintett a forgatókönyv: Diana két fia és a temetésen játszott szerepük. Visszanézve a felvételeket, látva Harry herceg későbbi ámokfutását, ahogy figyelemért esedezve módszeresen kiírja magát a királyi családból, olvasva a memoárját (megtettem, nem írtam róla, rossz volt, de tanulságos), iszonyú furcsa látni, hogy egy tizenhárom és egy tizenöt éves gyereket arra kényszerítenek, hogy az édesanyjuk halála után mosolyogva fogjanak kezet a gyászoló tömegekkel és rezzenéstelen arccal órákig kísérjék a koporsót végig London utcáin. Nincs gyerekem, de vagyok már olyan idős, hogy lehetne ekkora, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen elmebetegség már ez? Pont Harry memoárja világít rá, hogy mekkora lelki sérülést okozhat egy gyereknek az, hogy nem engedik gyászolni, hogy belehajszolják egy ilyen kutyakomédiába szó szerint a fél világ tekintetének kereszttüzében, és hogy aztán nem segítenek neki feldolgozni a történteket (természetesen más kérdés, hogy neki volt azóta 25 éve, hogy segítséget kérjen a feldolgozáshoz, és tehetné ezt méltósággal, zárt ajtók mögött [ahogy valószínűleg a testvére tette], ahelyett hogy végighaknizza vele a világot).
 
Érdekes, hogy amikor néztem, tetszett, ehhez képest most, hogy írok róla, csak a hiányosságokat sorolom… Mindenképpen egy nehéz és kritikus időszakot próbált Morgan ábrázolni, nyilván a legkevesebb károkozással és a legméltóbban a saját maga elé (is) támasztott eszményhez, a monarchia és a korona szentségéhez. Sokkal kevésbé kritikus, mint anno A királynőben, az uralkodó pálfordulását is másképp ábrázolja, összességében mindent megtesz azért, hogy úgy csináljon egyszerre mártírt és szentet a szívek királynőjéből, hogy közben ne kelljen egy percre sem kritikát megfogalmaznia az uralkodóval szemben. Szép kísérlet. Nekem azért picit jobban tetszett, amikor Morgan bátrabban nyúlt a monarchiához. Mondanám, hogy nézzük meg, hátha a befejezésben visszatérünk ide, de tartok tőle, hogy pont a királynő halála utáni ájult tisztelet teszi ezt lehetetlenné. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, kesztyűs kézzel, eltartott kisujjal fogjuk megfogni a monarchia utolsó pár évét, semmi botrány, semmi megkérdőjelezett szerep, mindenki megkapja a maga happy endjét, és ha már egy esküvővel indítottunk, egy esküvővel fogunk zárni (jó eséllyel 2011-ben). Ezzel szépen el is helyezzük az új idők új szereplőit a sakktáblán. De tudjátok mit? Lepjenek meg!
 
 

Peter Buwalda: Otmar fiai

Peter Buwalda első regénye, a Bonita Avenue a 2015-ös évem legjobb olvasmánya volt – egyben felnőtt életem egyik legkeményebb és legnagyobb hatású könyves tripje, emlékszem, egyfelől alig bírtam letenni, másfelől konkrétan rémálmai voltak tőle és évekig forgott a gyomrom némely jelenetétől. Bitang erős élveboncolás az a regény. Olyannyira megviselt, hogy amikor láttam, hogy Buwaldának új könyve jelenik meg magyarul, több mint egy évig tologattam – féltem tőle. Nem kellett volna. Az Otmar fiai a Bonita Avenue-höz képest barátságos (anti)fejlődésregény, kissé szokatlan formában, néhány polgárpukkasztó betéttel, de jóval könnyebben fogyasztható és könnyebben emészthető alkotás. Hangsúlyozzuk: az előző regényhez képest. Mert azért ez még nagyon nem jelenti azt, hogy könnyed délutáni családregény lenne…

A középpontban (majdnem) Otmar fiai – a címadás kissé meglepő, de mivel a kötet egy tervezett trilógia első kötete csupán, még kiderülhet, hogy van mögötte koncepció (itt jegyzem meg: utálok kortárs folytatásos történetet úgy olvasni, hogy még írja a szerző – ha tudtam volna, hogy ez egy trilógia, pláne tolom még magam előtt, mondjuk addig, amíg mindhárom kötet megjelenik). Az első kötet középpontjában a mesebeli Otmar egyik fia, az örökbefogadott fiú, a kakukkfióka, Ludwig Smit. Ludwig harmincas olajipari szakember, középkategóriás senki egy nagyvállalatnál, se ambíciója, se tehetsége; fásult egyhangúsággal menetel keresztül az életén, míg megállásra nem készteti egy hóvihar Szahalin szigetén, ahova azért utazott, hogy találkozzon egy igazi olajipari nagyágyúval, a Shell egyik főfejesével, a rettegett Johan Tromppal. Aki nem elhanyagolható valószínűséggel hősünk biológiai apja.

Szahalinon a hóvihar nem csak a sosem ismert apjával hozza össze, hanem egykori lakótársával, a nagy diákkori plátói szerelemmel, a magnetikus vonzerejű Isabelle Orthellel is. Aki, hogy-hogynem, kíméletlen oknyomozó újságíróként épp az olajipar mocskairól rántaná le a leplet és miután korábban némiképp gyomorforgató erotikus(nak is mondható, de ne szépítsük: kőkemény BDSM) kalandba bonyolódott Tromppal, most le akarja rántani a leplet az olajipar perverz gazemberéről. Hogy pontosan miért is, mert az olajipar megfojtja a világunkat, mert kihalnak miatta a bébifókák, mert Tromp személy szerint kizsákmányolja fél Nigériát és gátlástalanul tüntettet el embereket, hogy eltussolja szemétségeit; vagy mert gyerekkorában (túl korán, túl védtelenül, túl feldolgozatlanul) szembesülnie kellett vele, hogy egy családi jóbarát Tromp perverz játszmáinak „esett áldozatul”? Hát, jó eséllyel már Isabelle sincs tisztában a saját motivációival. Az viszont biztos, hogy bár kíméletlen oknyomozónak tartja magát és valóban semmitől nem riad vissza, hogy megírhassa, amit szeretne, lassan felkopik az álla az anyaggyűjtés közben – jól jön hát, hogy Ludwig félig valami öntudatlan kábulatban lebegve elpletykálja neki, hogy mostohabátyja, a korszakos zseni zongorista és Beethoven-szakértő felfedezni vélte Beethoven utolsó szonátájának egy addig ismeretlen tételét. Az újságíró persze ráharap. A három főszereplőt összekötő számtalan szál pedig így gubancolódik még inkább kibogozhatatlan gombolyaggá.

Történetünknek (már ha lehet itt hagyományos értelemben vett „történetről” beszélni) ez még csak egy része – az a része, amely megalapozza Ludwig, Isabelle és Johan kapcsolatát, egymásra hatását és azt, ahogyan ők egymást látják és láttatják. Ezer képet kapunk mindhármukról különböző visszaemlékezésekből, a múlt felvillanásaiból, de a valódi „arc” az, amelyiket a másik visszatükrözi. Olvasás közben érdekes módon nem Buwalda első könyve, nem is Franzen vagy Knausgard, vagy a többi élveboncoló jutott eszembe többször, hanem Rachel Cusk Körvonal-trilógiája. Noha Cusk sokkal inkább kisujjeltartós esztétikával ír és stílusa nem is állhatna távolabb Buwalda szókimondásától, ő az, aki szinte kizárólag a többi szereplőben keltett benyomásokon keresztül építi karaktereit. Hőseiről szinte semmit nem tudunk meg, csak annyit, amennyi egy-egy beszélgetésből, röpke találkozásból, véletlen kapcsolatból kiderül a másik számára. Buwalda nem ennyire szélsőséges (nyilván: nem is novellafüzérben, hanem kétezer oldalas nagyregényben gondolkodik), de tény: fontosabb, ami a másikban lecsapódik abból, kicsoda Ludwig, mint az, amit Ludwig gondol magáról. Azon túl, hogy ez a technika roppant olvasmányossá teszi a regényt, állandó bizonytalanságban tart – túl sok a változó, nem elég az időbeli ugrálás, ráadásul a nézőpontok és a szereplők is folyamatosan változnak, a diák Isabelle nyilván mást gondolt a diák Ludwigról mint amit a felnőtt Isabelle gondol a felnőtt Ludwigról és ez persze átszínezi azt is, amit a felnőtt Isabelle gondol a diák Ludwigról, ad absurdum: a Ludwighoz kapcsolódó diák önmagáról, és így tovább… Tehát, nincs történet, nincsenek jól körülrajzolt főszereplők, nincsenek egyértelmű kapcsolatok, irányvonalak, célok. Akkor mi van? Bizonytalanság és kérdések. Pont ahogy én szeretem.

Mert ugyan mi sülhet ki abból, ha egy totálisan ambíciótlan, elveszett kamaszt - aki sosem ismerte az apját, akit az anyja szeret ugyan, de folyamatosan érezteti vele, hogy az apja egy segg, aki jól otthagyta vele, akit a „legjobb barátja” folyamatosan csicskáztat - egyszer csak beemel a saját zseniális családjába egy rajongott nevelőapa, aki új nevet, új életet, új testvéreket, új identitást ad? A kamasz Ludwig (aki még csak nem is Ludwig: az eredeti keresztneve megegyezik a mostohabátyjáéval, ezért attól is megfosztják) persze kritikátlanul rajong az őt kényeztető nevelőapáért, és mintha észre sem venné, hogy Otmar a saját csodagyerekeivel valójában egy zsarnok. A csodagyerekek pedig felnőnek, kilépnek a rettegett apa árnyékából, és vagy „csodafelnőttek” lesznek, vagy nem. Vagy övék a világ összes színpada, vagy középszerű művészek lesznek (mint Tosca, a mostohanővér), vagy meg nem értett, duzzogó zsenik (mint Dolf, a mostohabáty). És vajon mit indikál az anya, aki saját tehetségtelen gyermeke helyett a mostohafiát választja, és a zsarnoki apa halála után teljes mellszélességgel veti bele magát Dolf művészi ambícióinak támogatásába? Egy sosemvolt apa, egy elhanyagoló anya, egy fájdalmasan korán elvesztett nevelőapa és két, finoman szólva problémás mostohatestvér árnyékában csoda, hogy Ludwig nem tud normális kapcsolatot kialakítani önmagával sem, nemhogy a körülötte lévőkkel? És vajon milyen kataklizmát hoz ebbe a viszonyrendszerbe, ha egyszer csak megismerkedik a vér szerinti apjával, akiről kiderül, hogy még annál is nagyobb seggfej, mint azt az anya állította?

Kérdések, kérdések, kérdések… Épp Woolfot olvasok újra és nem hagy nyugodni az idézet a Felvonások közöttből: „De ha csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk, nem rossz akkor a darab? Én… szeretem biztosan tudni, hogy megértettem-e a mondanivalót… Vagy talán épp erre gondolt?… hogy ha nem jutunk rögtön eredményre, ha te is gondolkodsz, meg én is, akkor talán egy nap, másképp gondolkodva, ugyanazt gondoljuk?” Nincs ennél találóbb leírása annak, amit én keresek az irodalomban, amiért ennyi év után is ugyanazzal a kíváncsisággal veszek kézbe új meg új műveket: hogy ez a vége, hogy összevissza kérdezünk és te is gondolkodsz meg én is. Ma, amikor az egyperces instant válaszok korát éljük, és amikor ami nem mondható el egy tiktokvideóban, az nincs is (ó, ne gondoljátok, hogy vannak illúzióim a tekintetben, hányan olvasnak még végig 1100 szavas blogposztokat), különösen értékes minden alkotás, ami meri biztosan megértett mondanivaló nélkül hagyni a nézőt/olvasót. Hát, Buwaldának ez most is sikerült. Kíváncsian várom a folytatást – csak remélem, a cím által indikált elképzelésem beigazolódik, és Otmar másik fia is központi szerepet kap. Addig még az is lehet, hogy újraolvasom a Bonita Avenue-t. Derüljön ki, hogy hat a mostani olvasó énemre.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Zákányi Viktor

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

Most, hogy itt ülök megint a végén, egy újabb, alkotókkal megtett panorámaút végén, ahol visszatekinthettem, meg kicsit előre, leginkább annak örülök: innovációba szédült toronyépítő késztetésünk, a siserehad legemberibb tulajdonsága nem, vagy csak alig fertőzte össze a látványt. Neil Gaiman és alkotótársai még mindig abban a növényi teljességben tartják ezt a víziót, amit leginkább szerettem benne. Itt ülök, megint a végén, de ez sem a legvége még – hátravan a nulladik-végtelenedik kötet, a The Sandman: Overture minisorozata. Például. Ez a történet odahívja magához a mesélőket – hiszen nem is oly rég örültem itt a Locke & Key rajongói belefűzésének, a Hill és Rodriguez által megálmodott aranykor (alapanyagát kétfelől is megtisztelő) szemtelen, de eltalált odadörgölőzésének a nagyobb meséhez. Bele lehetne fonni A mágia könyveit ebbe a folyamba, legalább az alap sorozatot, hiszen ezer szállal kötődik ide. Inkább mondom így: itt ülök megint egy végén – ahol egyre inkább látszik: ez a mese olyan, mint a hősei. Végtelen.

Pedig lehetett volna rókanyúzás is, újabb bőr az V. gyűjteményes kötet gerincét adó Végtelen éjszakák – nettó üzleti érdeklődésfrissítés az évforduló apropóján. Máshogy is elsülhetett volna, hogy saját jogon legendás, szuverén alkotók szálltak be a meccsbe Neil kívánságlistája alapján, hogy a mesélő igen bátran választott a Végtelenek megragadásához játszótársakat. Szétzilálhatta volna ezt a kötetet, hogy történetről történetre teljesen más eszközkészlettel mesél: hogy az egyedi, látomásos gazdagság buja parkjainak közvetlen szomszédságában hagyományos panelekből épült mese-lakótelepek terpeszkednek benne. Az egész olyan, mint egy saját kereteit sokadszor kinövő nagyváros, ami elnyelte a korábbi agglomerációját – a mese ó falvai mellett közvetlenül ott állnak benne a metropolisz elhanyagolt ipartelepei; a gazdag ornamentikájú villanegyed szomszédságában eszköztelen rajzú közpark szerénykedik, a közepén egy régészeti feltárás munkagödrével. És mégis, szerves egésszé lesz. Növényi teljességgé. Ekkora ereje van a mítosznak, ami egyben tartja.

Nem tesz mást, csak újra bemutatja a bandát. A Végtelenek családját, ezúttal hiánytalanul. Van, akit úgy, ahogyan még soha, és van, akit (körülményektől láncolt volta révén) nagyjából ugyanúgy. A régmúlt összképet kiegészítő, olykor a hőseink motivációit feltáró megidézése mellett nézünk előre is – van ezek közt a mesék közt legalább egy (kettő) olyan, amit Morpheusz sorsának kiteljesedése utánra tesz a képeibe kódolt kronológia. A körkép-jelleg letagadhatatlan, de jobbára nem eszi meg a mesék sajátos ízeit. Már ahol van fogható, szokásos mese. Nincs olyan közte, amit ne tudnék valamiért szeretni, de persze van olyan, amit a többinél jobban. A Végtelen éjszakák füzeteiről a hajtás után bővebben is mesélek majd, itt csak azokat a történeteket simogatnám kicsit, amik e füzér mellé kerültek.

Mert a kötet gerincét adó fő sorozat mellett ebben a gyűjteményben helyet kapott pár igazi csemege. A legelején ott ül Az utolsó Sandman-történet – Dave McKean vizuálisaival. Nem hagyományosan vett képregény, ahogy sorozat szürrealitásba hajló címlapjait is jegyző rajzoló sem az. Magamban ezeket rajznovelláknak hívom, ahol a látvány és az olvasott önmagában is teljes értékű adatközlő – a kettősük pedig tényleg hatványra emel. Utolsó történet, amivel kezdünk; szelíd írópoén ez, ahol egy pillanatra belelátunk a ki sem pontosított sejtelemvilágba, ahol (lehet, talán) tényleg érintkezik a fantáziánk és a valóságunk. Utolsó történet, előre megírva. Ez amúgy tipikusan Gaiman-i gesztus – a novelláskötetek előre feltáró előszavaira hajaz.

Hasonlóan formabontó az illusztrált elbeszélés, a Sandman – Az álomvadászok, ahol kedves mítoszteremtőm játszótársa Yoshitaka Amano. Ezt a könyvet egy időre kölcsönkaptam anno, angolul – már akkor szerelmes lettem az illusztrációiba, bár akkor még nem birtokoltam mellé a megértést. A Végtelenek mítosza a távol-keletre helyezve egyszerre vendégség és otthonlét – olyan jól sikerült ez a kettős bukfenc, hogy a szerző által viccből megadott (kreált) források után komoly kutatók is komolyan érdeklődtek. Egyfelől szeretni való, és tényleg japán mitológiákba is illő kicune-történet, szerelmes rókadémonnal és önfeláldozó szerzetessel, másfelől szeretni való Sandman-történet önfeláldozó rókadémonnal és szerelembe eső szerzetessel. Az egyik kedvencem. 

Ezért is emésztettem nehezen először, hogy jóval később P. Craig Russell képregénnyé rajzolta. Holott a képregény legalább ennyire tiszteli az anyagát. A rajzoló amúgy Gaiman egyik állandó tettestársa a novellák képregényes újrahasznosításában. Olykor haragudni szoktam érte – van köztük olyan (bár a linkkel mutatott épp másik rajzolóval), amit a henyélés eltakarására pattintott össze a szerző. Máskor meg lelkesít, ha P. Craig Russell megkapja a rajzba tétel műfajban szokatlan mélységű szabadságát tőle – hiszen nem egyszer olyan kétségtelen csodák születtek ebből a szabadságból, mint a legendák Bagdadjában játszódó Ramadan története. Megértettem, miért van itt helye. Sőt, lassan kezdem megszeretni ezt a távolból képzelt távol-keletet.

Mint ahogy azt is elfogadtam, mit keres itt Sandman éjféli színháza. Ebből a könyvből ez a mese a legkevésbé enyém, a Matt Wagnerrel közös móka, amiben felélesztették Wesley Dodds eredeti, álomporszóró-igazságosztó karakterét. Pedig amúgy jó, Teddy Kristiansen rajzai-festményei pedig jóval több, mint jók. Az egészet mintha álompor mögül látnád, kontúrtalanul, megfoghatatlanul – egy sosem volt álom-múltban. De még dolgoznia kell bennem, hogy megszeressem.

Mindent egybevéve nem vártam hiába erre a könyvre. Van olyan nézet, és olykor osztom, hogy ezt a kötetet elsőnek brutális hiba volna kézbe venni ebből az álomvilágból. Pedig az Álomvadászok megáll a maga lábán, mindkét elnyert formájában. Sőt, a Végtelen éjszakák hét fejezetéből nem egy szépségei, valódi mélységei is bőven kinyílhatnak benned, kíváncsiságot teremtve. Nemcsak akkor élnek a hősei, ha mintegy függelékként olvasod, a fő történet sodrása mentén lerakódott meseszigetekként, mintegy megpihenve e rajzolt zátonyokon is. 

Mégis, olykor úgy érzem, akkor jársz jól, kedves olvasó, ha elkezded elölről, a legelső kötettel. Mert az egész látványa kinyithat benned egy szemléletet. Egy helyet, ahonnan a mítosz zsigeri erejéből látszik a világ. Az egész mese szemléletet formálhat. És azt hiszem, ez a kultúránk egész meséinek igazi szerepe. Akkor is, ha ezer oldalakon harcolnak benne a különböző narratívák. És akkor is, ha rajzolt 24 oldalak erdőmély sűrűjéből kandikálnak elő. Olvassátok.

Az eddig bejárt utak:


Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)


...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

A bejegyzés folytatódik, kattintsatok:

Charlotte Wood: A gyerekek

Charlotte Wood, a tavalyi év egyik legkomolyabb könyves meglepetése, a Hétvége szerzője egymás idegeit évtizedeken át módszeresen cincáló, és az évek sorával csak egyre kellemetlenebbé váló barátnők után ezúttal egy elhidegült család tragikus újra egymásra találásáról mesél – hasonló sikerrel. Vagyis, míg a Hétvége meggyőzött minket, hogy az élethosszig tartó barátság szentségében vakon hinni minimum bátor dolog, de inkább csak ostobaság, és jobb, ha felkészülünk rá, hogy akikben a legjobban megbízunk, azok döfhetik belénk a legnagyobbat, addig A gyerekek ékes példáját nyújtja annak, hogy a látszólag ideális, drámáktól mentes családi élet sem mindig jelenti a létező világok legjobbikát, és hogy vannak elhidegült kapcsolatok, melyeket nem kell okvetlenül felmelegíteni. Van, hogy egyszerűen be kell látni: már semmi közünk azokhoz az emberekhez, akikkel véletlenül ugyanazt a génkombót keverte ki nekünk a sors.
 
Mandy, Stephen és Cathy, az egymással évek óta nem nagyon kommunikáló három testvér apjuk súlyos balesete után gyűlnek össze az álmos ausztrál kisvárosban, ahol gyermekkorukat töltötték. Míg az apa a kórházban haldoklik, az anya pedig saját fájdalmába zárkózik, és próbálja megtalálni helyét ebben az új felállásban - ahol ő már nem feleség, nem ennek a családnak az anyja, csak valaki, akit támogatni kell - addig a három, negyvenes éveiben járó „gyerek” is próbál új szerepeket, új viszonyulásokat találni – egymáshoz, az anyához, Mandy férjéhez, a kisvároshoz. Szükségük is lenne rá, mert a régi dinamikák nem működnek. Ahol meg működnek, ott csak rombolnak. Nem véletlen a címadás, nem csak az anya szemében maradnak ők „gyerekek” örökké, de visszatérve a szülői házba maguk is előrántják legrosszabb gyermekkori beidegződéseiket, játszmáikat, versengéseiket. Így válva egyszerre nevetségessé és szánnivalóvá. Három nagy gyerek, akik, miközben apjuk haldoklik, évtizedek után is azon vitáznak, kié volt az a bizonyos ajándék, kihez kötődött az a közös szenvedély – kit szeretett jobban az apa.
 
Érdekes a koncepció, hisz míg az egyik testvér elhidegüléséről szinte mindent megtudunk (vagy úgy véljük, mindent megtudunk…), addig a másikról szinte semmit. Mandy könnyedén válik a regény főszereplőjévé, hisz övé a „látványos” távolodás – a poros kisvárosból világhírű haditudósítóvá váló nő nem csak fizikailag jut a világ másik végére (a világ összes végére, ahol épp háború dúl), hanem lélekben és fejben is: állandósult poszttraumás stresszel küzdve képtelen visszalassulni, képtelen beilleszkedni a kisközösségbe, képtelen úgy tenni, mintha még érdekelnék annak kisszerű történései, ítéletei, béklyói. Ahogy képtelen belehelyezkedni újra a saját házassága kereteibe is. Túl sok halál, túl sok szörnyűség, túl sok rettegés kúszott a fejébe ahhoz, hogy érdekelje, mi a szomszéd véleménye arról, hogyan viselkedik a három Connely gyerek az étteremben, miközben apjuk a kórházban agonizál. Mandy-nek mindez kevés: kevés amit az anya, a kórház, a testvérek, a városka nyújtani tud. Felfoghatatlanul többet látott, többet élt és többet ért el, mint a családja, a városa, mindenki, aki körülveszi – és ezt lépten-nyomon az orruk alá is dörgöli. Többnek képzeli magát náluk – adja magát az értékítélet. A háború forgatta ki önmagából – védené az anya, aki képtelen megemészteni, hogy a gyereke, akit ösztönnel védene, maga megy a veszélyek elébe. Mindig is egy elviselhetetlen kis picsa volt – vélik testvérei, s jó eséllyel igazuk van.
 
„És Mandy ingerült hangja, a véleményei, hogy Cathy meg Stephen a szemüket forgatják, ha látni vélik, micsoda hatalmas távolság tátong Mandy jelenlegi élete és a gyerekkoruk között – mindez pontosan ugyanolyan, mint mikor még itt éltek mindannyian, ilyen volt az általános, a középsuli és az újságnál töltött évének minden egyes napja is. Mindig is Mandy gőgje, az, hogy nem volt hajlandó elfogadni, ami mindenki másnak elfogadható volt - ez a furcsa, szégyenteljes vágyakozás valami több után -, ez választotta el őt ettől a helytől. És tőlük.”
 
Mandy az, aki nem tudja befogni a száját – aki nyíltan vállalja, hogy nem elégíti ki, amit az otthona, a szülei, a férje, a testvérei, a közeg nyújtani tud. Ezért veti meg mindenki. A másik testvér, Stephen nem mond semmit. Egyszerűen eltűnik. Wood fifikás szerző: azzal, hogy Mandy arcba tolja az elégedetlenségét, Stephen felmentést kap, hisz nem rossz fiú ő – igaz, hogy évekig a szülők felé se néz, hogy minden kapcsolatot megszakít a családdal és a várossal, de legalább nem szól rájuk egy rossz szót sem. Hisz minden a látszat, nemdebár? Biztos nem ér rá hazajönni, de legalább soha nem veszekszik. Nem kritizál. Senki sem tudja, vágyik-e másra, többre, jobbra – hisz nem mond semmit, azt se tudja senki, mit csinál, hol él, miből él. A konvenciók szerint mégis ő a jobb gyerek. Az egyszerűbben kezelhető. S persze az egyetlen, aki valóban ott van, aki csendben „teszi a dolgát” - gondoskodik szülőkről, támogatja magára hagyott sógorát, végighallgatja és még élvezi is a kisvárosi pletykákat,  nem tűnik el, nem csinál világraszóló karriert, nincsenek traumái - ő a legláthatatlanabb. Cathy mintha ott se lenne – a tökéletes feltűnésmentes lánygyermek ő, akire büszkék lehetnek a szomszédság előtt. Aki nem szerepel golyózápor előtt a tévében.
 
Kegyetlenül pontos. Tök mindegy, mit érsz el az életben, milyen életet élsz, mi a munkád, a szenvedélyed, miről mit gondolsz – a lényeg, hogy ne szóljon meg a falu. Élj ugyanolyan kisszerű, konvencionális, keretek közé szorítható életet, mint mindenki más. Ne akarj többet. És nehogy azt képzeld, hogy te többet érsz nálunk. Igen, Mandy egy elviselhetetlen picsa. Hogy eredendően ilyen volt, vagy az átélt traumák tették ilyenné, mindegy is. Ami tény: a környezete mindent elkövetett azért, hogy letörje a szárnyait, és sose értették meg, hogy másra vágyik, mint ők. Kicsit mind Mandy-k vagyunk, akiknek más elképzelései vannak az életről, mint ahogy az a „nagykönyvben” meg van írva. Akik nem akarunk a falu szája íze szerint élni. Akik lázadunk a gyémántgyűrű-világraszólólagzi-háromgyerek-csokosház forgatókönyv ellen. Akik karrierről álmodunk, ahelyett hogy beérnénk valami középszar de legalább biztos állással nyugdíjig, ahogy illik. Akik épp hátat fordítanánk a karriernek és modern nomádként lakókocsival járnánk Európát. Akik ötven felé új hobbiba szerelmesedünk bele vagy új tanulmányokba kezdenénk.
 
Wood ebben nagyon jó: minden elvárással szembemenve mesél olyan dolgokat az emberi kapcsolatokról és a családi-baráti-kisközösségi dinamikákról, amelyekről nagyon nem szeretünk beszélni. Miközben a felszínen egyébként ez egy rém egyszerű regény: egy haldokló apa, a kórházban összegyűlő testvérek, akik átgondolják a családjukhoz fűződő viszonyukat, néhány kisebb fordulat, egy-két nagy egymásra találás. Még egy kis feszültség is került bele a segédápoló Tony szálával, ami végül katalizátora lesz… minek is? Teljesen felesleges fordulópontot vagy tanulságot keresni. Ahogy a Hétvége esetén, itt sincs hagyományos értelemben vett feloldás. Az élet megy tovább. Az embert érik pofonok, hol kisebbek, hol nagyobbak, és igen, van ami akkora, hogy a fal adja a másikat. Egy apa halála jó eséllyel ilyen, pláne ha problémás családi viszonyokba érkezik. De a lehető legnagyobb önáltatás azt hinni, hogy ettől majd minden megváltozik. Hogy mi megváltozunk. Hogy „új emberré válunk” a trauma hatására. Hogy „átértékeljük” az életünket. Hogy majd újonnan megtalált szeretettel fordulunk minden létezőhöz. Ugyan már… A legtöbb esetben úgyis belátjuk, hogy vannak kapcsolatok, melyek nem véletlenül szakadnak meg. Hogy vannak családok, kisvárosok, életek, melyekbe nincs visszaút. Felesleges is keresgélni.

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Karl Ove Knausgård: Szerelem

„Azután találkoztam Lindával, és felkelt a nap.
Nem tudom másként kifejezni. Felkelt a nap az életemben. Először csak valamiféle derengés a horizonton, mintha azt akarná mondani, hogy ide nézz! Azután megjelentek az első sugarak, egyre tisztább, könnyebb és élőbb lett minden, én pedig egyre boldogabb, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott.”
 
Ha már Karl Ove Knausgård gigászi önéletrajzi filozofálása második kötetének címe Szerelem, hát nyissunk egy igazán romantikus idézettel. Több úgyse lesz belőle. Érdekes élmény volt a nyitókötet, a Halál után olvasni a szerelemről – amennyire nem ragadott el elsőre az autofikció aktuális félistene, pont annyira elbűvölt másodszorra, még úgy is, hogy a körülmények egyáltalán nem voltak ideálisak százoldalas gondolatfolyamok és többszörösen egymásba hurkolódó mesék olvasásához. (Egy jó tanács: soha ne olvassatok Knausgårdot strandon, totál alkalmatlan a félóránkénti megszakításra. Az első kötetet műtét utáni lábadozás alatt olvastam, amikor a betegágyban simán csúsztak a százoldalak, lévén mást se tudtam csinálni. Mondjuk, lehet erre meg nem a Halál kötet volt a legideálisabb választás, de hát, mindenkinek a saját perverziói ugyebár…) De mégis mivel vett le a lábamról most, ami nem klappolt az első kötetben? Mert hát, hogy visszanézzek az előző írásomhoz, azt kell mondjam, Karl Ovénk továbbra is pozőr. Sőt, díszfasz. Most mondjuk ki is mondja magáról, még ha nem is ezekkel a szavakkal. Még mindig terápia-pótléknak használja az írást, hogy kirángassa saját magát állandósult egzisztencialista nyomorából. És még mindig mintha nem lenne képes összefüggéseiben vizsgálni az életet, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az író, a filosz, a művész(kedő) művészetkedvelő, a szerelmes, az apa, a fiú, a barát egymástól független szerepek. Hogy ha elbújik az irodája magányában és felveszi az író szerepet, akkor levetheti az apáét. Hogy a hétköznapokban közepesen életképtelen pár miközben anyát és apát játszik, levetheti a művész szerepet. Hogy a szeretet és az a művészi felfogás, ami nem enged teret semmiféle korlátozó érzelemnek, mint a szeretet, képes egymás mellett létezni, csak jó időbeosztás kérdése az egész. Hogy aztán többezer oldalon boncolgatja mégis saját leghétköznapibb érzéseit és cselekedeteit (meg a hozzá közel állókét persze, erről később), ezzel mintegy új szintre emelve a művészi önéletírás fogalmát, némiképp ellentmond eme elhatározásnak. És épp ez az ellentmondás, ennek felismerése és belső megküzdése az, ami határozottan jobbá teszi e kötetet az elsőnél.
 
Karl Ove felnőtt. Már nem a görbe farka miatt siránkozó kamasz és nem is a szeretve gyűlölt apját gyászoló, még az apa halála után is neki alárendelődő fiú. Második feleségével él Svédországban, a kötet szerteágazó történetei során három gyereket vállalva (később érkezik egy negyedik is), két sikeres könyv után, egyszerre kajtatva ihlet és pelenkabeszerzés után. Felnőtt, akit bedaráltak a hétköznapok, azok minden gyönyörével és poklával.
 
„A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömöt okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amit éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amit vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam.”
 
Knausgård valószínűleg a világ legindiszkrétebb írója. Nem véletlen, hogy a sorozat megjelenése után egyes családtagjai perrel fenyegették, mások idegösszeomlást kaptak. Ahogy nem kíméli saját magát és a lehető legnyersebben tárja elénk mindazon érzéseit, vágyait, sérelmeit, amelyeket a jóízlés elhallgattatna, ugyanúgy tárja elénk e kötetben a felesége, Linda depresszióját és a házasságuk mindennapi játszmáit. Bizonyos pontokon undorító, ahogy minden kisszerűségüket, sérülékenységüket, egymás fejéhez vágott féligazságaikat kiteregeti – máskor meg gyönyörű, mennyire látja, érzi, képes éreztetni velünk is a poklot, amin Linda keresztül ment. Sok szempontból mondható, hogy az ég egymásnak teremtette e két depresszív művészlelket, akik ezer szállal kapcsolódnak, és ezer szinten érzik-értik egymás rezdüléseit; ugyanakkor épp ezért robbanásveszélyes és a mindennapokban életképtelen ez a szövetség. Nem egyszer eszembe jutott, hogy miért kellett gyereke(ke)t vállalniuk – Linda depressziója és Karl Ove művészi elhivatása egyaránt pokolian megnehezíti a családi életet. Mintha csak a dac vinné előre őket, hogy márpedig jobban fogják csinálni, mint a szüleik, jobbak lesznek, mint az apa, aki ellen mindketten lázadnak (Linda Boström Knausgård is írt egy regényt egy tragédiába forduló apa-lánya kapcsolatról, minő meglepetés – persze várólistás az is); majd ők megmutatják, hogyan lehet ideális családot menedzselni. Csak hát közben képtelenek szívvel-lélekkel és ami fontosabb, szellemileg átadni magukat e törekvésnek. Ezért csak marják, marják, marják egymást, miközben Karl Ove százoldalakat tölt meg arról való filozofálással, miként is kéne másképp élni.
 
Ez így egész banálisan hangzik, de épp e hétköznapi banalitás az, ami folyamatosan mozgásban tartja a kötetet. Mert itt még annyi hagyományosan vett történet sincs, mint az előző kötet két felvonásában. Töredékeket kapunk, gócpontokat a kis család életéből, töréspontokat, melyek aztán végeérhetetlen gondolatfolyamokat indikálnak leginkább arról, miért is érzi magát Karl Ove folyamatosan kívülállónak a saját életében, honnan ered állandó szorongása, boldogtalansága; mi ez a megállíthatatlan sodródás, elidegenedés, ami oly nagyon jellemzi ezt a globalizált, nagyvárosi, jóléti társadalmat, amelyben élünk, hogy miért nem vagyunk képesek megállni és csak élvezni az élet hétköznapi ajándékait, hogy miért hajszolunk mindig valami mást, mint ami van. Parttalan filozofálgatásával aztán észrevétlenül jut el oda, hogy felrajzolja a talajvesztett, huszonegyedik századi nyugati értelmiségi prototípusát, és az erre az életmódra leselkedő veszélyek hadát (no meg azt, neki hogyan nem sikerült megküzdenie velük).
 
„Alig olvastam már könyveket; ha volt egy újság a kezem ügyében, inkább azt böngésztem. És egyre alacsonyabbra került a léc. Ami hülyeség volt, mert ez a fajta élet nem nyújtott semmit az embernek, csak az időt segített elütni. Amikor láttunk egy jó filmet, az valamit felkavart bennünk, mozgásba lendítette a dolgokat, mert így megy ez, a világ mindig ugyanaz, ami változik, az a mód, ahogyan szemléljük. Az a hétköznap, amely időnként ránk tiport, éppoly könnyen felemelhetett bennünket valami örömteli eseményhez. Minden a szemtől függött. Ha például a szem a vizet nézte volna, ami mindenütt jelen volt Tarkovszkij filmjeiben, és a világukat egyfajta terráriummá változtatta, amelyben minden csörgedezett és folyt, úszott és sodródott, ahol megesett, hogy az összes szereplő elhagyta a képet, és csak egy asztal maradt, rajta kávéscsészékkel, amelyek lassan megteltek esőcseppekkel, harsogó, szinte fenyegetően zöld növényzettel a háttérben, igen, akkor a szem azt is látta volna, ahogy ugyanaz a vad, egzisztenciális szakadék megnyílik a mindennapokban. Mert hús és vér voltunk, csont és inak, körülöttünk növények és fák nőttek, rovarok zümmögtek, madarak röpködtek, felhők úsztak, eső esett. A pillantás, amely értelemmel ajándékozta meg a világot, állandó lehetőség volt, mi azonban szinte mindig mást választottunk.”
 
És így érünk el mindennek a leglényegéig, a művészet szentségéhez. Ami mindig a végső menekülés, az egyetlen, ami felé érdemes haladni, még akkor is, ha depresszió, koszos pelenkák, házastársi játszmák, perrel fenyegető rokonok és egzisztenciális nehézségek szegélyezik utunkat. Ami a valódi szerelem. Mert végső soron nincs semmi, nem marad belőlünk semmi, csak az a pár sor, amit papírra vetünk. Így jutunk el odáig, hogy a regénybeli Karl Ove belekezd a Harcom sorozatába. A többi meg már irodalomtörténet. Következzék a harmadik kötet, a Játék (amelynek a címe minden alkalommal Játszmaként ugrik be – majd meglátjuk, okkal-e).
 
„A fiktívnek nincs értéke, a dokumentaristának nincs értéke. Az egyetlen, amiben értéket láttam, aminek továbbra is volt értelme, azok a naplók és esszék voltak, az irodalom azon része, amely nem a történetmesélésről szól, ami nem szól semmiről, csupán egy hangból áll, a saját személyiség hangjából, egy életé, egy arcé, egy pillantásé, amellyel találkozhat az ember. Mi egy műalkotás, ha nem egy másik ember pillantása? Nem felettünk, nem is alattunk, hanem a saját pillantásunkkal egy magasságban. A művészet nem élhető át kollektív módon, ahogyan semmi más sem, a művészet az, amivel egyedül van az ember. Egyedül találkozik a pillantással.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Petrikovics Edit