Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)

Morfondíroztam rajta, hogyan ragadhatnám meg a legkönnyebben ezt a könyvet (túl azon, hogy egyszerűen kézbe veszem, felütöm ott, ahol nyílik, még nagyon sokszor...). Szerencsére egyből a közepébe vághatok, mivel a Párák évszaka összefüggő folyamáról egy szörnyen hosszú bejegyzésben írtam (a bejegyzés első fele ajánló, a hajtás után kibeszélő). De így is megkísértett, hogy ne akarjam itt a szokott terjedelemben elmesélni az egészről mindazt, ami felvetődött bennem, hanem (ahogy anno a Cartaphilus kiadásairól csináltam), bontsam elemeire és két-három bejegyzésben fürödjek Neil Gaiman és alkotótársai gondolatfolyamában. Végül úgy döntöttem, gyártsunk megint szörnyet, a bejegyzés első fele ajánló lesz, hajtás után kibeszélő - ha unod, úgyis abbahagyod, nem igaz?

Nem először fogott el az érzés, hogy Gaiman tényleg bír egy látomással, egy összképpel a Végtelenek sajátságos világában (túl azon a látványon, amit immár füzetek tucatjaiban elénk tárt róluk) amiből tényleg történet, felkavaró tartalom lesz (miközben legalább ennyiszer hiszem úgy, csak táncol a maga feszítette történet következményekből szőtt pókhálószálain). Úgy csuktam be a gyűjtemény második kötetét, hogy immár fenn az összes szín a palettán, megmozdult az összes szereplő, akinek része lehet Álomúr drámájában (ami nyilván nincs így...). Mintha az eddigiek csak előkészítenék azt, amit valójában el akar mesélni nekünk. Nem tudom ennél pontosabban mondani, de úgy érzem, még hátra van az igazi dráma - elvégre a meséink java ebben a szerkezetben lakik. Ahol alapvető konfliktus van a szereplők közt, kellően érdekes, jellegében feloldhatatlan ellentét, ami nem tűr kompromisszumot, megegyezést; a megoldása Shakespeare-i, tehát véres és tragikus. Tehát mindez így együtt, a Prelűdök és noktürnök, a Babaház, az Álomország, a Párák évszaka, már ebben a kötetben, a három hónap-történet, a Messzi tükrök, az Egy/mást játszva fejezetei és a Találkozások meséi (az összes Fabulák és reflexiók amúgy), szóval hogy mindez így együtt a puszta előkészítő szakasz, a felvezetés - mondjuk annak amúgy kiváló, és egyáltalán nem tűnik bőbeszédűnek.

Mert felépített egy mítoszt, ami magáról a mítoszépítésről árul el a legtöbbet. A Végtelenek ötletén át elgondolkodik azokról az alkotóelemekről, amivel tudomány soha nem tudott mit kezdeni, semmilyen szinten nem mérhető tényeinknek adott sajátos neveket. Hogy pontosan mi a Vágy, miért ikertestvére a Kétségbeesés, és miért fenekednek olthatatlan gyűlölettel Álomra - aki valóban a testvérük, csak mindent teljesen másképp intéz. És közben reflektál a felvilágosodás mítoszt fosztó kísérletére (hiszen az értelem számára mindhárom fentebb sorolt tényező értelmetlen - az értelem hívei számára tényleg a legegyszerűbb, ha mind megsemmisül, ha nem létezik). Reflektál rá, hogyan jelenthet egy birodalom-építés álma teljes értelmű csapdát (hiszen valójában tényleg abúzus, a jövőt is abuzálná, mederbe terelné, rendezné a meg nem született káoszt is). Elmeséli, mennyire kevés kell a tartáshoz - nem baj, ha alapjában hamis, ha tévképzet, amíg a magva valódi, emberi igény (mert erővel bír a kizárólag saját magunknak mesélt mese, ha hittel beleállunk). Megtiszteli a mesét, és meggyászolja - hiszen a meséink elmúlnak, ha nem velünk, akkor azokkal, akik utoljára mesélik. De ad reményt is a mesének, mert amíg van, aki mesélje, és van, akinek meséljen, addig a fantáziánknak ugyanúgy ereje és életalkotó képességei lehetnek, mint a kézzel fogható valóságnak.

Ennek a történetfolyamnak tényleg ez a távlat ad hallatlan, a huszonnégy oldalas füzetek rajzolt kisvilágán messze túlmutató erőt, hogy valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkodik. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Ezek a történetek az embert leginkább foglalkoztató határokat rajzolják ki, akárcsak sok ezer szavas, hatalmas igényű testvérei (értekezéstől nagyregényig), mindezt a rajzolt könnyen követhetőség szaloncukormázába csomagolva. Megédesítve a keserű pirulát. S mindezt valami tüneményes következetességgel! A kezdetek koherens lépései után, ahol Sandman kiszabadulva a zsákmányra éhes (félig sem) tudás emberi, mohó karmaiból újrakontúrozza birodalmát, most láthatjuk az Álomurat (és testvéreit) működés közben. Ezek a beavatkozásaik. Ahogy a végtelen beavatkozik a véges emberibe. Hol világunkért való aggodalom, hol irántunk érzett közömbösség, vagy a mítosz éhes isteneinek emberhús-evése jegyében - a végteleneknek a kontúrjai is végtelenek.

Azt hiszem, soha nem jutott volna ez a történet ennyire messzire, ha a rajzolói és kihúzói nem kapnak ekkora szabadságot a karakteralkotásban. Számos Homokembert ismerhetünk meg ebben a kötetben, akad, ahol szinte rajzról rajzra változik (például a mítoszok seregszemléjét is felsorakoztató Párák évszaka lapjain - ahol az Álomúr alakja a vele találkozó mitológiai alakok és istenek ábrázolásához idomul). Mostanra megérett: nincs olyan megragadás, amit valamiért ne tudnék szeretni. Amit viszont kiemelnék: meg kell kövessem Collen Dorant, aki az Egy/mást játszva harmadik fejezetében (egy füzet erejéig átvéve a stafétát Shawn McManustól, a folyam rajzolójától) valami olyat tesz le az asztalra, ami lebeg felette. A Death/Halál történetekbe rajzolt füzetét nagyon nem szerettem, hát bocs, Collen, tévedtem, ne haragudj. Érdemes rákeresni amúgy a neten az eredetileg megjelent füzetre, mert azt a megfogását e gyűjteményes kötet kedvéért újrahúzta - de mind a két variáció, a valaha elsőnek megjelent és a gyűjteménybe újragondolt is megragadó! Egyrészt hatalmas respekt, hogy valaki így tud fejlődni és tanulni egy egyedi stílusjegyekre amúgy óvón ügyelő pályán, másrészt csak nyissátok ki Shawn McManus füzeteit Doran rajzai előtt és után - és csodálkozzatok rá, hogyan tereli mederbe Shawn inkább karikatúra-szerű megfogását, hogyan formálja az alkotótárs látomását ugyanarról.

Legszívesebben azonnal olvasnám tovább... A hajtás után részletezem, miért.

Thermidor: A Párák évszaka, az ott megejtett gonosz-szelíd mítosz-katalógus után a három hónap-történet, a Messzi tükrök a három legfontosabb viszonyulást építi fel a mítoszainkhoz. Először is: hogyan próbáljuk megfosztani magunkat az összestől. Robespierre figuráján keresztül (és a Hellblazer alapfigurájának elképzelt őse, Lady Constantine alakján keresztül) nemcsak az tárul fel, hogyan bánik az értelem a mítosszal, ha teheti, hanem az is, hogyan alkot mítoszt maga az értelem. Tanmese, azaz szűkít és tipizál; eszetlenül önkényesen használja a történelmi alakról tudhatót, és azonos rangon kezeli vele a popkultúra továbbgondolható "termékét" - miközben belevon egy távlatot adó mítoszt is: Orpheuszét. Mert amúgy az értelem igazi kísértése ez: minden megérthető, nincs fátyol, nincs titok, csak lehet, hogy még kevés a tudomás (mindig kevés) - a szaporításával feleslegessé válik az irracionális függöny mögöttije, okát és értelmét veszti.

Fontos felismerés ez: minden demagógia legfontosabb építőköve, hogy tudásnak nevezi ki magát, miközben valójában (széleskörűen mért és okadatolt) elméletek, sejtelmek, zavarba ejtően önkényes elképzelések összessége csak; azaz maga is mítosz. Mítoszdiktátum, a maga mérgező szükségszerűségeivel - mindig szűkebb, mint amit leírna, örökké ott feszülnek körülötte az egyéb sejtelmek. A történet lazán bánik a saját valóságával - nem tudjuk meg, a forradalmi terror például hogyan jutott Orpheusz halhatatlan fejéhez, az egykor poklot járt énekes viszont a nyakazás-kori hónapok valódi őrületét is elénekli, a guillotine-tól a halálgyárakig érő őrületet, ami minden korban racionális volt, jól szervezett (jóformán csak az: emberség, empátia nélkül!), de egészében minden korban delírium volt, minden porcikájában. Minden korban megölné a költészetet, a költőt, a mesét, a maga meséjének kizárólagos "igazsága" nevében. Gondolj bele...

Stan Woch, az epizód rajzolója rengeteget hagy Dick Giordano tuskezelésére ebben a füzetben - de ezt követelik a sötét és reménytelen tónusok, a jakobinus diktatúrában alig van napsütéses kocka, itt folyvást félhomály van, gyertyák lefojtott fénye maximum. Wochnak amúgy sincs könnyű dolga - hiszen valóságos, sokat ábrázolt történelmi figurákkal operál, a mese alakjai mellett. Példamutatóan oldja meg - imádom például, ahogy a hideg értelem, Robespierre alakja mögött kockákon keresztül ott áll az alacsony ösztönű, korlátolt butaság testőrfigurája. Ezt se árt tudni, hogy a pragmatikus értelem szolgálója minden korban ez a megvezethető, alacsony homlokú, munkára fogható izom.

Augustus - azaz hogyan akarjuk a világra kényszeríteni az egy mítoszt. Róma sajátos ereje tényleg az expanziónak volt köszönhető, a folyamatos terjeszkedésnek, aminek akkor nem látszott határa. Álom beavatkozása pont az álmok sokszínűségét hivatott őrizni, hiszen ahogy már többször írtam (és Gaiman egyik legfontosabb gondolatának érzem a Sandman folyamán) az egyetlen közösen álmodott "álom" maga a valóság - nem álmodhatja mindenki ugyanazt (ezért jelentett akkora veszélyt a Babaházban Rose Walker és családja - mert összenyitotta volna az álmodók álmait). Érdekes a tudható valóság viszonya a törpe Lycius meséjével - hiszen Augustus császár valóban megszabta a birodalma határait, és gúnyiratokon terjedt róla a császársága korai szakaszában, milyen intim okból ő az "örökös". Persze ezer egyéb oka van, miért torpant meg akkor a terjeszkedés, mint ahogy a birodalmi gondolat sem veszett ki se a történelmünkből, se a fantáziánkból (elég csak Asimov Alapítvány-könyveire gondolni...). Nem beszélve róla, hogy a mai válságok javát valójában az európai expanziós politika gerjesztette és tartja életben, ugyan nem Róma valósította meg, de megvalósult - a mai gondok legnagyobb része pont a terjeszkedés lehetőségének hiányára vezethető vissza: nincs hova expandálni, mert az űr nem valami befogadó.

Brian Talbot szinte tapintható Rómát rajzol a mese köré, hallatlanul ügyesen töltve meg egy alapjában bensőben történő, visszaemlékezésben elmesélt, szinte cselekmény-mentes sztorit élettel. Figyeljétek, ahogy ott kavarog a két koldus körül a város, ahogy például a falra vizel mellettük, akire épp rájött a szükség; ahogy a részvét, a közöny, vagy a káröröm elsétál előttük, olykor minden interakció nélkül. Ez a legnehezebb feladat, hogy ne legyen unalmas, amikor csak egy beszélgetést látsz a képregényben. Amikor nem feszülnek az izmok, nincs csata, felcsattanó dráma, széles gesztusok - csak két ember lassú patakban csordogáló beszélgetése, és néhány emlék, amit hol az egyik, hol a másik fejében látunk. Talbot Augustusa az eszményített (jól ismert) szobor tovább-képezése - mesterjegy, ahogy élettel tölti.

Három szeptember és egy január - Joshua Norton meséje. Az ember személyes mítoszáé - mert amit gondolunk magunkról, az is mítosz. Méretében a legkisebb, hiszen ritkán mutatjuk meg bárkinek, ritkán hirdetjük ki nyíltan, s ezt, a legbelsőbb mítoszunkat magunkról ritkán terjesztenénk ki mindenkire. Mert ebben a formájában mindenki botránynak és bolondságnak hívja... Őrületnek, amiben lehet rendszer, de egy porcikájában sem valódi. Joshua Norton valóban élt, valóban Amerika Császárának kiáltotta ki magát - és irodalmi alak is. Nemcsak Mark Twain és Stevenson, de Gaiman mellett Christopher Moore is szerepelteti (kortársunkként!) az összes Frisco-i meséjében. Nagy tiszteletnek örvendett, mert hivatását a végletekig komolyan vette, komoly szerepet vállalt például egy kínaiak ellen szervezett lincs-hangulatú tüntetés lecsendesítésében. Tényleg elrendelte egy híd felépítését az öböl fölé - vicces, de tényleg ő volt a Golden Gate későbbi megépítésének ötletadója...

A figurán keresztül Neil Gaiman mélyen belenyúl a saját mítosza darázsfészkébe. Ez a legerősebb konfliktus: Vágy és Kétségbeesés (az ikrek) és Delírium (a legkisebb húg) Álomra fenekedése. Értsd: hiszen az Álom birodalma (az éber álom főleg) e három végtelen kiterjedésének van a leginkább a kárára. Nem véletlen, hogy kihívnák, amikor csak lehet, hogy provokálják, és hogy le szeretnék győzni mindenáron... Norton figurája erre remek lakmuszpapír, megmérhető vele, mit ér az egyén saját mítosza, ha kiterjedne mindenkire. És tényleg: az őrület, amiben rendszer van, nem szükségképpen delírium. Elbírhat a vággyal, hiszen a legnagyobb vágya teljesült. És nem esik kétségbe, hiszen küldetése van. Három végtelen marad hoppon ebben a mesében, ahol Vágy azért elpöttyenti, a testvére elpusztítására milyen módon tör a legközelebb...

Ez Shawn McManus füzete, tehát valamilyen szinten mindenki karikatúra benne - erre óriási hajlama van a fickónak, Mocsárlénnyel is ezt művelte, nem baj. Korábban kevésbé szerettem volna, de tény, valahogy minden karaktere tényleg múlt századi benne, és imádom Norton Császár tekintetét, ahogy a környezetét nézi: az uralkodót, ahogy tekintetbe veszi azokat, akiket szolgál. És legalább tudjuk, honnan származik Didi/Halál kisasszony tollas fekete cilindere - ezek a szelíd vizuális kapcsok olykor erősebben tartják össze ezt a széttartásra hajlamos mesefolyamot, mint a karakterek, vagy az utalások a velük megesettekre.  

Egy/mást játszva (1-6. fejezet) - most hosszú oldalakon át ömlenghetnék erről a hat tételes, gyönyörű, összefüggő meséről, amihez csak a Babaház, vagy a Párák évszaka összetettsége mérhető... Nem tudjátok, milyen jó volt végre magyarul olvasni-látni Foxglove-ot és Hazelt, ahogy megjelennek ebben a mesében, jó volt megismerni a New York-i lakótársaikat. Amiről nem mesélhettem a Death/Halál gyűjtemény kapcsán, arról most végre lehetne. S a legfontosabb: jó volt olvasni Barbie álmáról, a maga teljes mélységeiben - hiszen erről a Babaház első olvasásának idején álmodoztam is, hogy milyen jó lenne az ott felvillanó álmokban megfürödni... Ez a folyam az eddigi kötetek egyik csúcspontja - holott csak elmeséli, hogyan nem avatkozik egy természetes folyamatba az Álomúr. A természetes folyamatba, ahogy elbúcsúzik magától egy mese.

Avagy a mesétől a belőle kikelt kakukk. A legnagyobb író-ötlet. Hiszen a mesék tényleg egymást szülik, és tényleg van természetes életciklusuk. Tényleg vannak mesék, amelyek kiragadják az embert a saját addigi játszadozásaiból - hiszen például minden rajongás erről szól. A rajongó elméjébe a maga meséje helyett, az egyedi ízű, senkiéhez sem hasonlítható mitológia helyett (amely akkor is mitologikus, ha csak hatalomról és/vagy csak pornográfiáról szól!) odakerül valamilyen (pop)kulturális képződmény, s a rajongó egyszerre tényleg a más megálmodott meséjében álmodik. Barbie rajongása ösztönös és gyermekkori, olyannyira, hogy el is felejtette a gyermekszobája analógiáit a meséhez, a behúzó tárgyiasulásokat. Én ennél világosabban látom a magamét, hiszen kívülről is képes vagyok nézni, ahogy szinte az első magyar megjelenés évétől szerelmes vagyok J.R.R. Tolkien professzor világába. Tényleg beleálmodtam magam, ébren és aludva is. Ezen a blogon (Gaiman mellett) övé az egy személyhez köthető legtöbb bejegyzés, és még készülnek, hiszen itthon vár, készülök rá, hogy elővegyem az olvasatlan kupacból Beleriand dalait. A blog fejlécében külön fület érdemelt, mint "Rajongásunk tárgya" - ez a szenvedély a feleségemmel közös, mutogattuk már a Gyűjteményt is egy bejegyzésben... Szóval én pontosan tudom, hogyan működik a kakukk. (Miből kell felnőni - hogy mást ne mondjak.)

Hiszen a mese tényleg belenyúl a valóságba, ahogy egyszer csak rajta keresztül érted meg azt, ami történik veled. Neil Gaiman ezt kegyetlen távlatokig kinyitja, s hogy minden kockázatáról fogalmunk legyen, mit jelent egy-egy más meséjét kulcsnak használni a valósághoz, megjelenik a meséjében a Thesszáliai. Valaki, aki szintén elbújt Halál nővérke elől (vagy alkut kötött vele? Ki tudja...), aki pontosan ismeri a Végtelenek birodalmait, és az oda vezető rejtekutakat. Csak azzal nem törődik, hogy a maga szabályainak betartása közben másoknak mit okoz. Nem tudom - de olykor érzem úgy, ez a halhatatlanság valódi távlata: ennyire fullasztóan, ennyire határtalanul nem törődik a halandókkal. Milyen érdekes, hogy amíg a Thesszáliai álomtalan (hiszen az: másképp nem tudná megragadni a kakukk fiókáját), addig vakfolt az Álomúr számára, addig besurranhat a birodalmába a Hold útján át, a párkák segedelmével. És milyen érdekes, hogy az Álom birodalmának fejedelme viszont törődik a halandókkal - hiszen azok töltik meg az álmaik által élettel a birodalmát.

Viszont ahol élet jelenik meg, oda ellátogat a vége is. Ez gyönyörű, és költői, ahogy ez a történet a csúcspontjához ér, és még egyszer, hadd mondhassam el: bocs, Collen Doran, és nagyon köszönöm! Köszönöm, ahogy a szemem láttára megértetted, a Thesszáliai kiszáradt lelketlenségének legszebb ruhája a megejtő ártatlanság (ajkai körül az elkenődött vérrel). És köszönöm Shawn McManusnak a mesét a semmibe engedő Álomúr arcán a legszebben megragadott fájdalmat. Ez a karikírozni annyira hajlamos srác rajzolta az egyik legszebb Sandmant... Pedig amúgy megbillent, az ötödik fejezet, A tengeren túl, az egekig született meg a legnehezebben, ami a rajzi megvalósulást illeti, beledolgozott Brian Talbot és Stan Woch is -  Shawn McManust már csak azért elismerés illeti, hogy a hatodik, záró, búcsúzó mesét e válság összes tanulságának figyelembe vételével, a saját árnyékát messze átugorva rajzolta meg - tényleg gyönyörűre.

Még egy dolog mindenképpen idekívánkozik, az egyikről, aki ebben az epizódban a legnagyobb áldozatot hozza meg. Alvin/Wanda nem léphet a Hold útjára, mert a mítosz nem ismeri a genderproblémákat. Ez van - ha a vezérlő elved sors és szükségszerűség, akkor például a nemek így nem választhatók. Az ősi igézetek nem tudnak mit kezdeni veled, a misztériumok kivetnek. Kirajzolódik a mítosz szemléletének határa így: hogy alapvetően érzet, érzés - és így szükségképpen testi is. Ahogy a zsigeri félelem, vagy az emésztő szerelem. A mítosz szellemisége soha nem kizárólag szellemi, mindig hordozza magában a teljes spektrumot, így a tested határoltságait is. Ismeri és elismeri például az androgünt, de nem tekintené semmi pénzért sem nőnek. Wanda a maga választásával kizárja magát a mítosz használatából - s lám, ilyen pontos a mese: a következményvilágából viszont nem. A mítosz tükrében ő csak az álmaiban, és a halálában lehet az, aki valójában...

A Találkozások két meséje egy hat meséből álló füzér két darabja (a három hónap-történettel együtt Fables & Reflections néven futott eredetileg, a záró mese a harmadik gyűjteményes kötetbe került, arról majd annak megjelenése után elmélkednék...), látszólag ezek ugyanúgy epizodikus, inkoherens távlat-adások, ahogy az Álomország, vagy az itt Messzi tükrök címen már ismertetett történetek - de valójában Álom munkálkodásának sajátos teljességét kínálják, azaz megint alaposan végiggondolt aspektusai annak, hogyan bánhatunk az álmainkkal, milyen viszonyban vannak a valósággal, s a többi. A nagyapa meséjéből, A vadászatból nekem Halhatatlan Koscsej szíve a legfontosabb (holott a mese nem erről szól...) - lám, Álomúr és Nada szerelme, és a tragikus vége annak a szív-mesének nem korlátozódott a sivatagra: itt minden halhatatlan szív ennek az első, végtelen és halandó közti szerelem összetört szívének lepattant szilánkja. A mese bölcsessége, hogy minden ilyen "fajok" határain túl nyúló szerelem tragikus felhangot hordoz (érdemes elgondolkodni rajta, hogy ezt a mesét mennyire másképp meséli pl. Valente a Marija Morevna és a halhatatlan varázslatában - hogy mennyire nincs értelme a mese kánonjának, a "nem úgy van" felkiáltásnak: amíg a mese éli a maga szabályait, gyakorlatilag bárhogy "lehet"). 

A Képlékeny terek ugyanilyen következetesen játszik el az idővel az álom "sivatagában" - az egymást ott nem értők találkozása nekünk a meséiktől értelmes. A meséink függetlenek az időtől, és egymásba folyhatnak az álomban. A vágyakat olykor jobb nem beteljesíteni, de mindig akad, aki nem mond le róluk - hogy aztán megadja az árát. De hát mind álmok (is) vagyunk a magunk módján... E tekintetben a mítoszhoz való viszonyulás kap ezekben a Találkozásokban még két fontos tükröt (a Messzi tükrök viszonyai mellé): azaz hogyan tartsd be a saját álmod szabta szabályokat (hogyan lakj otthonosan, határait tiszteletben tartva a mítoszodban, durván szólva hogyan légy mitikus lény), és hogyan hágd át őket (hogyan helyezkedj a bárki más mítoszába - és milyen árat fizetsz, ha sikerül; azaz hogyan ne válj mesévé).

Megint nagyon gazdag háttéranyagot kapunk a kötethez (a limitált kiadást tartom a kezemben...), utószavakat, jegyzeteket, képgalériát, a Párák évszaka második epizódjának szöveges és vázlatolt forgatókönyvét (tényleg érezni, milyen mélyen interaktív egy ilyen képregény-formálás). De messze kiemelkedik számomra e bőségből az a kis pároldalas, a Szerelem virágai (a Wertigo Winters Edge különszámából) ahol végre Vágy is távlatot kap, túl a szarkavaró szerepén. Ahogy Gaiman maga fogalmaz: Vágy elvileg rosszfiú és/vagy rosszlány a Végtelenek között, mert a Sandman Álom története, de mindig úgy éreztem, ha Vágy-képregényeket írnék, a begyöpösödött, merev Álom bámulatos rosszfiú lenne, vagy ha más nem, ellenpont. Hiszen tényleg minden csak nézőpont kérdése...

Hála és köszönet a Fumaxnak, hogy továbbra is ezen a gyönyörű nívón adja a kezünkbe ezt a csodát! A kivitel minősége, az odafigyelés mértéke továbbra is etalon lehetne a könyvpiacon!

Kiadó: Fumax

Fordította: Totth Benedek és Limpár Ildikó