Valami lehet abban, ahogy Ujj
Mészáros Károly és csapata mesél, valami nekem kitalált drog... Anno a Liza, a rókatündér teljesen sajátos, delíriumos kisvilágába
beleszerelmesedtem - ott álmodoztunk és a világba vetítettük Liza nem kicsit
fantáziagyűrt álmait, hogy a világ a lehető legmorbidabb görbe tükrökkel verje
őket vissza; itt is erősen álomszerű ez a játék - csak ez egy rémálom, amiből a
hőse képtelen felébredni.
Skandináv krimi, igen, az a fojtó
légkör, az a társadalomkritika - nem ragozva, jobbára csak képeken át, nyersen.
Ide adaptált, sokkal esendőbb Q ügyosztálybeli zakkant nyomozóval, mint a Palackpostában,
vagy Jussi Adler Olsen, Jo Nesbo, meg a többi érdesre csiszolt északi úr és
hölgy többi könyvében - és valahogy pont ezen a nyomon, ahol mintát követ, egy
halom alkalommal ki is vesz a mély beleélésből, vagy mondom inkább így:
egyszerre követem ezt a szerencsétlen pánikbeteg nőt teljes beleéléssel - és
jut eszembe közben, hogy amit látok, egy film, amely pontosan tisztában van a
maga nyelvének határaival - pontosan tudja, hogy ezen az ösvényen nem valóságot
idéz, hanem (rém)álmokat.
Éva (Balsai Móni), az alagsorba
száműzött, fájdalma kőfala mögé zárkózott, pánikbetegsége okán terepmunkától
eltiltott nyomozónő gyanús öngyilkosságokra lel - az ügyekről készült fényképek
alapján; valójában egyiket se látta, az ájulásig kikészítik a helyszínek. Ez
nagyon nem hiányzik a választási évben forrongó főváros rendőr-főkapitányának
(Schneider Zoltán), hogy épp most mutasson rá valaki belülről, milyen hanyagul
végzik a munkájukat. Egy vidékről frissen felkerült kolléga, Zoltán (Schmied
Zoltán) viszont felfigyel a dologra - és kijárja, hogy újravizsgálják az
ügyeket. Megalakul a csapat, Éva körül, aki amúgy folyamatosan a határon
billegve képes csak a munkáját végezni - sőt, rendre át is billen a határon... Pedig úgy tűnik,
amúgy neki van igaza, lassan a kollégái előtt is kibontakozik az általa
megsejtett tömény borzalom.
Ez egy film - nem felejti el,
hogy emlékeztessen erre. Nem tükre a valóságnak, hanem tündérmese-főzet róla -
csak ezúttal egy másik fűszerkészlet borult a kondérba. A társadalomkritika egy
határon túl nincs se adaptálva, se aktualizálva, ez egy mesei, párhuzamos
Budapest - még ha hatásában közelebb áll is a valóságunkhoz, mint az előző film
Csudapestje. Nem felejt el emlékeztetni, amikor az egyébként parádésan
felvezetett és igényesen ellentmondás-mentesített mesei fordulatok érkeznek:
például a magányos társadalomrongáló The Exploited-rajongó
"terrorista" (alapvető filmes toposz, erre a magányosságra még
visszatérünk...) de még inkább, mikor az egykori halálosztag története
kibontakozik (szocialista Treadstone Bourne nélkül - itt csak egy magát
nagystílűnek érző piti zsarolóra futja, Kulka János szavak nélkül is tömény
alakításában). Ne felejtsd el: a szocializmus diszkrét bájához tartozott, hogy
ilyesmire nem volt szükség benne - ennél sokkal egyszerűbb, direktebb, s
teljesen nyílt módokon lehetett benne lehetetlenné tenni, kinyírni bárkit (a ha én egyszer kinyitom a számat
tündérmeséjét Salamon Béla előadásában most inkább hagyjuk... mint mondtam, ez
egy másféle tündérmese).
Költészet, ahogy ez a
"kikészít és tönkretesz, amiben a legjobb vagyok" állapot képre
kerül. A felfordult világgal, a létezés nyüzsgésének égbe lógatásával való
folyamatos játék nemcsak a kibillenés állapotrajza - gondolj bele: ez egy
teljesen legitim nézet. Egy hatalmas, zárt rendszer teljesen legitim nézete,
ahol a zuhanás iránya a legijesztőbb: a végtelenbe mutat. Nem csak a kibillent a világ - nekem kell helyretenni
azt teljesen jogos értelmezése, fejéről a talpára állítás kényszere. A
pánik jellegében tényleg tökéletesen ilyen - az iránypontok elvesztésével és a
zuhanás folyamatosan nyitott, létezéssel együtt járó lehetőségével terheli a
viselőjét. Talán ezért annyira kőfal-szerűek az elviselői - hogy a saját
gyereküket is folyton a legesetlenebb gesztusokkal tudják csak beengedni.
Balsai Móni alakítása minden komoly filmes esemény-kultúrával bíró országban
díjat érne, és az alakításához remek partnereket kap. A lányát alakító Bujáki
Zsófi komoly ígéret, a mellékszerepekben pedig ott nyüzsögnek megint a rendező
kedves színészei, Bede Fazekas Szabolcs, Básti Juli, Szabó Győző - senki nem
lóg ki a játékból, még ha valójában csak az egyikükre esik pár jeleneten túl is
fény; de ez a mese tényleg belülről vetül - ezt a mesét amúgy szegény Éva
motyogja magának (és nekünk).
Parádés, ahogy a mesélés módja, a
cselekmény megvezet. Elhitet hogy megrázzon, a megfelelő ponton feltár, hogy
létrehozhassa a magyar film legforróbb hamburger-vacsoráját, szóval filmnyelvi
értelemben méltó párja a rendező invencióval sokkal látványosabban rakott első
fimjének. Amiért számomra mégis értékesebb lett, mint a Liza (amihez most a szakma fitymálva méri), az a vége. Ezt
képtelenség spoiler nélkül elmesélni
- csak az olvassa tovább, akit ez nem zavar...
Elég sok posztban foglalkoztam
ezzel az igen ingerlő toposszal, a személyes bosszúval, a nagy, társadalmat
érintő kérdések árnyékában. Hogy miért van egyáltalán szükség rá - hogy hogyan
legitimálja a jelenlétével az erőszakot akciófilmtől sci-fin át romantikus
drámáig. A pozi hős önvédelemből, és jogos bosszújától hajtva öl (konstatáljuk
mi is: a nézők, nem szégyellt, kéjes élvezettel). Legyen hidegen tálalva, vagy
szeresse valaki forrón: a bosszú a film színes szélesvásznú világában korántsem
nemtelen. Az igazságszolgáltatás mérlegébe kucorogna, sőt, olykor nyíltan
Justitia szerepében tetszeleg. Miközben kb. a noártól mintegy belenyugszunk
abba is: a beteljesült bosszú pótszer, nem teljesülhet ki. A nagy társadalmi
megoldatlanságok keservét édesítő pótszer marad. Ez egy alapvető filmes toposz:
a magányos hős elindul, hogy elégtételt vegyen: bosszút álljon a valóságon. S
az is egy alapvető filmes toposz: hogy a bűn szervezete legyőzhetetlen, csak
kis, személyes elégtételek szerezhetők. Alig van ma olyan film, főleg akció, vagy krimi, ahol e két vezetőszár mögé ne kötnének cselekményi lovat (amúgy a szocialista könyvkiadás tán
legnagyobb sikerembere: Szilvási Lajos is folyton ezzel a toposszal játszott az egyszerű(sített) társadalomrajzaiban...).
Nos, Ujj Mészáros Károly ezt
pontos, jól ütemezett cselekményvezetéssel megfordítja. Egy filmes panelt
fordít ki (amúgy gyökeresen Tarantino-módra,
ahogy a tékás régen csinálta), úgy, hogy hőse mindezért nemhogy a saját
személyes bosszúját nem éli meg (annyiban hagyja a felszakadó emlékben látott
tényeket a férje halálával kapcsolatban), de futni hagyja magát a gyilkost, az
ál-öngyilkosságok komponistáját. Futni hagyja, mert a Bede Fazekas Szabolcs
által igazán mély rétegekig megragadott Feri kolléga leleplezésével feltárulna:
ő tájékoztatta a sajtót, nem a zsaroló biztonsági intézkedése volt a borítékban
médiának elküldött leleplezés - a nagy társadalmi igazságtétel kulcsa. Abban a pillanatban, amikor Éva szájából elhangzik:
hazamegyünk, a két figura egymásra
nézésében ott lüktet minden, hogy mindent tudnak egymásról - s hogy mégsem
kezdenek egymással semmit. Abban a szembenézésben ott lüktet az egész film.
Ez egy rettenetes képekkel
operáló tündérmese - egy retinára égő zuhanás, ami teljesen nem billenthető
helyre sehogyan - valamije mindig úgy
marad. Rohadt jó volna, ha minél többen látnák...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése