Samantha Downing: Ő kezdte

Az Elbűvölő feleségem a tavalyi nyár egyik kellemes meglepetése volt – rég szórakoztam annyira felszabadultan, mint a kihűlőfélben lévő házasságuk felpezsdítése végett fiatal szeretőket gyilkolászó házaspár egymást is jócskán átverő taktikázásán. Amiben persze senki sem normális, de legalábbis mindenki hunyó, a kisebb-nagyobb titkok meg a végén maguk alá temetnek mindenkit; és jó eséllyel az egyetlen, aki állva marad, a szerencsétlen áldozat, na, ő a legnagyobb játékos. Imádom a nem egyértelmű befejezést és ha nem tudom eldönteni melyik szereplő verte át jobban az olvasót – itt emeli el magát a szememben egy súlytalan domestic noir a középszertől.
 
Ezek után persze hogy roppant kíváncsi voltam az egymástól elhidegült testvérek Amerikát átszelő kalandtúrájának borzalmaira. Mert hogy lesz itt biza borzalom, afelől nem lehetett kétségünk. Downing tizenkilencre húz lapot: hűtlenkedő házastársak után egymást hosszú évek óta nem látó testvéreket ültet egy autóba, hetekre – robbanásveszélyes felállás. Beth, Portia és Eddie Morgan szüleik halála óta nem látták egymást – más-más államba költöztek, más irányt vett az életük, jól megvannak család nélkül. Legalábbis így mesélik. Aztán amikor a tizenéve nem látott nagyapa végrendelete újra összekényszeríti őket egy kisbuszba, hogy újraéljék azt a majd’ húsz évvel ezelőtti kirándulást, mely örökre megváltoztatta az egész család életét, akkor persze kiderül ez-az. Hogy a szülők nem is haltak meg, például. Vagy nem úgy. Vagy nem mindkettő. Hogy valaki eltűnt, de lehet, hogy meghalt – ahogy az is, hogy végig követi őket. Hogy az emlékezet a legnagyobb játékos, mert sosem tudhatjuk – nem csak, hogy mire emlékszik a másik, azt sem, hogy amire mi emlékezni vélünk, az valóban úgy volt-e, valóban saját emlék-e, esetleg bemesélt konstrukció. Hogy az emlékek, hamis emlékek, mesék, titkok, családi legendák közül mi igaz és mi nem, mindenképpen nehéz lenne felfejteni – hát még, ha Downing, szokásához híven itt is egy tökéletesen megbízhatatlan narrátorral ajándékoz minket.
 
Beth Morgan, a közmondásos „középső” testvér, a legjellegtelenebb, akinek semmilyen szuperképesség nem jutott – aki ezt ellensúlyozandó egész életét arra áldozta, hogy megtalálja azt, aki elveszett. Beth, a jelentéktelen, a mániákus hazudozó, aki egy ki-tudja-létezett-e-egyáltalán másik álcájába bújva ír naplót az egykori kirándulásról, aki az akkori eseményeket gondosan megszűrve alakítja szimpátiánkat és tereli figyelmünket, aki nagyvonalúan túllép saját hibáin és (hoppá) gyilkosságán, csak hogy testvéreit lejárassa. Mondjuk, sokszor megértjük. Mindkét tesó annyira elfuserált, annyira idegesítő, annyira képen tudnám törölni őket, hogy tökéletesen értem Beth-t: nehogy már ilyen hülyéké legyen a nagyapa pár milliója.
 
Mert hát ez a kirándulás nem holmi nosztalgikus emléktúra… A basáskodó, erőszakos, gyerekrablástól sem visszariadó nagyapa ahhoz köti az örökség kifizetését, hogy unokái pontról pontra járják végig az egykori családi túrát, s annak végén, a sivatagban szórják szét hamvait. Életük legrosszabb emlékeihez vezeti vissza őket – egy szadista állat, még ha néhány millió dollárral kárpótolja is őket a túra végén. „Húsz évvel ezelőtt, amikor először mentünk el erre az autókirándulásra, nagyapa meg akarta ismertetni velünk a világot, amit a lehető legtöbb állam bemutatásával szándékozott kezdeni. Ehelyett azonban valami olyasmi lett belőle, amit nem hozunk szóba, amiről hallgatunk. A fejünkben marad, és tagadásban, hitetlenségben, sőt téveszmékben úszkál körbe-körbe.” Épp ezért, mert ez volt a legrosszabb, és úgy végződött, ahogy, még a néhány millió nélkül is világos lenne: ezek kinyírják egymást a végére. Így meg, hogy akkora örökség a tét, mely mindőjüket kihúzná a szarból, még világosabb, hogy: hát, ezek kinyírják egymást a végére.
 
Aztán persze kiderül, hogy Downing jobb író, mint gondoltuk, és amit Beth az első laptól lebegtetett - sosem tudhatod ki egy történet hősnője, míg a végére nem érsz - igaz: a ravaszt az húzza meg, akire egyáltalán nem számítunk, a múltbeli titkokról meg kiderül, hogy még annál is mocskosabbak, mint gondoltuk. Minden család a maga módján boldogtalan, de vannak, akik egészen elképesztően csúcsra járatják az elmebetegséget…
 
Egyébként nem is igazán számít, ki ölt meg kit, ha egyáltalán – az meg pláne nem, kihez kerül az a sok dollár. Ami sokkal érdekesebb, az a dinamika, ami ezeket a szerencsétleneket összefűzi. A három testvér élete szakadatlan rizikózás – a gyerekkorukban beléjük oltott társasjáték-szenvedély egymás folyamatos átverésében és stratégiai szövetségek kötésében végigköveti az utat. Mindhárman titkokat hurcolnak és mentális betegségekkel küzdenek – ki szenvedélybeteg, ki kleptomán, ki mániás hazudozó. Az őket követő rejtélyes furgon és a furcsa balesetek szinte felesleges sallangok, anélkül is képesek kicsipkézni egymás idegeit. Ahogy feleslegesek a házastársak is – akiket szinte csak azért cipeltek magukkal, mert nem volt hova tenni őket. Érdekes játékot játszik velünk a szerző: mindegyik szereplője iszonyúan antipatikus, hazudoznak, taktikáznak, kicsinyes és megalázó játékokba sodorják a többieket, némelyik egyenesen gyilkos – egyiküket se kéne kedvelnünk, sőt, megvetést és zsigeri undort kéne éreznünk irántuk, mégis képesek közel férkőzni hozzánk és simán elhitetni velünk, hogy lehetnének a szomszédjaink is (ad absurdum: családtagjaink). Mert a diszfunkcionális család, a generációkon átívelő traumák, a családon belüli kibogozhatatlan viszonyok megjelenítése pompásra sikeredett.
 
Hősnő meg nincs. Mindenféle szereplők vannak, akik próbálnak lavírozni, halászni a zavarosban és a lehető legjobban kijönni ebből a katyvaszból. Sikerül-e? Ki tudja… Mindenesetre azzal a jóleső borzongással csukhatjuk be a könyvet, hogy igazából senkiért nem kár, aki nem nyert ebben a játszmában. Aki meg nyert… – van ilyen egyáltalán? 

Kiadó: Agave

Fordító: Bosnyák Edit