Lauren Beukes még sosem volt ennyire
kíméletlen. A maga nemében rémesen szórakoztató Zoo City sem volt egy
sétagalopp, de akárcsak a Moxyland, a fantázia és a
szórakoztatás ott még elvitték a könyvet a meztelen brutalitástól egy más
irányba. Aztán jött a Tündöklő lányok adta pofon és
nyilvánvalóvá vált: ennek a nőnek sokkal jobban áll, ha szabadon ereszti a
kegyetlenséget. Azaz, más nézőpontból: ha nem csavarja fantáziába a
mondandóját, hanem megelégszik a „való világ” adta borzalmak egyedi látomásokba
csomagolásával. Azt hiszem, ez az ő hangja, ez a szikár, semmilyen
botrányostól-borzalmastól vissza nem riadó, olvasói igényekre fittyet hányó,
kritikus hang. Amivel feltárja világunk megannyi torzóját, megmutatva, hogy
valójában bármilyen elvetemült fantázia elbújhat az emberi elme elfajzottsága
mellett.
„Jóleső
érzés közel lenni a veszélyhez. Kacérkodni a szakadék peremével. Igéző látni
azt a sok szörnyűséget, amit az emberek egymással művelnek. Most ő a nagykövet
a szörnyek földjéről, és mindenki hallani akarja a híreket.”
Detroit, napjainkban. Egy saját megtört szörnyei súlya alatt haldokló
város. Egykor az ipari fejlődés zászlóshajója, mérhetetlen gazdagság és
mérhetetlen egók otthona, ma fényűzésre pazarolt milliárdok, önmagukba omló
álmok és kisiklott életek temetője. Ahol egymást érik a bandaháborúk,
fosztogatások, gyilkosságok. Ahol a kilátástalanság elől menekülő középosztály
még ki sem fordult a sarkon, házaikat máris birtokba vették a fosztogató
hajléktalanok. Ahol semmilyen korlátot nem ismerő, semmilyen tudatmódosítástól
nem rettenő félvilági művészek kísérlik meg újraalkotni az amerikai álmot a romokból.
Ahol a kedélyek felborzolásához egyre elborultabb „alkotások” kellenek.
Például egy meggyilkolt fiú és egy
szarvas testének összeillesztése. A groteszk gyilkosság még a sokat látott Versado
nyomozót is megdöbbenti, nem is szólva a szokás szerint alkalmatlan helyi
rendőrség egyéb tagjairól. Miközben többször sötétben tapogatózva, mintsem
valódi nyomokra bukkanva próbálnak a gyilkos nyomára bukkanni, a nyomozó kamasz
lánya ostoba internetes zaklatási ügybe keveredik barátnőjével, akiről kiderül,
hogy nem egészen az, akinek mondta magát. Szerencsére a szakmai és az anyai
kötelesség között vergődő - amúgy elég jól megrajzolt, de mégiscsak klisés -
nyomozónő mellett kapunk még néhány nézőpontkaraktert, és bizony akad, amelyik
szál rendesen torkon ragad.
Úgysem tudod megállni hogy rákeress a szellemvárossá vált Detroit képeire - az élmény legalább olyan hátborzongató mint a könyv maga... |
Ott van a hajléktalan, börtönviselt TK,
aki afféle küldetésként éli meg, hogy segítsen kevésbé erős, megtört
sorstársain – önkéntes egy segítő pap mellett, alkalmi munkákat
szerez, elhagyott házakat pakol ki, hogy a zsákmányt megossza a többiekkel; a
végsőkig kapaszkodik a reménybe, hogy minden pofon, minden törés, minden újabb
torzó ellenére létezik még újrakezdés. Amíg nem találkozik a megtestesült
gonosszal. Vagy ott van Clayton, a meg nem értett művész, aki átadja magát egy
álomnak – egy álomnak, amely át akarja alakítani a valóságot, ha kell, drasztikusan,
ha kell, erőszakkal, ha kell, feláldozva bármit.
És ott van Jonno, a levitézlett New
York-i újságíró, aki az újrakezdés és a tuti sztori reményében érkezett a
széthulló Detroitba – aki a város torzóit tárja a nagyérdemű elé, ezzel
öntudatlanul (?) olajat öntve az őrület tüzére. Jonno videóblogjában a város „földalatti”
művészeti életéről tudósít, a rommá hullott házakba költöző művészekről, a
hátrahagyott használati tárgyakból eszkábált műalkotásokról, az új világot
teremtő álomház-projektekről. A romokon mindig és mindenhol tenyésznek
élősködők: akadnak köztük valódi művészek, akik valami újat hoznának létre,
megmutatva a pusztulásban is lehetséges értéket; akadnak 15 perc hírnévre vágyó
katasztrófa-turisták, akiknek Detroit is csak egy állomás a magamutogatás
világcsúcsa felé; és akadnak a Jonno-félék. Akiknek semmi sem drága, ha hírről
és profitról van szó. Akik tudják, hogy a facebook, az okostelók és a
pillanatok alatt a világhálóra pattintott videók korában csak annak van esélye,
aki gyorsabb, hatásosabb és nagyobb durranást hoz a többieknél. Akinek nem
remeg meg a keze, ha élőben filmez egy gyilkosságot.
A Heidelberg Projekt egyik alkotása - na ez aztán tényleg hidegrázós élmény a Torzók után... |
Bár kétségkívül eléggé borzongató a
gyilkosság(sorozat) és nem kissé hatásosan írja le Beukes, tőlem ez a központi
szál maradt tán a legtávolabb. Nem mondhatnám, hogy rémálmaim voltak tőle, sőt –
kicsit azt éreztem, mint a hatszázkilencvenharmadik CSI epizódnál, hogy oké,
emeljük még a tétet, lehet ennél is betegebb!? Lehet. Mindig lehet. Ami sokkal
jobban megragadott és ami miatt azt mondom, ez Beukes legjobb könyve, az a fent
pedzegetett médiakritika, a művészet-fantázia-horror egybemosása (az éppenhogy
befigyelő, igazából az olvasó ízlésére bízott természetfeletti legyintéssel
együtt) és Detroit maga. Nem hiszem, hogy olvastam volna olyan regényt
mostanában, ahol a város ennyire hangsúlyos szereplő lett volna – sokszor hangsúlyosabb
a hús-vér alakoknál is. Bár a zsánert tekintve teljesen abszurd asszociáció,
nem egyszer eszembe jutott az Ingókövek – ott éreztem hasonló
intenzitással, hogy a város maga is megtört
szörnyetegként falja fel a benne lézengőket.
Brutálisan jó könyv. Bármit ír Beukes,
én vevő leszek rá. Ritka az olyan szerző, aki ilyen magabiztosan ugrál zsánerek
között és mégis, könyvről könyvre egyre jobb lesz. Olvassátok.
Kiadó: Gabo
Fordító: Novák Gábor
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése