Palackposta - film

Tényleg nem szándékosan, de úgy alakult: engem eddig elkerült a skandináv krimi. Így nem ismertem a dán Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályának történeteit sem, nem ismertem az eltemetett ügyek, porosodó akták közé száműzött két nyomozó (s a hozzájuk csatlakozó kollégák) eddigi kalandjait, sem könyvben, sem filmen. Így mondhatni: hagytam magam – nem befolyásolt semmilyen elvárás, előítélet. Hagytam magam az első képsorok gyomrosától nagyon messzire vinni.

Nagyon ügyesen húz bele a történetbe! Nem tudom, az előzmények ismeretében mennyi többlettel jelentenek a képek, például Assadról (Fares Fares), amint mentegeti Carl Morckot (Nikolaj Lie Kaas), a kollégáját (aki épp nem jár be, aki annyira kivan, hogy ki se teszi a lábát a lakásából), ebben az enyhén elhanyagolt környezetben. Lehet, hogy az előzmények ismeretében felesleges a fél mondat a Q ügyosztály karcsú költségvetéséről, de menet közben és elegánsan teszi helyre a filmbe csöppent tudatlan nézőt - engem -, hogy ez itt egy karriertemető, parkolópálya. Assad a származása okán, Morck (nyilván) a mániákus, felsőbb érdekeken is átgázoló elhivatottsága okán kerülhetett ide (el nem tudom képzelni, hogy Rose (Johanne Louise Schmidt), a titkárnőjük kinek és mit vétett… mintha az író ebben egy korábbi korszak gyereke lenne, mintha elég volna a puszta tény, hogy nő…). A Q ügyosztályra, ahol elfekvő ügyekkel bíbelődnek. Mint az a palackba zárt, alig olvasható üzenet, amit Skócia partjainál mosott a partra a tenger. A gyerekkéz által, vérrel írt üzenet.

Nagyon nyomasztó! A téma, és a tálalás is. Mégis, nem tudtam nem szeretni. Azt szerettem benne, amit a skandináv mesélésben általában is a legtöbbre tartok: hogy balladai volt, és közben mégis józan. Nagy ívű, merészen kérdező, s közben aprólékos, az odavetett megjegyzésekig. Hogy kedvesen, vállaltan fapadosan zsáner mert lenni, de az északi filmtől szinte elvárt, finoman, érzékenyítően, minden ellentmondásával tálalt társadalomkritikus attitűd jegyében. Miközben a balladai sorsvertségre épül az egész. Eljátszik a misztikummal, de nem adja magát neki. Elgondolkodik a szélsőséges kérlelhetetlenség jegyében vallásos, a szektariánus ember önkéntelen bizalmatlanságán, ahogy kizárja magát a társadalomból és kizárja magából a társadalom. Itt nyomozz, ha tudsz – ahol már az is feladat, hogy egyáltalán szóba álljanak veled. Csak egy valóban aprólékos figyelemmel szervező filmes szem képes egy ilyen viszonyrendszert a minimálisan szükséges egyszerűsítésekkel, az ellentmondásosságával együtt megmutatni. Megmutatni úgy, hogy nem a rejtély feszültségére épít. Hiszen a szemünk láttára bomlik úgymond tovább az elrabolt gyerekek által a saját háborúját folytató gonoszság: Johannes (Pal Sverre Hagen) elméje.

Hans Peter Moland megoldja. Remekül ad teret a színészeknek, akik rendre meghálálják ezt. Felépíti és fenntartja a feszültséget, és egészen sokáig kifogástalanul egyensúlyoz vele. Egészen a legforróbb pillanatokig. Van ideje közben kilesni ránk. Elhelyezni a képre éhes tekintetünket is a vásznon: ahogy a vonaton a szenzációt rögzítő be nem avatkozást látjuk – mintha a szenzációt élőben leső, közösségi hálón posztoló, katasztrófaturista önmagunkat. Képes elhelyezni a képre a képéhségünket kiszolgáló és ezzel azonnali és mérhetetlen kárt okozó hírszolgáltatókat, akik még mindig nem adták fel „behálózott velünk” a versenyt; zafttal, bizalmas információk gátlástalan szellőztetésével akarják és kapják meg a figyelmünket – elegáns kíméletlenséggel festette a kórházi jelenetek felütése elénk a köz- és bulvármédiát. Egyáltalán: az egész vonat-szcéna és az utána következő pár snitt a zsáner legjobb pillanatait idézi.

Hogy aztán a csúcspont utáni továbbvitelben biccenjen. Nem is elsősorban attól, hogy tovább csavaródott a sróf. Volt egy pont, ami kirázott a filmből, egyszer csak eszembe jutottak róla más, sátáni mélységig agyafúrt gonoszokra épülő filmek (Don Johnsonnal a főszerepben). Azt hiszem, ezt a fajta démoni érintettséget a könyv egyszerűen jobban elhitethette – és ez nem is feltétlenül az adaptálók hibája, hogy nem sikerült ugyanúgy elhitetni a filmnek is. Ezekben az alaphelyzetekben a hősök rendre egyedül, hátvéd nélkül maradnak, folyvást szétválnak kietlen parkolóházakban, nem őrzik az egyetlen helyet az épületben, amit kellene – és persze drágán megfizetnek érte. Ezek mindig jobban működnek könyvben – a film, a kép mindehhez túl direkt: túl sokszor adták már el nekünk ezeket a filmépítő elemeket.

A végén azért visszakaptam a filmet. Megkaptam az arcomba mondatokba foglalva is, amit a színészek játéka addig épített, amit a nyomozók ironikus párbeszédei hitről és hitetlenségről körbeszimatoltak – és nem zavart. Mert nem volt didaktikus. Borzalmas volt. Elképzelhető. És kilátástalan. Azt hiszem, kicsit oda kell forduljak a skandinávokhoz – Dogmán és szépírókon túl, kicsit időt kellene szánni ezekre. Mert minden hibájukkal együtt nagyon lehet őket szeretni.