Samantha Downing: Elbűvölő feleségem

Hűha! Amilyen ritkán olvasok mostanában domestic noirt, ez most annyira jól esett! Nézegettem ezt a könyvet, amikor bejelentette az Agave a könyvheti megjelenéseket, de sokáig úgy voltam vele, hogy kell a fenének, tuti ez is egy ezredik bőr a Holtodiglanról, én meg már elsőre is utáltam a pszichopata feleség meg a nyámnyila férj párosát – aztán elolvastam Reea lelkendezését és bekattant, hogy nekem ez kell. Épp egy ezerpároldalas „nagy amerikai regény” (Hallberg: Ég a város) és Atwood zseniális, de erőt próbáló MaddAddam-trilógiája után vágtam bele, ráadásul a nyár nálam jellemzően a krimi-thriller időszak, máskor kevésbé veszem rá magam ilyesmire; szóval ez most szépen összeért: ennyi agyzsibbasztás után, negyven fokban szédelegve a békávén elmondhatatlanul jól jött egy kis kertvárosi gyilkolászás.

Névtelen elbeszélőnk az első oldalakon nyilvánvalóvá teszi, hogy se nem igazságosztó Dexter, se nem kéjgyilkos (legalábbis nem úgy…): ő csak a feleség kedvéért gyilkol fiatal nőket, mert hát egyszer becsúszott, véletlenül, és annyira szexi volt az asszony véres palacsintasütővel a kezében, aztán meg annyira szenvedélyesre sikerült a szex, hogy egyszerűen muszáj volt megismételni. Ez van, más párok terápiára járnak, vagy swingerklubba, ők meg gyilkolnak hogy ne unjanak egymásra. Persze az, hogy a férj néha félrelépeget a kiszemelt áldozatokkal, nincs okvetlen belekalkulálva a játékba – ennyire nyilvánvalóan pszichopata feleség mellett egyenesen életveszélyes. De hát aki hobbiból gyilkol, az nyilván szeret kockáztatni.

Egyébként nem… Gyilkolászó papucsférjünk valójában egy teljesen szokványos kertvárosi teniszedző, ingatlanügynök feleséggel, két kamasz gyerekkel, adóságokkal, néhány jó baráttal, kicsit több érdekbarátsággal, pár múltbéli titokkal. Semmi komoly, csak a szokásos: szeretettelen gyerekkor, ifjúkori lázadások, néhány elszívott spangli, vonzalom problémás nők iránt. Amikor megismerkedett Millicenttel, minden tökéletesnek tűnt. Aztán jöttek a lehúzó hétköznapok, az anyagi gondok, a munkahelyi megpróbáltatások, a kamaszodó kölkök. Belecsúszni az átlagos másodvonalbéli amerikai álomcsalád mindennapjaiba. A lehető legrosszabb, ami két olyan embernek adatik, akik mindig ki akartak törni a maguk köré húzott keretekből: hisz tudjuk jól, az amerikai álomban „nincs rosszabb, mint átlagosnak lenni”.

Fordulatos és jó pár helyen elég feszült thriller az Elbűvölő feleségem, mégsem ez teszi letehetetlenné, sőt, a fordulatok jó része azért közepesen kiszámítható és nagyjából a százötvenedik oldal környékén teljesen egyértelműen kirajzolódik a végkifejlet – ami mégis odaláncolja a szemünket, az a hétköznapi kis apróságok megjelenítése. Ez a Tobias-Quentin-akárkicsoda tényleg egy tök átlagos fickó. Ez tényleg egy tök átlagos család. Annyira normálisnak tűnnek, annyira olyanok, mint te meg én, meg a szomszéd (már feltéve, ha egy floridai felső-középosztálybeli kertvárosban élsz és nem a pesti külváros egy lakótelepén…). Minden kis játszmájuk, a kamaszfiú nagyarcú zsarolása, amikor leleplezi apja éjjeli kalandjait, majd nagyon is kisfiús ijedt kérése, hogy ne csalja már meg az anyját; a kislány paranoiája a „felélesztett” sorozatgyilkos miatt; a ki mikor megy a gyerekért és hogy osztjuk be a munka meg a család között az időt problémakör – mind valóságos, hiteles, átélhető.

Ja mert közben van egy felélesztett sorozatgyilkosunk is – Millicent terve a hobbigyilkosságok leplezésére zseniálisan borzongató, tényleg, ha nem lenne egy pszichopata picsa, még csodálnánk is. Aztán persze minden fordul egyet a tengelye körül, kiderül, hogy a terv még zseniálisabb mint gondoltuk, csak épp egész másra irányul, kiderül, hogy van itt aki semmitől sem riad vissza, és bizony többet titkol pár spanglinál, és kezdődik a menekülés, bujkálás, bosszúhadjárat. Vagy nem. Mert azért az a vég, az felvet pár kérdést. A pszichózis vajon mennyire ragadós? Le lehet szokni a gyilkolásról? Van az a távolság, ami után már nem kísértenek az egykori áldozatok? És vajon minden bűnös elnyeri méltó büntetését? Vagy az áldozat remekül játszott szerepe mindenkit megtéveszt? Az olvasót legalábbis sikerrel átveri – és nem is bánjuk olyan nagyon.

Könnyed, de nem buta, borzongató, de nem hatásvadász, remekül megírt strandolvasmány – vigyétek magatokkal nyaralni. (És nagyvonalúan lépjetek túl a nyomdahibák tömkelegén – bosszantó, de kár lenne emiatt leírni a könyvet. Ugyanitt üzenném kedvenc kiadómnak: máskor ne siessetek ennyire! Köszi!)

Kiadó: Agave

Fordító: Bosnyák Edit