Aljas nyolcas - film

Elkezdődik a film, Quentin Tarantino nyolcadik filmje – és az elejét rögvest és mérték nélkül szeretem. Lassú, igen, komótos, mint az autópálya-tempóhoz képest a postakocsi – mégis, ebben a kényelmes tempóban ott van a rendező. Ott van az atmoszférateremtésben, ahogy hangulatot áraszt kép és zene. Ott a rendező a korhűbe visszarántott beszédmódban, az ütemesen bekövetkező első néhány morbid párbeszédben. Tetszik, ami van, s ahogy egyre többen ülnek be a postakocsiba, egyre több rétege látszik, hogy még mi lehet. Aztán megérkezünk egy hólepte postaállomásra, Millie szatócsboltjába – és a sokféle lehetőségből az lesz, ami lenni szokott mostanában egy Tarantino-moziból.

Még mindig csodálom a ritmusérzékét. Nemigen éreztem a nézése közben a film monumentális hosszát. Még mindig csodálom, olykor milyen kifinomultan pakol össze egy-egy párbeszédet, akár több lépcsőben, a filmidőbe szerteszórva. Az időkezelését – bár most nem volt bravúros, csak ügyes. Ahogy filmes pátosz és alapvető tabuk pofozódnak általa, ahogy a megidézett zsáner bizonyos helyzeteibe belesimogatja a komikumot – egyszerre megvalósítva és kiröhögve a klisét. Westernben ennyit még nem ütöttek, rúgtak, véreztek össze a szemem láttára nőt… hogy csak egy példát mondjak. Szeretem, hogy el tudja hitetni velem, még ha csak a filmidőre is, hogy a szórakoztatás öncélja mögött ott az intellektuális tartalom – valami fontos, neki, Tarantinonak fontos, amit meg akarna osztani velünk, mintegy mellékesen.

Amerika problémái. Néger és fehér, mexikói és néger gyűlölködése, „Észak” és „Dél”, republikánus és demokrata alapeszmék (avagy paródiáik) párlata-mérge mixelődik a szemünk láttára, tényleg. Formálódik vélemény, és árnyalódik attól, kinek a szájából hallod. Van ebben ügyesség, ahogy az undorig nyilvánvaló „nézetkülönbségek” okán vagy ellenére alakulnak az alkalmi szövetségek a figurák között. Amerika fiatal nemzet – az összes egykori hánytorgatható gyűlölet kattan valahova a mában is. Mégis – valahol súlytalanít, hogy figurák között. A legálisan pénzért embert vadászó fejvadászok, a reménybeli seriff, a szolgálatkész kocsis, a filozofikus hóhér, a cowboy, aki hazatart, egy déli tábornok a fotelben, a mexikói, akire rábízták a boltot, a nő, akit akasztani visznek, a joker a padló alatt mind figurák – mert szinte kizárólag csak ezek a rokon- és ellenszenvek látszanak belőlük. Ami ezen túl látszik belőlük, az a legegyszerűbb zsánermegvalósítás. Ismeritek a következő viccet? Egy keresztény, egy muszlim, egy buddhista, egy hindu, meg egy konfuciánus bemegy a kocsmába. Mire megszólal a csapos: „mondják, uraim, ez valami vicc?” Igen, e rétegén, a társadalomkritikán túl ez „valami vicc”, Tarantino-módra: csak a saját filmnyelvének, látásmódjának figurális apropókon keresztül megvalósuló, következő apoteózisa.

Arról nem is beszélve, milyen hamar nyilvánvalóvá válik; sőt, szerintem sokaknak már a plakát, az előzetes láttán nyilvánvaló volt: ez is egy legalább egyszer már látott, hó-katlanba gyömöszölt „tíz kicsi indián” mese western-köntösben (szerintem QT csak a filmváltozatot ismeri...). A megidézett zsáner helyett egy (szinte zsáneridegen) megidézett történet válik sorvezetővé – és ez a (félre) vezetettség a film kétségtelen erényeiből is alaposan nyeseget – mondhatni kihat az egészre. Nem a bármit bárhonnan nyúlás tényével, hanem az attitűddel, ami eluralkodik általa. Hogy mást ne mondjak: itt a legkifinomultabban perverz társalgás sem szól akkorát, mint a „puskát kellett volna” vagy a „ki az a Zed” – mert a „latinok és kutyák” szcénát például máshonnan ismertem már; azaz eljutottunk odáig, hogy a tabutörő, realitásmorzsákkal fűszerezett, ellesett eredetiség helyett Tarantino a szövegeiben is egyszerűen csak idéz. Mindegy, mit, és mindegy, honnan, csak kúlfaktora legyen. A dumák, a komponált jelenetek sava borsa: a váratlan hiányzik. Amikor Samuel L. Jackson karaktere az öreg fehér niggergyűlölő keze ügyébe helyezi a pisztolyt, tudom, meddig jutunk el; akárhogy kanyarogjon odáig a cselekmény-ösvény: azt a pisztolyt kézbe veszik…

Azt hiszem, itt bukkantam rá, mi zavar a legjobban a Grindhouse óta a rendező munkáiban – addig mindig képes volt a megidézés mellé valami váratlant, eredetit húzni. Fricskázni az elvárt karakterfejlődésen, filmíven, csavaron annyit, hogy meglepjen vele. Mostanság viszont rendre kielégíti a várakozásaimat (a felülmúlása helyett); ez sem kevés, csak nem ugyanaz a liga. A Ponyvaregény forgatókönyve kapcsán fogalmaztam így: a Kill Billel megkezdett időszaktól a rendező csupa olyan filmet forgatott, amit Mia és Vincent nézne meg egy autósmoziban, vacsora után, dugás előtt. Mintegy hátralépve a maga alkotta világ figurái közé, forgat a maga alkotta figuráinak (valószínűleg) tetsző pszeudo-mókákat. Ilyetén mi, a közönsége is csak általa alkotott figurák vagyunk. Ez a nyolcadik filmje, és elég aljas (meg nedvdús, tocsogós, okádék és fröccsenő – most épp ennek van divatja). Szerintem a cím csak ennyit takar. Nem tudom, valóban tetszene-e Vincentnek és Miának, nekem tetszett – de csak egyszer. Kielégített, de legközelebb is pontosan ugyanígy csinálná – nincs az a jellegzetes érzésem, hogy rétegei vannak, amit fejteni kéne még, meghökkenés benne, amit újra át kellene élni, hogy rétegződjön. Megköszönöm hogy láttam – de az Aljas nyolcast nincs igazán miért újranézni. Erre jutottam a végére. És Tarantinotól ez nekem kevés.