Ellentmondásos múltunk: Kőműves Imre

Múltak ellentmondásossága sose látszik jobban, mint ha kismestert állítasz a reflektorfénybe - ha olyat próbálsz odacibálni a figyelembe, akinek ott is szinte csak az árnyéka látszik. Kőműves Imre a szocialista realizmus egyik kis szerkesztő-motorja volt, kiegészítő csavar a gépezetben - pedig eredetileg antikváriusnak indult, s nem is rossznak... Avagy annak tükrében figyelemre méltónak, amit magáról ír egyetlen könyvében, amiért megőrizhetné az emlékezet. Érdekes ez, és tanulságos: néhány sor őriz az életrajzi lexikonokban, néhány kósza (s nem túl hízelgő) pletyka - s egyetlen könyv, amit időnként az antikvaristák még árverésre is beraknak: az Egy marék hamu.

Kereskedelmi érettségi után lett könyvkereskedő, antikváriumát 1928-ban nyitotta meg a Múzeum körúton, s kisebb megszakításokkal (munkaszolgálat... deportálás...) 1951-ig vezette. Utolsó aktív antikváriusi éveiben a Kisiparosok Országos Szövetsége könyvkereskedelmi szakcsoportjának vezetője - e minőségében tiltakozott a nagy múltú Magyar Könyvkereskedők Egylete feloszlatása ellen. Ez akkoriban felérhetett volna öngyilkossággal is - neki nem lett semmi baja, sőt. Az antikváriumok államosításával odahagyta a szakmát, szerkesztőként foglalkoztatta a Műszaki kiadó, 1953-tól a Szépirodalmi kiadó; egyik szerkesztője a Magyar Könyv című szemlének, később olyan örök-becsűeken dolgozhat, mint A magyar sajtó mártírjai. Közben elsősorban neves internacionalista forradalmárok (mint pl. Vági István) életrajzírója.

Mondhatni, szép pálya egy ilyen hatalmi bajusz-cibáló gesztus után - tápot is adott a különböző pletykáknak. Terjedt róla, hogy provokátor volt - a tiltakozók közül egyedül neki nem lett baja... Terjedt róla, hogy az MKE gyönyörű könyvtárát rajta keresztül szórták szét az antikváriumok (utolsó zsákmányul az államosítás előtt), s hogy neki (a szakmai irigységének) köszönhette például Stemmer Ödön, a magyar antikvaristák nagy öregje, hogy csak beosztottként foglalkoztatták a frissen alakult Központi Antikváriumban (más források szerint épp hogy ő járta ki, hogy legalább így...) Olyan sokat azért nem tudhatni róla - s nem elsősorban azért, mert kis pont volt, jelentéktelen másodvonalbeli. Egész pályáját kíséri ez a zavart, kicsit félelemszagú csend. Azaz: csaknem a pálya végéig... 1962-ben (a legkellemesebb Kádári konszolidációban) ez a megbízható elvtárs kipottyan a pozícióból, s a Közlekedési Dokumentációs Vállalathoz kerül a spájzba, befőttnek, nyugdíjazásáig.

Tudni kell viszont, hogy könyvgyűjtésről, gyűjtői lélekről, az antikváriumokról annyira plasztikusan és annyira kortól függetlenül pontosan senki nem írt magyarul, mint ő (sok szempontból ihletettebben, mint a másik, kedves gyűjtőt gombostűhegyre tűző regényem, a Cadillac Jack...). Az Egy marék hamu egyáltalán nem poros; gyönyörű, éles fénybe vonja a huszas-harmincas évek jelenségeit, a korabeli könyves divatokat, a romlás ízeiben is valami hallatlanul jól fogott íróniával. A Szajnapart a névben is megidézett, párizsi ládából-böngészdék, bouqinistek mintájára nyílt utcai áruda "tulajdonosa" mindenkit finom, könnyed, tényleg szinte franciás eleganciával ragad meg (vékonypénzű diáktól miniszterelnökig), elsősorban a vásárlóit meséli - s az olykor sejtetett (vajon igaz? vajon nem?) bennfentességeket is hamar elnézi neki az olvasó ezért... mert hallatlanul szórakoztató; mert megidéz kort és hangulatot minden erőszakos gesztus nélkül... a könyvek vásárlóin át.

És szinte alig akad még könyv a könyvről, ami ilyen. Ebben a nem túl vaskos kis dokumentumregényben pár oldalanként olvashatsz szerelmes levelet a könyvhöz. A szép könyvhöz, a filléreshez, az illusztrálthoz, a metszetekkel dúsan rakotthoz, s az olyan kis elegáns csodákhoz, mint egy-egy Elzevir. Emlékezetes kiadások és legendás kincsek fordulnak meg itt eladói, antikváriusi, vevői kezekben - valahol ez a kis kötet felér egy tankönyvvel is, az antikváriusságról. S legalább ennyire szerelmetes leírása ez a gyűjtésnek - hiszen ifjú antikvárius-szerzőnk bizony egy ponton nem állja meg, hogy maga is ne kezdjen gyűjteni, kifinomult és teljesen üzlet-ellenes szempontok alapján - a legszebbeket... Miközben mindezt azzal a távolságtartó iróniával meséli el, ahogy a gyűjtő teljes veszteségek után képes csak az egykor lényét eluraló szenvedélyről mesélni.

Kár, hogy az a szívbe markoló, elegáns befejezés, a szembe térdeplés azzal a padlásnyi, "marék" hamuval (mit átélhetett a már említett Stemmer, Márai Sándor, vagy maga Hamvas Béla), e gyújtóbombától fosztás teljesen a meztelen fantázia műve. Kőműves Imre nem így, nem ezzel a visszavonhatatlan veszteséggel engedte el a könyvárusítást, a gyűjtést - a terjengő hírek alapján ennél sokkal prózaibb, hogy ne mondjam, opportunista módon. De ez a könyve jó. Akkor is, ha közben nem felejtheted el: olyasvalaki írta, akinek a szavahihetőségét az a szennyes nyelvű kor mélységesen összenyálazta. Az is lehet, hogy tényleg össze is vérezte. Nem szabadna elfelejtenünk azt sem, mindez hogyan történik - mert ha kiúszik az emlékezetből, gátlás nélkül megtörténhet újra...