Az első tornász (Athlete A) – film

Kerri Strug neve a tornasport szenvedélyes rajongóin kívül tán keveseknek cseng ismerősen – nem tartozik a legismertebb „celeb” sportolók közé. Pedig szinte biztos, hogy te is láttad a képet a „hős” amerikai tornászlányról, aki törött bokával futott neki az utolsó ugrásnak az 1996-os atlantai olimpián, és nyerte meg az amerikai csapatnak az aranyérmet, majd miután összeesett a szőnyegen, az edzője ölben vitte fel a dobogóra. Na ő Kerri Strug, a „You can do it!” kislány. Akinek „hősies” ugrása az elmúlt években kirobbant Larry Nassar-botrány és az azt feldolgozó Netflix dokumentumfilm fényében egészen más színezetet nyer.

A dokumentumfilm kiindulópontja (és tulajdonképpeni főszereplője) azonban nem ő, hanem Maggie Nichols, aki sokáig „Athlete A” fedőnéven szerepelt a nyomozás és az oknyomozó újságírók dossziéiban – ő volt ugyanis az első tornász, aki jelentette az edzőjének, hogy a híres sportorvos, Larry Nassar szexuálisan zaklatta. Illetve, tekintve a későbbiekben nyilvánosságra kerülő történeteket, melyek húsz évre visszamenőleg szólnak zaklatásokról, pontosabb úgy fogalmazni: az első, akiről tudjuk, hogy jelentette. Hogy az elmúlt két évtizedben hány tornászlány hivatalos és nem hivatalos panasza végezte a fiók mélyén, arra tán sosem derül fény. Maggie Nichols 2015-ben jelezte először edzőjének, hogy valami nem stimmel, aki ezután jelezte a szakosztály vezetőjének, aki jelezte a szövetség vezetőjének – Steve Penny, a tornaszövetség akkori elnöke a szülőknek kivizsgálást ígért, közben állítólagos FBI-kapcsolatait kihasználva eltussolta az ügyet (ezt is), miközben Maggie-t kihagyta a következő évi olimpiára induló csapatból.

Maggie története jó eséllyel a kutyát sem érdekelte volna, vagy simán szőnyeg alá söprik, mint egy „csapatból kihagyott” tornász bosszúhadjáratát – azonban egy évvel később az Indianapolis Star elkezdett nyomozni egy zaklatással vádolt edző után. Ahogy az újságírók egyre mélyebbre vájtak a tornasport berkeiben eltussolt ügyekben, úgy merült fel egyre többször Larry Nassar neve. Aki nem edző volt, hanem az amerikai tornászválogatott körülrajongott orvosa. Akiben mindenki megbízott: gyerekek, szülők, edzők, a közvélemény. Ahogy többen fogalmaznak a filmben: tornászkörökben Nassar páciensének lenni a legnagyobb megtiszteltetés volt. Az élsportban, ahol a test „munkaeszköz”, melynek hibátlan működése elsődleges fontosságú, az orvos, aki a világbajnoki- és olimpiai aranyérmek tucatjait elhódító lányok testéért felelt, szinte isteni rangra emelkedett. Épp ezért volt elsőre hihetetlen, s okozott nem kis felhördülést USA-szerte, amikor kiderült, valójában közveszélyes pedofil, aki több mint százötven hat és tizennyolc év közötti lányt zaklatott. Az Indianapolis Star vizsgálódásának és a Maggie Nichols-hoz hasonló bátor lányok kiállásának köszönhetően Nassart 2018-ban több mint száz évnyi fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan már sosem szabadulhat és végig kellett hallgatnia áldozatai vallomását a bíróságon.

A katarzis azonban elmarad. Mert tudjuk, és ezt a dokumentumfilm remekül tárja fel, hogy a Nassar-félék egy sokak által működtetett bántalmazó rendszerben, rengeteg elfordított fej és számos cinkostárs részvételével vihették végbe szörnyű tetteiket. Egy pedofil állat leleplezése egy dolog. Reméljük, szép sorban mind lelepleződik és a megérdemelt büntetését kapja. Azonban a rendszert, ami kitermeli és hagyja tobzódni őket, még mindig igen kevesen kérdőjelezik – büntetőjogi szankcióról pedig szó sem esik. Mert hogyan is fordulhatott elő, hogy egy orvos kislányok százait molesztálta úgy, hogy senki nem tudta, mindenki félrenézett, a segélykiáltásokat rendre elhallgattatták?

Minden Nadia Comanecivel kezdődött. Ahogy a film rávilágít, ha megnézzük az ötvenes-hatvanas évekbeli archív felvételeket, a tornászok felnőtt nők voltak (ahogy egyébként a legtöbb sportban) – aztán jött 1976 és a montreali olimpia, ahol egy tizennégy éves román kislány leiskolázta a mezőnyt. Hirtelen minden kislány Nadia akart lenni és minden ország ki akarta nevelni a maga Nadia-ját. Az amerikaiak pár éven belül importálták Károlyi Mártát és Károlyi Bélát, akik néhány év alatt kiépítették saját kis magánbirodalmukat a Károlyi Ranch-en, és elkezdték futószalagon gyártani az aranyakat bezsebelő kis üstökösöket. Ahogy az lenni szokott, az érmekkel jött a népszerűség, azzal a hirdetők, azzal meg a dollármilliók és hipp-hopp, a tornasportból üzlet lett. Ahol már nem számítanak a sportolók, igazából az elért eredmények sem, csak, amit maguk után vonnak: a csilingelő dollárok. Az aranyérem csak egy fényes medál, a milliók, amik vele jönnek, már valami. A tornaszövetség élére marketingszakember került, a Károlyi házaspár pedig teljesen szabad kezet kapott abban, mit és hogyan művelnek a tornászokkal, csak hozzák, amit kell.

Kerri Strug és Károlyi Béla az 1996-os atlantai 
olimpián 

S hogy miért olyan fontos tényező a tizennégy éves Comaneci? Mert Károlyiék nyíltan vállalt módszere a szadizmus volt, a sportolók teljes körű irányítása, a testi-lelki megalázás, kizsigerelés – ezt pedig jóval könnyebb megtenni gyerekekkel, mint felnőttekkel. A „hivatalos” verzió az, hogy a hormonális érés előtt a lányok teste jóval hajlékonyabb, könnyebben formálható, többet ki lehet belőle hozni – ami igaz is, de csupán féligazság. Ami remekül kiegészíti azt az edzői kultúrát, ami csak és kizárólag a totális kontrollal tud eredményt elérni. Károlyi Mártának valójában robotok kellettek volna – és mindent megtett, veréssel, éheztetéssel, pszichológiai nyomásgyakorlással, a külvilágtól való elzárással (a Ranch-ről a szülők ki voltak tiltva, telefonálni pedig igen ritkán lehetett) azért, hogy a rá bízott kisgyerekekből robotokat csináljon. Akikkel aztán a szó szoros értelmében bármit megtehetnek a tornaszőnyegen. Akik csillogó szemmel ugranak törött lábbal az aranyért.

Ez az elnyomó, bántalmazó környezet tökéletesen megágyaz egy szexuális ragadozónak. Ahogy több egykori tornász nyilatkozza a filmben, a Károlyi Ranch-en Larry Nassar volt az egyetlen felnőtt, aki kedves volt velük. Aki cukros bácsiként rágcsát csempészett be az éheztetett lányoknak, aki megnevettette őket, aki orvosként nem csak kizsigerelte, hanem törődött a testükkel, aki megszabadította őket a fájdalomtól. Az egyetlen, akiben bízhattak. Ezért is olyan borzalmas, amit valójában művelt velük. S hogy mekkora szerepe van a Károlyi házaspár által megteremtett miliőnek abban, hogy ez ilyen formában megtörténhetett és eddig titokban maradhatott, azt remekül kifejti a filmben a tornászból lett író és filmproducer Jennifer Sey: ha egy gyerekkel éveken át módszeresen elhitetik, hogy ha fáj valamije, az nem is komoly, hogy nem is fáj, hogy tud sérüléssel is ugrani, hogy ha éhezik, akkor sem éhes, ha fáradt, akkor is tud még órákon át edzeni; ha gyakorlatilag kimossák az agyát és megfosztják a teste feletti kontroll érzetétől akkor könnyedén elhitethetik vele (s ő is elhiteti magával) hogy amikor azt érezte, egy felnőtt zaklatta, az nem is úgy volt. Iszonyú ördögi kör bontakozik ki az interjúkat látva. A megalázás, kihasználás, bántalmazás felfoghatatlan mélységei, amiket aztán ujjongva ünnepelt a világ.

Nassar megkapta a büntetését. A Károlyi Ranch bezárt. Steve Penny, a tornaszövetség mindent eltusoló elnöke ellen perek folynak. Jó eséllyel előbb fogják elítélni sikkasztásért, mint azért, mert a félrenézésével pusztán anyagi haszonszerzés céljából hozzájárult lányok tucatjainak megrontásához. Károlyi Márta a riói olimpia után a tornászvilág osztatlan elismerése mellett vonult vissza. Eredményeit senki nem kérdőjelezi. Hogy mekkora szerepük volt férjével annak a bántalmazó kultúrának a kialakításában, melyben Nassar tevékenykedhetett, senki nem firtatja. És ne legyenek illúzióink, vannak még Nassarok. A nagy kérdés, amire sem az IndyStar oknyomozói, sem a film készítői nem tudnak válaszolni: vajon elég lesz-e ez a botrány ahhoz, hogy a tornasport megtisztuljon a zaklatásoktól, bántalmazásoktól, hogy az üzlet helyét átvegye a sport élvezete, hogy a szülők újra jó szívvel el merjék engedni kislányaikat tornázni, hogy a nézők újra a sport szépségeit láthassák az arénában vagy a tévé képernyőjén és ne azon kelljen gondolkodniuk, mi rejlik a kisírt szemek mögött? Vajon tudunk bízni benne, hogy így lesz?