Apáim története (Stories We Tell) - film

Sarah Polley már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”. Időközben felnőtt, megpróbálkozott a „komoly” színészkedéssel (egy felnőtt kori filmjét sem láttam, de állítólag feledhetően…), majd hagyta a csudába az egészet és inkább átigazolt a kamera túloldalára. És milyen jól tette! Megírt és megrendezett két remek filmet, az Egyre távolabbat, melynek forgatókönyvéért Oscarra is jelölték, és a szerintem konkrétan zseniális Volt egy táncot (erről is írni kéne, de nagyon).  Aztán olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát, amit nem tudott másképp feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Az eredmény egy roppant szórakoztató és nagyon megható dokumentumfilm.

Sarah tizenegy éves volt, amikor elveszítette édesanyját, a színésznő Diane Polley-t. Kései gyermek volt, két idősebb testvére már kirepült a családi fészekből, anyja korábbi házasságából származó két féltestvére meg sosem élt velük, így Sarah-t kiskamasz korától az apja nevelte. Igazi kis kakukkfióka volt: a családi ebédeken visszatérő poén volt, mennyire nem hasonlít apjára és testvéreire. Bátyjai előszeretettel trollkodtak azon, hogy anyjuk egy vélt kalandjából született. S mit ad isten, Diane Polley Sarah fogantatása idején valóban torontói családjától távol, Montrealban élt egy ideig, köszönhetően egy visszautasíthatatlan színházi felkérésnek. Ahogy telnek az évek, Sarah-ban egyre erősödik a gyanú, egyre több barát ejt el aprócska célozgatásokat egy montreali kalandra, előkerül három fotó a darabban játszó színészekről és az egyikben felismerni véli biológiai apját.

Irány Montreal, irány a feltételezett apa. Akiről hamar kiderül, hogy egészen más, mint akire gondolt – egyúttal, be kell vallani, anyjáról is kiderül, hogy egészen más, mint akinek ismerte. Következik a lassú ismerkedés: apa és lánya egyre gyakrabban kommunikálnak, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a DNS-teszt bizonyságot hoz és adja magát a kérdés: elmondja-e Sarah az igazságot imádott nevelőapjának és testvéreinek? Innentől könnyedén belecsúszhatnánk az „élet írta igaz mesék” giccses kliséibe, de közbeszól a huszonegyedik századi bulvár: mivel mind Sarah, mind szülei, mind az újonnan felfedezett apa kanadai színházi és filmes hírességnek számítanak, egy újságíró hamar megneszeli a potenciális sztorit, és kényszerhelyzetbe hozza a nem kissé zavarodott színésznőt. El kell mondania.

Az élet a legkegyetlenebb rendező, de Sarah Polley azért simán felveszi vele a versenyt – ahogy Michael Polley, a nevelőapa egy ponton megjegyzi. Mert mit tesz ez a zavarodott színész-rendezőnő, akinek egész addig ismert világa darabjaira hullik abban a pár hétben? Naná, hogy filmet csinál belőle. Sarah, a dokumentumfilmes, a vásznon látható, kamerával a kezében mindenkit kényelmetlen helyzetbe hozó Sarah persze egészen más – ő összeszedett, tudatos, szigorú rendezőként figyeli a filmjét narráló apját a hangfelvételen. Közben minden képkockán átsejlik Sarah, a helyét kereső kislány alakja. A dokumentumfilm gerincét a felfedezés és a belőle, apáiból, testvéreiből, szűk környezetükből kiváltott reakciók adják – ez még önmagában kevés az üdvösséghez. Ami igazán különlegessé teszi, az Diane Polley, az életvidám színésznő, csapodár feleség és lelkiismeretfurdalástól gyötört anya alakjának megelevenítése. Sarah színészek segítségével „játssza újra” az egykoron történteket, a néma képkockákat az apa narrálásával festve alá – simán elhitetve velünk, hogy korabeli felvételeket nézünk. Az elbeszélésekből és a képkockákon megelevenedő anya minimum ellentmondásos, de lenyűgöző figura: egy sikeres színésznő, aki fiatalon kötött házasságát és két gyermekét hagyta ott a nagy szerelemért, amiért alaposan megkövezte a korabeli sajtó – hogy aztán az új szerelem ellaposodásával épp ezért ne lépjen ki újra a kapcsolatból: soha nem hagyott volna el még két gyereket. Így lesz a Sarah születéséhez vezető kaland csupán kaland, mely összetört szívet hagy maga után és harmincegynéhány évvel később is képes fájdalmat okozni.

Hogy milyen reakciókat vált ki a dokumentumfilm ötlete a családból és a környezetből – végigkísérhetjük ezt is. Michael Polley, aki a legnagyobb és legfájóbb szerepet vállalta, aki narrál és aki a lánya kamerája előtt omlik össze, emberfeletti támogatásról tesz tanúbizonyságot. A testvérek zavarban vannak, és csupán Sarah hóbortjának tekintik az egészet, ami úgysem fog érdekelni senkit. A megtalált apa a legérdekesebb eset – Harry Gulkin, a Golden Globe-díjas producer saját szája íze szerint forgatná le a történetet. Ő a saját igazságát szeretné vásznon látni, a belé halálosan szerelmes, ám a család oltárán e szerelmet feláldozó Diane Polley történetét. A producernek igaza van, még ha saját hiúsága beszél is belőle – az egy jóval közönségbarátabb film lehetne. De nem Sarah Polley filmje.

Stories We Tell – történetek, melyeket mesélünk, mondja az angol cím. Sarah-t nem az „igazság” érdekelte, hisz tudja, ahol ennyi ember érzései és évtizedes emlékei játszanak szerepet (pláne ha a legfontosabb szereplő már nem él) ott az igazság képlékeny fogalom. Őt az érdekelte, hogyan meséljük el a történeteinket, hogyan emlékezünk a szeretteinkre, hogyan építjük fel a családi legendárium darabjait. Gyönyörűen mesél identitásképzésről, valóságértelmezésről, a múlt vétkeinek elkendőzéséről és a sebek feltépéséről. Arról, hogy mindez olykor elengedhetetlen ahhoz, hogy rátaláljunk a saját történetünkre. Hisz ki is valójában Sarah Polley? Hol van ő ebben a történetben? Megannyi megszólaló közül épp ő hiányzik – a lány, akinek a lába alól kihúzták a talajt, nem szólal meg, csupán néhány levele kerül beolvasásra. Helyette itt van nekünk ez a fiatal rendezőnő, aki saját traumája legmélyére nyúlt és ráöntötte azt a filmvászonra. Dokumentumfilm helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, Sarah magából is kiszakít egy darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás alkotás, amit valaha láttam.