Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő

Ahogy olvasom, egyre inkább úgy érzem magam, mint a rajtakapott kisdiák, aki a Hamletet tárgyaló irodalomóra közben a pad alatt Rejtőt olvasott. Ahogy olvasom, egyre jobban szégyellem magam, amiért olykor kifejezetten lelkesítenek a filmes attrakciók, játékok, amiért itt a blogon is feltűnően vegyes képet mutat a felhozatal, amiért a filmköltészet mellett rengeteg celluloidra (mára inkább adathordozókra) kipattogott, olykor meglehetősen avas-vajas ízű pattogatott kukoricát is sikerült az évek alatt jóízűen elfogyasztanom, sőt, meg is köszöntem – hiszen írtam róla. Még ideológiát is írtam hozzá – kommersz és nagyigényű filmekről és könyvekről. Ahogy olvasom, azt veszem észre: egyre szigorúbb vagyok. Velünk. Mert a maga szigorúságából, az önfegyelemből kihajtogatva a gondolatmenetét, azt látom: Andrej Tarkovszkijnak igaza van.

Az Iván gyermekkorán dolgozva újra meg újra a filmszakma irányítóinak tiltakozásába ütköztünk, amikor a tematikus viszonyokat költőiekkel próbáltuk felcserélni. Pedig egyébként is óvatosan folyamodtunk ehhez a módszerhez, ekkor még csak félénken tapogatóztunk a hozzá vezető úton… Tény és való, léteznek az emberi életnek olyan jellemzői, amelyeket csak a költészet eszközeivel lehetséges hitelesen ábrázolni. Ám a filmrendezők épp ebben a vonatkozásban nagyon gyakran arra törekszenek, hogy technikai eljárások durva formalitásával cseréljék föl a költői logikát… vagy nézzük, mit ír Tarkovszkij az Andrej Rubljov előkészületeiről: A forgatókönyv befejeztével igencsak kételkedtem abban, hogy az elgondolásom megvalósítható-e. De arra gondoltam, hogy amennyiben sikerül megvalósítanom, a leendő film semmi esetre sem lehet történelmi, vagy életrajzi film. Más érdekelt: a nagy orosz festő költői tehetségének természete… Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam; a jelenetek, mint érzéki benyomások egymásutánjai, melyek aztán a néző lelkében kell lenyomatot hagyjanak, a megfogalmazható megértés, az elme játékainak kényszere nélkül. A képek érzékeny egymásutánja, amely eszedbe jutó gondolatmenetek ágyaként ringat, de nem hordja magában a rejtvény megoldásának kényszerét; költői: tehát állapot inkább, semmint történet, ha van története, csak mint a szélrohamnak a közömbösen elterülő dombhátak fölött. Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam, amely nem kényszerít, csak kínál – nincs eszmei mondanivalója, tanulsága, nincs miértje –; hogyanja van, az a mélységesen szabad állapot, ahogyan rétegződik benned, ha hagyod. Hogy aztán hetekig adjanak munkát az eszedbe jutásai, ha akarod, úgy juttatva a megértéshez, ahogy a valódi tapasztalat születik benned (Füst Milán gyönyörű szavaival): amikor a tudás úgy száll a lelkedbe, mint egy galamb.

A művészi alkotás nem felfedezés, hanem teremtés… téves úton indult el a modern művészet, amikor a személyiség önértékének gondolata nevében tagadni kezdte, hogy az élet értelme kutatható… A művész mindig szolga, aki arra törekszik, hogy elszámoljon a tehetségével, amit csodálatos adományként kapott. A modern ember pedig semmiféle áldozatot nem kíván hozni, holott csakis az áldozathozatal fejez ki valódi hitvallást… És míg a valóság pozitivista, tudományos és rideg megismerése nem más, mint végtelen lépcsőfokokon való felemelkedés, a művészi felismerés bevégzett, belsőleg lezárt szférák végtelen rendszerére emlékeztet, melynek egy-egy eleme kiegészítheti, vagy éppen megkérdőjelezheti a másikat, ezek az elemek ugyanakkor soha, semmilyen körülmények között sem szoríthatják ki egymást… Ezek az önértékkel rendelkező örök költői vallomások arra szolgálnak bizonyságul, hogy az ember képes felismerni és kifejezni Őt, kinek képére és hasonlatosságára a világra jött… Tehát ima. Valójában a művészi alkotás ima a teremtőhöz, aki megáldott-megvert gyönyörű képességünkkel, hogy nemcsak felismerni, de ábrázolni is képesek vagyunk a világot és magunkat. Nem tagadva el a korlátokat, nem mismásolva el a paradoxont – sőt, az ellentmondásban látva a rész vételének korlátait. Ez a gondolatmenet nem kiabál cseréptörést: ott kezdi, hogy elfogadja az életet, annak minden ajándékával és keservével. Ez a szemlélet nyitva marad az újra – Tarkovszkij például vállalt, gyönyörű hite mellett ismerte, szerette és értette a japán lélek költői leképeződését: a haikut, világlátásának nagyon sok elemét áthatotta a zen hozzáállása. A kötetben többször idéz is e tizenhét szótagos versekből, példaként, a „világban élés” tükreiként; a szemléletet, amit ezek a világra csodálkozások hordoznak, a magáénak érezte. Nem csoda, hogy páriaként, tűrtként imbolygott a szovjet filmgyártás peremén. Áthatotta a „szerzőiség” követelménye… a szerző nem adaptál – avagy valójában mindent: a maga szűrőjén át, szigorúan a maga nézőpontjából, ahol a más (akár az „eredeti” alkotójának) nézőpontja nem irányt mutat, legfeljebb egy aspektust, amit – ha máshol van a fókusza – egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Egy ideológiával átjárt közegben e hozzáállás maga volt a botrány. Tényleg el kellett szakadnia (előbb, vagy utóbb) otthonról – még ha valójában a legszorosabban vett alkotótárs, az addig minden filmben jelenetek sorát inspiráló színésze, Anatolij Szolonyicin halála adta is ehhez a végső lökést. A nyugat abban a szembenállásban tárt karokkal fogadta… milyen érdekes: a mai tőke azt próbálná vele is, amit a Sundance és egyéb független fórumok felfedezettjeivel – hogy a szemlélete fűszerezze a fősodor iparos-munkáit. A jelenlegi produceri szisztéma (nem is feltétlenül teljesen más okból…) ugyanúgy peremre szorítaná, ahogy az ideológiai fertő; sőt, szerintem annyi lehetőséghez, alapanyaghoz, forráshoz se jutna, mint amennyihez a szovjet juttatta. Ez sokat elmond a mai struktúrák nem is annyira rejtett birkásítási szisztémájáról: be kéne végre látni, hogy a piac a legelők füvének ipari méretű dúsításában érdekelt, skanzen gyanánt tűri csak a szuverenitás apró, elkerített parcelláit...

Csak az alkotó nevezhető rendezőnek, aki teljesen tisztában van az elképzeléseivel, melyet majd a forgatócsoporttal dolgozva egészen pontosan meg is tud valósítani… a művészet és a kultúra történetében először talált rá az ember arra a módra, amellyel közvetlenül megörökíthette az időt. És ezzel egy időben rátalált arra a lehetőségre is, hogy a vetítővásznon újra felidézze, megismételje ezt az időt, visszatérjen hozzá, amennyiszer csak akar. Az ember birtokba vette a valódi idő lenyomatát… amennyiben a film valódi művészet, akkor semmiképp sem alapulhat a társművészetek egyszerű egyesítésén… rendezői vallomás… az alkotómunka akkor kezdődik, amikor megfogalmazódik a szerzői elgondolás, amikor ráébredünk arra, hogy feltétlenül el kell mondanunk valami fontosat… A filmkép a felvételek idején keletkezik, és egy beállításon belül létezik… a montázs pedig a már önmagukban létező jelenetsorokat kapcsolja össze, a film teljes és élő organizmusát hozva létre… azért tagadom az úgynevezett „montázsfilmet” a hozzá tartozó elvekkel együtt, mert nem teszi lehetővé, hogy a film meghaladja a mozivászon kereteit… Hm. A mai filmek „izgalmi java” is szinte a vágószobában született. A történet-mesélés módja, ritmusa, kontrapunktja mind a vágás által kap végső formát – mennyire más úton jár ma még a tartalmas, a világra reagáló, a költői film is! A csapatmunka, a team kap hangsúlyt, a rendezői felügyelet ennyire alkotói megközelítése ritka. Kezdem érteni Tarr Béla kihúzódását a filmgyártásból – ez a szemlélet ma szinte anakronisztikus. Persze ide követem a szerzőt a legnehezebben, akadályoz benne a számos élmény, amely nem hordozta ezt a szinte kompromisszum-mentes alkotói szigort (az imát nem mondjuk másként), mégis megkínált élménnyel, tükörrel, eszembe-jutni-valóval (mint a galamb...).

Szakrális gesztus… nem csak imával élek. És városlakóként nehéz feloldódnom másban, mint a kultúrában, hiszen minden épített porcikájával az vesz körül. A kultúra felkavaró élményeit bennem a kultúra simítja el – a szent ideje után az abban érkező profán: a szórakoztató, ami kikapcsol. Szerintem ez nem feltétlenül baj – amíg tudom a különbséget. Engedd látni én Uram, amíg csak élek… hiszen lényem egy rétege azóta is téged nézne, a te világodban az arcod, olyan csodálatos (kép)költők tolmácsolásában, mint Andrej Tarkovszkij. Hiszen valójában mindig olyan műveket keresek, melyeknek valaki bennem soha nem hagyja abba a nézését-olvasását… a végtelen történetekét, amelyek befogadnak – amelyekben a végemig élek (s talán tovább).

Kiadó: Osiris

Fordította: Vári Erzsébet