A pankrátor

Van egy végtelenül egyszerű filmes recept: legyél hiteles. Adj általuk kimondható mondatokat a szereplőid szájába, a velük történő események sora ne ízetlenedjen a történhető vékony valóságízén se innen, se túl. Ügyelj figuráid minden apró gesztusára, ne játsszák, hanem éljék a szerepüket a színészeid. Teremtsd meg a meséd színterét, találj helyszíneket, leld meg az operatőrt, aki valódivá szűrőzi filmed színeit – a kép kicsit mindig harsányabb, ha nem ügyeli érzékeny szem. Találd meg a zeneszerzőt, aki nem teremteni, hanem megtalálni akarja a kép hangulatát. Vagy csak egyszerűen mondj le a zenéről (ha néhány jelenet erejéig is), a képi hazugság leghívebb csatlósa lett úgy is. Sorolhatnám a recept további összetevőit – kedves olvasóm, te is nyilván hozzá tudnád tenni a magad fűszereit -, a lényeg az, e végtelen egyszerű filmes recept ma igen kevéssé divatos. Máshoz is kondícionáltak bennünket, nézőket. Most, hogy Darren Aronofsky filmje kijött DVD-n, végre aktuális lett ez a bejegyzés és végre leírhatom: A Pankrátor ilyen, egyszerű recept szerint készült, hiteles film.

Pedig igazán könnyen átcsúszhatott volna valami másba. A ring-történetek mozis ösvénye veszélyes terep, elbaltázott, bénára gesztusolt boxfilmekkel vannak tele a tékák, ráadásul ez pankráció, azaz előre koreografált – bár ettől még ugyanúgy kemény izom-munkát igénylő – műbalhé. Persze, rajonganak érte elegen, és talán annyira nem is baj, hogy nem élet-halálra megy a meccs, mint egykorvolt korok gladiátorainak arénáiban. A Pankrátor nem lett pankrátor-film – bár alapos és majdhogynem empatikus betekintést enged a pankráció világába. Az ember filmje lett, aki megöregedett, szinte számára észrevétlenül, és immár nem alkalmas a számára egyedül ismert – ez esetben a pankrátori – életformára. Lehetne akár kivénhedt halász is, tenger nélkül, tétován a parton, vagy bármely egyéb komoly fizikai erőnlétet követelő munka immár alkalmatlan „hőse”. A „kiöregedett sportoló” határ-helyzete könnyebben közvetíthető – mondhatnánk, de ez valóban egy hiteles film, tehát azt a kliséköteget is (úgyszólván) érintetlenül hagyja. A rendező érdeme: hétköznapokat látunk, azaz hétköznapok részleteit egy ember életéből – miért, hogy mégis torokszorító látni…

Van néhány jelenet, amit nem tudok kiverni a fejemből. Amikor Randy „The Ram” Robinson választott nevétől megfosztva, mondhatni lemondva az „identitásáról” (névtábláján a „polgári” nevével) felteszi azt a vicces zöld műtőssapkát, és roskadt vállal, kelletlenül elindul a húspult mögé, keresztül a szupermarket hideg és személytelen folyosóin. A hátát látjuk, s mintha a ringbe tartana, halkan megszólal a bevonulózenéje, hallani a várakozó közönség moraját… hát kérem, tessék így használni a zenét, a zajt! Hogy egyszerre lássuk ezt a teljesen eseménytelen és tét nélküli, percekig tartó vonulást, és érezzük ezt a mélységes szánalmat az ember iránt, aki már nem különleges a saját szemében sem, sem a miénkben, aki immár pont ugyanolyan, mint mi, átlagos, és egyszerre szánhatjuk őt is, meg (ha van hozzá szívünk) a mi „különlegességeinkbe” vetett szánalmas kis hiteinket, azaz saját magunkat. Mintha a Randy-től elvett „valóságot” tőlünk vették volna el – jé, ez a rendező rólunk (is) mesél! Tessék ilyen jeleneteket csinálni, hogy egy eseménytelen másfél perc ennyire ne tudjon kioldalogni az agyamból azóta sem! Vagy mikor a ringbe készülve esetlen hurka-ujjaival kettétöri a pengét, s a kézbandázsába rejti – ha már öreg a látványos mozdulatokhoz, legalább a vér hitelesítse a létét: „The Ram” ő még mindig, a Harcos. S a lepukkant tornaterem, miután kihunynak a fények, a székeket szedegetik, a „menedzsere” szabadkozik, csak ennyi a gázsi, kevesen jöttek el – ennyiért kellett vérezni itt. Egyszerű, kézikamerás képek, mégis ahogy jelenet rakódik jelenetre, az hiteles – nem tudok rá más szót.

Pedig Mickey Rourke – vagyis inkább az a színészi „típus”, ahová tartozik – nekem sose volt a teteje. Az pl. Anthony Hopkins, akinek ugyanúgy elhittem a lordot-lakájt (annyi visszafogottan angol Ivory-filmben) mint a pszichopatát (A bárányok…). Vagy Nicholson, akinek egyetlen szemöldökrezdülése monológokat képes mesélni. A széles spektrumú „elhitetőkre” utazom, ha már színészet. Sokan elemezték, mennyire illett Rourke-ra a szerep, hogy nem volt akadálya az élet-tapasztalatok birtokában az azonosulásnak – de soha nem hittem volna, hogy így el tudom felejteni, szinte gyermeki módon, hogy egy Mickey Rourke nevű színészt látok, nem Randy-t, a „Kos”-t. Lehet hogy tényleg így tönkre kell menni, hogy a tönkremenetel stációi így törjenek ránk a vászonról, lehet, hogy tényleg egyszerű gyereknek kell lenni, hogy egy ennyire „egyszerű gyereket” el tudjon játszani valaki. Olvasom a nyilatkozatait – és felébred bennem a gyanú, hogy „ez” „a játék” velünk, nézőivel. Ez az „egyszerűség”, és „élet-hitel”. Egy sebzett, intelligens „gyereké”, aki mellesleg döbbenet jó színész, csak elcseszte. Hiszen a Sin City Marvjaként is volt egy pillanata (a hídon, az esőben, amikor Marv kételkedni kezd a saját elméje állapotában), amikor csak a szemei beszéltek, azaz persze dehogy, hallottuk, amint Marv gondolatait narrálja nekünk a színész, Mickey, de a gondolatok és a szem „beszédének” összhangja ott is a „belelátok a fejébe” élményévé olvadt a számomra, mit mondjak, az is színészet volt, a javából.

Ott egy pillanat, itt egy egész film. Bár talán ríkatni nem kellett volna. A saját hitelessége határait ott feszegette leginkább a film, a „bűntudatos apa találkozik lányával és sírva fakad” szcénában – bár ezt is utólag sütöttem ki, hogy végre mondjak valami kritikát is. A moziban simán bekajáltam. A filmben, ami immár kapható, vegyétek meg, és nézzétek meg, ha nem láttátok. Azt pedig nagyon remélem, sem Aronofsky, sem Rourke nem él vissza a bennem e filmmel támasztott „hitelével” a jövőben, és hogy két blockbuster között látok még ilyen emberi és őszinte amerikai mozit!