Van ez a képzelt jövő, ami itt van, ezer momentumával. Egy csomó mindenhez képest lassúak vagyunk, jó pár dolgot meghaladtunk közben a világához képest, de a lényege, az a beteg, agyat cafatokra robbantó látomás, az egésze alatt mocorgó férgek motozása, na, az itt van. Warren Ellis az egyik előszavában játszott ezzel, hogy mire való a számára a cyberpunk keret, mire használja. Sok értelemben a TRANSMET olyan eszköz, amelynek révén kiteríthetem a világunkat, és röhögve felboncolhatom, hogy előtárjam a jövőnk legfontosabb belső szerveit. A boncolás sikerült, az alanya köszöni, jól van. Az író 1997-ben írta le ezeket a szavakat, és mi ebben a jövőben élünk. Hát, köszi, Warren, igazán ráírhattad volna a borítóra nagy betűkkel: NEM RECEPTKÖNYV!
Lejön a hegyről a remete, az újságíró, aki a saját népszerűsége elől menekült oda, mert rühellte az olvasói szeretetét, lejön a Városba (ilyen egyszerűen, így néz ki Warren Ellis Amerikája: a nyugdíjas vidék és a Város), mert tartozik a kiadójának két könyvvel, aminek az előlegét rég felélte (azaz fegyverekre, drogokra és kábeltévés hozzáférésre cserélte). Lejön és írni kezd a Szó (virtuális és print) hasábjaira, mert élni kell valamiből, lakni kell valahol, kell egy Gyártó, hogy bármit kinyomtathasson vele, és alapblokkok bele (nehogy már szemetet kelljen gyűjtenie, hogy etesse). Az első pillanattól kezdve gyűlöli, és az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem tud a Város nélkül élni (csak szinte magzatpózban, tökig érő szőrrel a fején ellenni a remeteségben). Vagy ez, vagy az. A végletek embere. Spider Jerusalem. A legenda. Az újságíró, aki bárkinek a képébe tapos, ha sztorit érez a szentséges újságírói heréiben.
Szépen meg lesz alapozva nekünk, a sorozat első füzeteiben, szépen és teljesen ellentmondásosra. Spider egy irritáló, szörnyeteg seggfej. A szörnyetegek és lúzerek és képfüggők és testmódosítók és drogosok és a minden öt percben születő új vallások és a régi fanatizmusok világában is kirívóan önző, önimádó, a saját kattant igazságmániája mentén bárkivel igazságtalan rohadék. De igaza van. Spider a tökéletes antihős, de ebben a keretben (ami amúgy túlfeszül a zsáneren, egy halom dolgot belevon a saját cyberpunk felfogásába, amit más zsánerekben szerettünk meg - és a direkt hommage-ok, utalások gigatömegéről akkor még nem is ejtettem szót), szóval ebben a képregény-lapokra izzó keretben hősök nincsenek, nem is voltak. Ha valaki hőssé válhatna, pikk pakk lelövik, elsikálják, etc. Az a hozzáállás egy ennyire elemien korrupt, beteg közegben anakronizmus. Miközben a középpontba állított antihős is a saját fontosságának tudata nélkül (én kimondom az igazat, ahogy senki) lehet, egyszer s mindenkorra kitörölné magát a létezésből. Vannak pillanatai, amikor ezt látja is. Bírja az iróniát. A sajátját is. Lehet érte szeretni...
Elvégre a gátlástalansága valójában egy halom elfojtásunk (saját, jól ismert, sokat gyűrögetett fékeink) sutba hajítása. Spider Jerusalem megcsinálja, ami az eszébe jut, ha basztatják, ha zaklatják (főleg ha ki akarják nyírni), ha átírják szentséges dühből született szavait. Simán eltapos, ha az útjába kerülsz, amikor száguld a következő sztori forró nyomain. De közben minden racionális közegfelmérésen túl hiszi, hogy lehet változtatni a világán. Pontosan látja a szerepét, hogy nem ő a bomba, hagy csak gyújtózsinór az aktuális felháborodás kirobbantásához, ami lehet, tényleg változtat. Folyamatosan széllel szembe pisál, és nem zavarja, hogy húgyos lesz a bokája. Warren Ellis általa a jelenlegi amerikai elnöki rendszer releváns kritikáján túl az egész társadalmi jelenségvilágot (konzumtól kultúrán át közbeszédig) durván tükörbe nézeti: látod, kedves társadalom, ezért lehetsz ennyire egybites, mesterségesen szaporított szarjancsiknak kiszolgáltatva, ezért vagy megvezethető, napi szenzációkkal cincált, életmódba terhelt léted ezért képtelen fókuszban tartani a lényegest.
Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket).
Ez főleg akkor tűnik fel élesen, ha figyelembe veszem a gyönyörű kivitelű limitált kiadásban nekünk ajándékozott tisztelgő különszámot (TRANSMETROPOLITAN - Utálom az egészet). Ahol a kétezres évek képregény-rajzoló krémje dolgozott bele a mesében "megjelent", elképzelt Spider Jerusalem kötet képes (kivonatos) verziójába. Imponáló névsor, Steve Dillontól Colleen Doranon át John McReáig. Az ilyen különszámok igazi veszélye, hogy egyszer csak rádöbbensz: egy másik rajzoló segítségével sokkal erősebb vizuális csapdát állíthattak volna a figyelmednek. Na, ez itt nem történik meg, a tisztelgés gyönyörködtető végleteit nem szennyezi be az összehasonlítás által semmiféle hiányérzet. A képregény így is kellően túlnyúlkál a maga keretein, akkor is, ha a saját műfaji jellemzőit (a már bemutatott hősök esetenkénti újrahasznosítását például, a kisvilág-jelleget a nagy látomásban - hogy egyszerűbb elővenni valakit, akit már felvezettél és bemutattál, semmint a valóságérzet kedvéért új szereplőt, mellékalakot, ellenfelet kreálni), azaz a műfajjal kapcsolatos elvárásainkat természetesen messzemenőkig figyelembe veszi.
Szóval ez nekem első átrohanás és csemegéző, lassú újralapozás után is abszolút kedvencem lett. Odarakom magamban a Watchmen mellé (mondhatni, odatűzöm azzal a zseniálisan utaló háromszemű smiley-kitűzővel, ami számos lapról, minden utolsó lapról rám mosolyog). Elgondolkodtam rajta, hogyan lelkesedhetek érte szinte ugyanúgy, ahogy a Sandmanért, amivel nincs és nem is lehet közös metszete, szinte komplementerek - az egyik a méltóságról szól, a másik a teljes (hatalomra, miegyébre való) méltatlanságról. Egyszerű. A Sandman nekem időtlen, következésképpen örökkévaló (amit és ahogy mesél), a TRANSMET pedig folyamatosan friss és szerintem örökké aktuális marad (amit és ahogy...).
Örülök, hogy a Fumax egy cseppet sem hajlandó engedni a kiadás színvonalából, hogy kezembe vehettem ezt a kifogástalanul igényes kivitelű, dögnehéz féltéglát. Ölni lehetne vele. A bel-tartalmával is. Pár illúziónkra ráférne. Vedd a kezedbe és használd.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése