Mononoke hime - A vadon hercegnője

Mindig elcsodálkozom, mennyire másképp szövik a mesét. Egyszerre bájos, olykor akár esetlen naivitással, és az ábrázolás másik végletében brutális, naturális őszinteséggel. A mérleg serpenyőiben egészen szélsőséges, látszólag illeszthetetlen elemek teremtenek egyensúlyt – ha horrort mesélnek, legendát is mesélnek vele, az életismeret illúzióvesztett keserűjét mézes-mesei varázslat oldja fel, a bűnök nyersen elénk tárt katalógusát az ártatlanság lapozgatja a szemünk láttára. És mindezt fésületlen, európai dramaturgiák kimódolt-kicentizett hatáskeltő mechanizmusát csak mogyorónyi nyomokban tartalmazó, annál egyébként sokkal ősibb szerkezetben meséli el a mesélő: a japán múlt megőrzött formanyelve, a monogatari mintájára csapongó, pillangó röptű cselekmény tárul elénk, csupa sallang, csupa cafrang mese, ahol ejtődnek szálak, hullanak főhősök akár írtam (immár hét éve) a Nauszika - A szél harcosai kapcsán - ezt most sem szeretném másképp fogalmazni. Végre láttuk, hatalmas késéssel, de bepótoltuk ezt a hiányt - végre láttuk a mesét, aminek előbb tanultam meg a dallamait, minthogy megismertem volna a történetét, amiről előre olvastatott velem a kíváncsiság, mikor úgy tűnt, valamiért mégis elkerüljük egymást (pedig ha tehetem, nem építek így várakozásokat). S lám - amint nézni kezdtük, mégis képes voltam üres lappá változni, amire odaéghetnek a képek; el tudta feledtetni ez a magába húzó mese mindazt, amit előre megtudhattam róla.

1997-ben mutatták be, az év legkomolyabb hazai gyártású mozi-sikere lett Japánban, és hamar kultusz alakult ki a VHS kiadása körül, szerte a világban. A hazai siker egyáltalán nem volt csoda, az otthoniak számos rétegét teljesen más mélységekig látták és látják. Értik például a történelmi tanmesét, amiben Asitaka, az emisi herceg (a három ősi japán nemzetség egyikének utolsó sarja) elindul, hogy a magára hívott átkot levetesse magáról a legendák erdejében. Aminek szomszédságában egy másik ősi nemzetség modern sarja, Ebosi úrnő épp a legemberibb gesztussal kísérletezik: a természet szívének partján hozná létre a technikai civilizációt - hogy a harmadik történelmi nemzetség földesurai a szamurájaikkal ne ültethessék a hatalmuk Vasvárosa életére. Értik, hogy ez mivel jár: hiszen a határváros úrnője így szembekerül az ősi természetistenekkel, az ő kilőtt golyójától vált emésztő démonná az Asitakára saját átkát ragasztó vadkanisten is. Itt mindenki mindenkivel háborúban áll; s a háború célkeresztjében a sintó hiedelem-világának Sisigami-ja, az Erdő Istene is ott sétál, akire Dzsigó, a vándorszerzetesnek álcázott hírszerző-vadász és fürkészei is vadásznak a Menny Fia, a császár megbízásából (aki kedvet kapott egy kis valóságos halhatatlanságra). Egy japán számára ez a sajátságos motivációs katyvasz (ahol azonos rangon rezeg hiedelem, mítosz, különböző idők történelmi paradigmái és az ökonómia) maga a mennyország - a mesélés kezdete óta így szeretnek mesélni és mesét hallgatni.

Hiszen tényleg annyiszor fullasztanak a legjobb szándékaink. Ebosi úrnő Vasgyára számára autonómiát szeretne - ha másképp nem megy, a fegyverek erejével. Rajongó hívek veszik körül, hiszen otthont, rangot, jelentőséget, életcélt adott a tradicionális japán társadalom páriáinak, utcalányoktól leprásokig. De közben a szennyezés, a természetpusztítás, a Gaia létét elfojtó technológia úrnője is - akire az ősi farkas-istennő fogadott lánya, Szan, más néven Mononoke, a Vadon Hercegnője nem minden jogalap nélkül feni a kését. Asitaka ebbe a konfliktusba is belelovagol hűséges szarvasa hátán, jobb kezén a vadkan-isten létet emésztő, démoni bélyegével, szívében a tisztasággal, a béke vágyával. Erőszakos békemese ez - hiszen hullanak benne a fejek. Mindenkinek megvan benne a maga igaza - s a maga hamisa. És szépséges természet-mese is: lassú, gyönyörű képeken a fák lélek-szelekre rezdülő lelkeivel, a kodamákkal, akik a szereplőket végzetük felé kísérik.

Annyira japán, ahogy Asitaka beleszeret a farkasok lányába; magára vett kötelességeik béklyójában szinte ellenségekként; ahogy újra és újra megmentik egymást - voltaképp saját maguktól. Annyira japán, ahogy a legfőbb istenség tűri-viseli az átalakuló világ akaratát saját magán is - s ahogy a kisebb istenek nem adják harc nélkül szeretett birodalmuk. De ha kikódolódik benned Mijazaki talán leginkább hazabeszélő története, egyetemessé lesz, minden szomorító feloldhatatlanságával. Hiszen nem köthető béke azzal, amit kizsigerelnél - s aki egyszerre látja mindkét fél "igazát", örökre a kettő között ragad. Ott kell lakjon az egyikben és csak látogathatja a másikat, törékeny béke szerelmes követeként, valójában egyikben sem otthon - és végképp elszakadva egykori (édeni) otthonától, ahol ugyanúgy szükség lett volna rá, s amelynek megmentéséért a sorsot ajándékozó átkot magára vette. Ez - ha rávetíted a magad életére, városlakó, betonról ritkán letévedő, előre csomagolt örömöket házhoz szállíttató, erőforrás-zabáló, óriások ökológiai lábnyomát világra taposó, eget, földet, óceánt gátlás nélkül birtokának tekintő kortársam, minden porcikájában a te dilemmád (is). Ál-történelmi köntösben, egy távoli szigetország mese-nyelvén előadva.

Az egykori istenek idejük múltán kiteljesültek a halálban - és örökül hagyták nekünk örökké változó, de állandóan gyönyörű birodalmukat. Tudom, hogy nagyon sok zseniális alkotó látja ezt - de engem valamiért mindenki másénál jobban mellkason markol az, ahogy Mijazaki Hajao megmutatja. Talán mert a legvéresebb történeteiben is gyermeki a csodálkozása, talán mert úgy tud bevinni az erdejébe, hogy én is csodálkozzak. Ahogy a hobbitokat álmodó rajongott professzorom legendáira csodálkozom - aki egy életen át rakta kontextusba, amit Mijazaki szelíden szertehagy. Talán mert az animék mosolygó manójának egyszerű történetvázakra fonódó meséi távlataikban bírnak akkora lélegzettel, mint kedves angol mítoszlovasom Álomurának, vagy Odinja zabigyerekének horrorba hajló kalandjai. Nem tudom - kell-e egyáltalán indokolni, miért szeretem ennyire a dolgait.

Az egykori istenek visszaköltöztek kőbe, vízbe, fába - s ez a rajzfilm a pillanatát rögzítené, amikor ez megtörténik. Örökül hagyták nekünk folyvást változó, gyönyörű birodalmuk - víziókat tárggyá alkotó, megastruktúrák új isteneit teremtő őrületünkben megbecsülhetnénk jobban is ezt az ajándékot.