V mint vérbosszú

Vegyél egy disztópikus jövőt, korlátozott atomcsapás után, ami a szigetországot, Angliát nem érintette - tudod, hogy ilyen nincs, de most vegyél... Vegyél egy káoszt, amikor a kis helyi korruptakra és oligarchákra rákövetelnénk a rendet - zsarnokot választva. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni: a zsarnokot mindig a nép akarja, amikor elege lesz az arisztokráciájából (pénz-arisztokráciák esetén is...) Az ókori zsarnokoktól Hitlerig a java részük népakaratból került az élre - még ha olykor hamar el is sikálta a népe által felkent elsőt a saját sleppjéből valaki még elsőbb. Vegyél egy zsarnokot, aki a számításban hisz, a géppel kiszámíthatóságban, sőt, szerelmes a gondolatba, hogy ő érintkezhet egyedül a szellemmel a gépben. Vegyél egy Angliát, ahol a fasizmus menetel, kormányoz, vezényel, hallgatózik, kameráz, ahol a szükségállapot a normalitás - egy árja Britanniát, ahol zsidót, arabot, afrót, meleget, leszbit: bárkit, aki más, rég elpusztított ez a hatalom a (rég felszámolt) lágerekben. Vegyél (ezek szerint) egy modellt, egyszerűsített, zavaró elemektől mentes, szinte steril, laboratóriumi játékot - és helyezd bele a mítoszt. A mítosz eredetileg vallási színezetű - egy katolikus csoport szervezett benne vallásuk ellen felépő uralkodójuk ellen merényletet. A személy, akivel ezt a mítoszt az elsőnek elfogatása összekötötte: Guy Fawkes. Vegyél egy árulót, akinek a szalmabábját sokáig örömünnepen égették, s aki fokozatosan vált elfogadhatóvá, majd hőssé - fokozatosan lett, s az irodalomban lett az egyetlen ember, aki tisztességes szándékkal lépett be a parlament épületébe (már amennyiben a felrobbantásának vágyát tisztességes szándéknak értékeljük...) Vegyél... tudod mit? Vegyél a kezedbe egy elsőre ennyire életedhez mérten érdektelennnek tűnő, elavultnak és (közeljövőbe helyezésének dátuma szerint is) túlhaladottnak látszó képregényt! Mert ijesztő, hogy mennyi pontosan feltett kérdés fér egy ilyen laboratóriumi kísérletbe, ha az alkotóit Alan Moore-nak és David Lloydnak hívják.

Annak idején, mikor először rácsodálkoztam az értelmes, felnőtt képregény világára, ezt a kötetet (az eredeti angol gyűjteményes kiadást) kértem egyszer (jó rég) ajándékba Timitől - s évek hosszú során át elő-elővettem. Teljes mélységig nem értettem meg - itt nemcsak a nyelvismeret hiányzott... Alan Moore V-je a szövegbuborékok javában idézetekben beszél, az angol kultúrkincs és popkultúra széles körét megszólaltatva egy-egy kérdésre adott válaszában - az író fantáziadús módon vonja be a kultúrát is a játékába, a kultúrát, amibe szerelmes (s amit minden fasizmus lehetőleg azonnal eliminál: szarunk a kultúrára harsogták a náci ifjak könyvégetés közben...); nagyon sokszor nem is a konkrét szavakba, hanem az idézet eredeti szövegkörnyezetébe, vagy az azt megidéző rajzba csomagolva a választ. Most, hogy végre kézbe vehetem magyarul, látom, mennyi színe maradt rejtve, mennyi titka... Megértettem végre V menedékének mélységes elmepalota-jellegét, hogy egy ilyen ellenpont birtokában hogyan válik számára a megértés azonnal cselekvést követelő kötelezvénnyé. Megértettem a láger-látomást - és hogy valóban felszabadíthat (és hogy ettől még nem teszi könnyűvé, vagy megköszönni valóvá a szabadságot). Egyáltalán: rájöttem, hogy alig láttam túl az anno született (középszerű és ostoba, de becsületes színészi játékkal felépített és kellően cool) filmes adaptáción - nem érzékelhettem ezer színét ennek a rajzolt és írt, képből és szóból összeálló gyönyörűen szentségtelen költészetnek.

Alan Moore egy becsületes, olykor mítoszt fosztón őszinte utószóban elmeséli a képregény születéstörténetét - hogy mennyire közös munka volt David Lloyddal, milyen nehézségek árán találták meg az alapötlet elkapható vizualitását. Miközben (szinte saját magától is) bocsánatot kér az első néhány rész hangkeresgéléséért, eszelős pontossággal festi le: egy érzés- és ötletcsírából hogyan lesz komplex, önmagán túl mutató mű. Tudnunk kell, a DC által sorozatban megjelentetett füzeteket, a történet teljes megjelenését megelőzte egy fiaskó, a képregénysorozat először a Warriors magazinban debütált - de mint annyi angol független próbálkozás, ők is hamar lehúzták a rolót. Így kerülhetett legvégül a DC saját fiókájához, a Vertigohoz a holmi (1993-ban itt színesedtek ki az oldalai)  - s lett így csaknem tíz éves alkotói folyamata ennek a tíz füzetnek. Szóval szinte bocsánatot kér a Warriorsban megjelent számok úgy-hagyottságáért (hogy nem dolgozta át őket, nem igazította a sorozat második felének kérlelhetetlenebb arculatához) de erre alig van oka. Moore mint képregényíró szerintem teljesen másképp működik, mint az általam szintén nagyra becsült Neil Gaiman. Amíg a Sandman írója szerintem nagyon gyakran úgy mászkál a története szálain, mint a hálóját szövő pók: a mítoszokon való egyensúlyozó-képessége birtokában menet közben sokat bízva a háló magától-szövődésére, magát is meglepve, tehát akár a végkifejlet ismerete nélkül; addig Alan Moore az egész komplexét előre látja - úgy is dolgozik vele, mint egy komponista: az egész látomásában barangolva. Bizonyítéknak erre legyen elég: a kiadás viszontagságai ellenére is mennyire kerek, egységes ez a látomás - s legyen elég a számos előreutalás, mint amilyen a III. füzet záró, egészoldalas képének tévéhalma, ami (és amit jelent) teljes egészében csak a IX, utolsó előtti füzetben tárul az olvasói elé...

Vérbosszú... az előző, igen hosszú bejegyzésben (ahol még némely kép alatt is további olvasásra ingerlő link van) meditáltam a mi sajátságos bosszút kultúrába emelésünkről - hogy itt ne kelljen. Egy biztos: elsőre, az angol szöveget nyelvismeret nélkül silabizáló "olvasáskor" fel sem merült, hogy ez nem a szokásos egy ember a világ minden gonoszsága ellen sztori. Az elképzelt közeljövő neo-fasiszta Angliájában egy magányos igazságosztó (terrorista - minden csak nézőpont kérdése) sorra öli a párt fontos funkcionáriusait, valamiféle kiszámíthatatlan minta alapján, szimbolikus épületeket robbant fel - zavart kelt egy súlyosan túlszabályzott világban. Sajátságos "szuperhős" ő, egyszerűen V-nek hívatja magát, Guy Fawkes maszkban, öltözetben, késsel és kézzel vívja a maga egyszemélyes szabadságharcát, a szentséges anarchia jegyében. Egyetlen méltó ellenfele van a rendszerben, a hatalmat kiszolgáló bűnügyi szakember, Mr. Finch... S mindeközben ez az arcát folyton eltakaró hérosz érthetetlen okból pártfogásába vesz egy kétségbeesett tinit. Eveyt először kimenti a begyűjtők karmaiból, hogy egy meglehetősen őrült kiképzési folyamat végén felkészült legyen - mire is? Amikor megértettem, mire, akkor derült ki végképp, a bosszú itt teljesen mellékes, az egy ember a világ ellen... baromság, szó sincs itt magányos igazságosztásról - bábjátékról, nos, arról viszont szó van... s hogy ennek a történetnek a teljes összetettségéhez és mélységeihez a popkultúra alig néhány terméke mérhető.

Képben a korában úttörő volt, David Lloyd enyhén koszos, az ötvenes évek történelmi (és kém) tárgyú képregényeit (is) megidéző stílusa mellett olyan iskolát teremtő egészoldalasak, címlapok, kiemelések és árnyékban hagyások laknak benne, amit akkor nem láthatott a mainstream szuperhős-képregényeinek kvázi steril világában senki; nem is beszélve az olyan komponált csodákról, mint V utolsó sétája az elméje palotájában az örökösével - a valódi búcsúról, amit nem csak Evey nem ért, de elsőre az olvasó sem feltétlenül... Ahol a kép és szöveg egymást ellenpontozó egésze csak visszalapozva teljesül ki. Van ami valóban elavult időközben - főleg a rajzolt világ tárgyi környezetéből. Ne felejtsük el, ez a kvázi jövő sem a mobiltelefont, sem az internetet, se a felhő-alapú adattárolást, s a tömegkommunikáció így megnyílt modern formáit nem ismeri; amikor írták, a lyukkártyás, terem méretű számítógépek korát éltük, mint amilyen a disztopikus Angliát irányító Végzet. Viszont azon elgondolkodtam a minap, milyen közel járunk hozzá, hogy a hatalom szeme és füle így hatoljon az életünkbe, így számolja fel a magánszféránkat, ahogy e képregényben megrajzolták...

Látom a disztópikus álom szélén lifegő, szakadozott széleket - de ettől ez még egy teljes, érvényes, kultúránk minden ismérvének megfelelő delírium; ami a valóságot illusztrálná. Ami a valóságot értetné meg. Egyszerű dolgokat, mint ez: saját magunkat tesszük társadalmi rabszolgává. És bonyolultakat, mint amilyen a szabadság komplex fogalma, vagy a hatalomnélküliségé. Látom: nem szeretné látni ez a (rém)álom a hatalom hidra-természetét - hogy nem elég levágni a fejet, mert új fejek nőnek helyette. Látom, mennyi mindent nem vesz figyelembe hozzá, hogy kifordított hősköltemény maradhasson. De olykor tényleg úgy érzem: a látomás, amit elém tár, ebben a formájában is lenyűgöző. Szerelmes vagyok a Watchmenbe, Moore másik elementáris agylövésébe, az egy ennél sokkal durvábban hangolt párhuzamos múlt/jelen/jövő, tágabb levegőjű, agyasabb darab - de (mint már mondtam...) a V for Vendetta képbe és szavakba göngyölt költészet.

Miközben írok róla, a magyar kiadás deluxe változatát tartom a kezemben - egy könyvet, amit élvezet kézbe venni. Komolyan, szívből gratulálok a Fumax csapatának, a legapróbb részletekre is ügyeltek! És nagyon köszönöm a páromnak ezt a csodálatos ajándékot - immár másodszor.

Kiadó: Fumax
fordította: Sepsi László
beírók: Benes Attila és Kálmán Ibolya