Tokyo Ghost - képregény

Üldögélek a szupervéres és elképesztően, bátran pornográf, rajzolt disztópia felett, amibe beleéltem magam. Az elinduló gondolatok mindig ugyanoda kanyarodnak vissza - játszom a hogyan is lehetett volna másképp szokásos játékát. Miután jól kifürödtem magam benne, miután kellően koszosnak éreztem magam tőle, érintettnek, nyilván, hiszen engem is behálózott ez a virtuális pók - ezeket a szavakat is a hálójába pötyögöm. Ezerféleképpen lehetne másképp minden ebben a mesében; és a valóságunkban is, amire a maga felnőtt-gyermeki módján egy elképzelt jövővel reflektál. Ez az ezerféleség persze alapjában mind egyféle: tényleg a kikapcsolódás kéne hozzá - a kikapcsolódás a technológiáink álmából-delíriumából.

Persze kikapcsolódás az is (így hívjuk), hogy egyáltalán kézbe vettem, két mókuskerék-pörgetés közt: szakítson ki belőle. Vigyen el oda, ahol a szükségszerűségek és kényszerek hétköznapot kirajzoló, olvashatatlanul összetett rajza helyett elég a kevés, jól kiválasztott elem: vigyen a mesébe. A Tokyo Ghost mese felnőtteknek, szeretni valóan naiv, hűségből gyúrt kivétel-hősnővel, megszemélyesült Fő-gonosszal, akit rabul ejtett, és tűzfalával kordában tart a pénzember Hatalom. Erőszak lakta Los Angeles-szigetekkel, a szennyezett, megnőtt víz felett, ahol mindenki a saját arcára szabott virtuális (vagy valós) party-bordélyba menekül (ha van rá pénze). És távoli, legendás Tokió-édennel, ahol halottak a kütyük - sziget a körülötte fertőző pusztulásban.

A gonosz erőszak-történetének minden tervekbe rejtett tervekben magzó terve ismerős lehet innen, vagy onnan, minden motiváló hazugsága - akárcsak a marionett-lét, ahogy döntések és érzelmi kényszerek mentén rángnak hatalma ujjain a szabadságra vágyó figurák. De ahogy Neil Gaiman írta a Halál-történetek egyik kiadásának utószavában, a kisgyerekeknek nagyon sokáig ugyanazt a mesét kell mesélni estéről estére, nagyon gyakran szóról szóra ugyanúgy, meghagyva nekik azért a beleszőhető apró változtatások gyönyörét - s hogy a felnőttmesék se mások: ...Hivatásos mesemondóként az ember hasonló ösvényeken jár, tudván, hogy mire vágyik a közönség: ha nem is ugyanarra a történetre, de legalább valami hasonló érzésre.

Rick Remender profi mesemondó, aki ebben a nagyon sokszor elmeséltségben is képes megteremteni egyfajta koherenciát, valamiféle új érzetet az ezerszer megidézett témában. Iszonyat sok ebben a könyvben a direkt hommage, és nagyon sokszor mélyítik ezek a megidézések a vékonyra hagyott történet érzeti hátterét. Csak nyer vele, aki szerette és olvasta Judge Dredd történeteit, vagy William Gibson cyberpunk életművét - avagy úgy általában a műfajt. De beköszön nem egy ponton Kim Stanley Robinsontól a New York 2140 és még tényleg oldalakon át lehetne sorolni, hány helyen ül el sem rejtve ebben a történetben mások által már jól kitalált-elmesélt vendég-elem. Persze nemcsak idéz, de reflektál is, hatalmas pofont kap például a teljes virtualitást óhajtó látomások összese, élen Greg Egan Diaszpórájával - kegyetlenül, de némileg egyszerűsítve, leckét felmondva láttatja: a fantáziánk sajnos ennél hatványozottan mocskosabb.

Szóval idézet- és reflexió-tömeg, mégsem untam. És amitől nekem odasodródott az "előveszem még" biztos érzetébe, az a képi világa. Dinamikus, olykor nyers; ha kell, nagyon finom; ha szükséges, eszelősen durva. Alig takargat valamit abból, ami itt van a küszöbünkön amúgy, a különböző felületek (olykor nyíltan álszent) erőfeszítése ellenére. A takaratlan, nyers élvezet, meg a határok nélkül, olykor kifejezetten túlzó módon elkapott erőszak. És létrehozza a kontrasztot: hamis idill helyett valami elemien gyönyörű, mesei és mégis hiteles föld-istennőbe testesítve. Sean Murphy a színező Matt Hollingsworth-tal egységes, egyedi és eltéveszthetetlen képorgiát bűvölt, aminek tökéletes a ritmusa. Konkrétan felröhögtem az első oldalak rohanásába csomagolt Frank Miller "idézeten", ez a játék képben is folyamatosan köszönget, néhány beállításában ott figyel Tarantino menyasszonya például, s még számos kultikus erőszakmesénk belénk égett képe. Jól jár az olvasója, ha szerette a japán hozzáállás modern klasszikusait, az Akirát, képregényben, vagy filmen, a Ghost in The Shellt, vagy Miyazakitól A vadon hercegnőjét. De ezek az észrevételek ugyanúgy csak hozzáraknak, ahogy a történetvezetés belevonásai, egy pillanatra sem vesznek ki ebből a meséből.

Ami azért valóban felnőtt-mese, olyan felnőtteknek, akik a kamaszkor dilemmáit kénytelenek voltak félrerakni magukban. Ez a világmentés keserű ízt hagy a szájban, hiszen tényleg azt mondja: mindent el kell, hogy veszíts. Vagy így, vagy úgy. És ezt a sokszor körbemesélt szitut csak sikerült az alkotóknak olyan helyekről is megvilágítani, a többiek mesélés-módjának és beállításainak gátlástalan felhasználásával, ahonnan még nem láttatták a többiek. Akkor is, ha művi, ha szűk, ha az életünk dilemmáinak sajátos teljeséhez képest laboratóriumi marad ez a történet, ott van benne az a sajátságos, magadra vonatkoztatható valóság-íz, ami minden igazán jól elmesélt mese sajátja. Én nagyon szeretem, amikor a kikapcsolódás bekapcsol, és ez a gyűjtemény megtette nekem ezt a szívességet. Üldögélek felette még, és ahogy itt és most megidézem, most is a hogy is lehetne másképp kérdése forog a fejemben...