2013. március 13., szerda

Bin-Jip születésnapi koncert a Planetáriumban


Hétfő reggel, hallgatom a rádiót – megszólal Jagger, a gördülő kövek legújabb, régi-új ugyanolyanja, ez a megszokott színvonalon tálalt zenei paprikás krumpli, vagy lecsó – évek óta ugyanolyan dalok, még ízlik is a mindig ugyanaz; nincs evvel semmi baj, hetekig elélnék lecsón, játszadozva az apró különbségekkel. S mintha a kontraszt ajándékozna meg, hogy végre úgy tudjak beszélni a múlt pénteki Bin-Jip szülinapról, ahogy szeretnék, ahogy méltónak érzem az élményhez: hogy az olvasók is kóstolni akarják ezt a mesterien nagyon finomat.

Nehezen tudtam elképzelni, előre nehezen, mit kezd a Planetárium nem erre kitalált terével a Bin-Jip – hiszen ahogy az emlékezetemben élt, kamaszkori és későbbi, gyerektáboroztató nappali csillagnézéseinkre emlékezve nem tűnt ideális koncerttérnek. Az a félgömb-kupola akusztikailag kemény dió, a székek elhelyezése nem hagy színpadi teret, holt tereket annál inkább. Úgyhogy palacsintamódra réteges kíváncsiságokkal rakottan érkeztem párom oldalán a névnapi ajándékomba, a Bin-Jip születésnapi koncertjére – a székeket persze hogy másképp rendezték, jutott hely szűköcske színpadnak, a kupolára remekül lehetett vetíteni (még az öreg mechanikus vetítőt, a hely lelkét is bekapcsolták a műsor egy-egy pillanatára), s találtak hangmérnököt, aki belőtte a helyet – mondjuk Veronika meg is köszönte neki a végén, a sok köszönöm közt. S nyilván tényleg volt mit a hangmérnöknek megköszönni.

Volt kinek köszönetet mondani – merthogy ez igazi kis összművészeti performansz lett, a Kiégő Izzók animációival, klipbemutatóval, új, avagy koncertre újrahúzott, tovább gondolt dalokkal az Enter anyagából. Egy barátom szerint, aki dobosként picit többet konyít a muzsikához, mint én, Harcsa Veronika a különböző, maga köré szervezett formációkkal a határán jár annak, hogy valami egészen egyedi, műfaji határok közé nem szorítható minőséget csináljon – hát szerintem ezen az estén bőven átlépte ezt a határt! A dalok egy része még mindig alig épít tovább az egyedi zenevilágon – csak a hangszerelés adta lehetőségekkel nyúlkál túl azon –, amit a Harcsa Veronika Quartet által szokott meg a fülünk, de ahol Andrew J. nagyobb teret vesz el magának, ahol Gyémánt Bálint egyszer csak úgy nyúl a gitárhoz, ahogyan eddig nem, ott az énekben is valami egészen elementáris történik.

Kép: www.facebook.com

Ennek az egésznek a bizalom az alapja. Amikor a gitáros hagyja, hogy játékát átszínezze a DJ. Amikor a groove-alapok valami egészen műfajidegen hangzás alapjai lesznek. Amikor a három játékos egymás terepén kószál, a másik beleegyezésével. Hagyják egymást a másik dolgaival játszani. El sem tudom képzelni, mennyi munka lehet e mögött, hány együtt töltött óra kell ekkora bizalomhoz. Most, hogy ezt a bejegyzést írom, a háttérben szól a CD, hol kivesz a gondolatmenetből, hol diktálja a mondatokat – nem tipikus háttérmuzsika, de úgy voltam vele, amikor erről írok, ennek kell szólnia. Bár tudnám ekkora bizalommal hagyni, hogy minden mondatom az diktálja, amit éppen hallok. És bár értenék angolul! Timi egyik este csak úgy odavetette az Enter hallatán: „hogy ennek milyen jó a szövege…” Persze, hogy eszembe jutottak a Kiégő Izzók pörgő kulcsai, az ajtóstruktúrák…

Azért a nyitó dal sokkja mellett a klip volt az est fénypontja nekem – rajzolt, rendkívül szellemes, de jól követhető mese, száguldó autóval, szarvassal, átlényegüléssel, hamarosan elérhető lesz, nézzétek meg! Zabálni fogják Japánban – pedig alapvetően inkább az európai modern rajzfilmes vonal, például a Renaissance képi világa köszön vissza belőle, kevésbé az anime-hatás. Zabálni fogják, és ez nem is baj. Jó, hogy van ez a japán sikertörténet a zenészek életében közösen és külön – legalább nem függnek a mi kis szűköcske piacunktól életre-halálra. Rétegzene ez – kár, hogy az, jegyzem meg – és jó, hogy nem fogcsikorgatva örömzenélnek az alkotók, mint itthon egyébként oly sokan. Hogy nem szorulnak kompromisszumokra, miközben a határaikat feszegetik. 

Azért leszögezném, a Planetáriumban nekem nem volt érkezésem ilyeneket gondolni. Ezt szeretem: amikor elmegyek egy ilyen estére, és kipasszíroz mindent az életemből, amíg tart; saját magán kívül nem hagy másnak helyet – kikapcsol, a szó legnemesebb értelmében. Hogy aztán ülepedtével „be is kapcsoljon”, gondolatokat, érzéseket; hogy megvegyem a lemezt, keressem a dalokat a video-megosztókon, hogy ne hagyjon békén, és ne hagyjon fülrágógumikat hallgatni maga után – még olyan nívós rágógumikat se, mint Jaggeréké. Szeretnék még sok ilyen estét, ajándékba, amikor ne legyen fontos tudom-e pontosan, mire számítsak, mert amit kapok, az úgyis felülírja a várakozásaim.


A cikkben beharangozott új videoklip:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...