2015. január 7., szerda

Bin-Jip feat. Eric Truffaz - Művészetek Palotája, 2014. december 21.

Már a hír simogatott, hogy meg kellett nyitni a Müpa Bartók Béla hangversenytermének felső szektorait is – az főleg, amikor így is elfogytak a jegyek. Ezt reméltem, hogy az egymás iránti (úgy tűnik) szakadatlan kíváncsiság ekkora rajongótábort rántson össze, hogy egykori zenész barátommal sajnálkozhassak, amiért későn ébredt – és szégyellhessem magam, amiért nem szóltam, nem figyelmeztettem időben. Nekem most ők az egyik teteje – jó érezni, hogy nemcsak nekem. Többek közt azért, mert nem unják a kísérletezést. Nincs kőbe vésett megoldás, legjobbnak ítélt és egyszer s mindenkorra úgy hagyott dal. Variációk vannak, a párbeszéd állandó kísértése. Ahogyan Harcsa Veronika mondta egy interjúban: a színpadon beszélgetnek egymással a zenészek – és nem akarják egymásnak sem kétszer ugyanazt mondani. Úgyhogy tudtam, mikor leültem a helyemre, hogy bár lemezbemutató koncertet hallok, ez nem jelenti azt: a korábban is (Planetáriumban, koncerthelyeken) hallott dalok felvett, végre hangrögzítőre került verzióját fogom hallani…

„Már régen készen van a második lemez” írtam valaha… igazam is volt, meg nem is. Szerintem mind a három zenész alkatában ott van ez a hallatlan, befelé is tekintő kíváncsiság. Majdnem azt mondom, egyszerre horizontális és vertikális érdeklődés: miközben születnek új dalok (hisz most is hallottunk újat), a régiek születésének folyamata soha nem ér véget. Andrew J. szemszögét értem a legkönnyebben – a hangvarázslattal a mások (ez esetben a másik, a zenésztárs) produktumához a változás, áthangszerelés, komponálás igényével közelítő hozzáállás alapjellemzője ez a hallottat mindig tovább finomító előadás. Gyémánt Bálint a gitárral szintén eszméletlenül sokszor mutatta meg, egy-egy alap-hangulaton belül hányféle színt bonthat ki a finoman eltérő (talán épp a pillanat kedve szerint való) játékmód, nem is beszélve arról, amikor magát az alaptónust értelmezi át a csodálatosan önkényesen, mégis helyénvalóan dallamba helyezett, lélegzetvételnyi, hangsúlyos szüneteivel. Harcsa Veronikát értettem meg a legnehezebben – talán mert énekesként és nem zenészként gondoltam rá, pedig folyamatosan ott lebeg valahol a kettő között, egyre kifinomultabban játszva az adottságaival, a határokat állandóan feszegetve.

Tehát lehet, hogy tényleg épp most készült el a Heavy, a második lemez – hisz valóban csak ők tudják, hol van az a pont, az a pillanat, ahonnan a dal a kialakulás fázisából átlép a feldolgozás és variációk boldog állapotába – a cezúra, amikor úgymond „készen van és rögzíthető”, hogy aztán tovább variálódhasson.


Kis csúszással indult a koncert – valami a vetítéssel nem állt össze a kezdésre. Pedig ez is igen lényeges, mert ahogyan a Bin-Jip tagjai a dalokhoz, úgy áll a dalokhoz álmodott képekhez a Kiégő Izzók csapata. Egyre jobb, egyre teljesebb összhangban a látvány és a zene – mondjuk jót mulattam a félkupolán, amit a színpadra állítottak, de értelemszerűen ez a vetítés, a fények eredetileg a Planetáriumba lettek kitalálva; s akármennyire is illusztris helyszín maga a Müpa, teljesen helyén való volt szerintem így adaptálni ide az egész-érzetet, amit a zene és kép egyszerre teremt. Andrew fehérben, Bálint feketében, Veronika merész égővörös ruhában – látványilag sokkal inkább a központban, mint általában…

Ráadásul dalok egész sorába fújt bele a maga utánozhatatlanul egyedi módján Eric Truffaz. Úgy éreztem, a legtöbbet Bálint lépett úgymond hátra a kedvéért, mert ebben a három zenész által fantasztikusan telített zenében tényleg úgy kell helyet csinálni egy negyediknek. Aki ráadásul folyvást tágítja a helyét, beleszeret a variációiba – valami hatalmas érzékkel kilesve, meddig mehet el, meddig engedi (nem is elsősorban a játszótársak türelme, hanem…) a közönség. S aki aztán a ráadásban mindehhez képest olyan finoman rakta az alapot a többiek alá, hogy könnybe lábadt tőle a szemem! Zseni a pasas, igazi zeneálmodó, és óriási szó, hogy így odatette magát a mások csodálatos zenei álmaiba!

Veronika még a koncert előtt, a közösségi felületeken feltett egy bolondos kérdést: „Ki mer felállva táncolni a Müpában a Noway Boy-ra?” Meg kell mondjam, nem az volt a kérdés, fel merek-e állni ebben a nem erre kitalált, méltóságteljes térben, hogy táncoljak az egyik legdinamikusabb nótára; hanem az, hogy amíg nem jön, hogyan maradjak ülve! Fantasztikus élmény volt, mint ahogy a Bin-Jip minden koncertje az… és nagyon kell figyelni, hogy le ne maradjunk a következőről, a szülinapi Planetáriumiról például. Mert nagyon kíváncsi vagyok a dalok átalakulásának következő fázisaira is, és várom, nem múló örömmel várom az újakat. Köszönjük szépen, Bin-Jip!

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...