Harcsa Veronika: Lámpafény

Bizony sokan zenésítettek már meg itthon verseket, jókora virtuális batyut lehetne kötni belőlük, és van köztük nem egy emlékezetes, a Kaláka szelídjeitől Hobó karcos József Attila feldolgozásaiig. A vers ilyen: mondandó, énekelendő. Erre találták ki és rövid deklamáló klasszicista pátosz-időszakokat leszámítva korokon át így is bántak velük a zenészek, jó esetben dallamot dúdolva a vers köré, még jobb esetben a versből kihallva a benne lüktetőt: énekelték őket. A mai napig nem feledem a megdöbbentő felfedezést, amivel anno Sebő ajándékozott meg: hogy az időmértékes vers és a balkáni ritmusok azonos-gyökerűek, hogy Horatiust is lehet énekelni.

Nos, legalább ekkora szíven ütő ajándék volt Harcsa Veronikától, hogy Kassákot is! Nem is akárhogy hallották ki az „Üzenj” című versben bujkáló dallamot az alkotók, szabad versről van szó, verstanilag a gyűjtemény legkacifántosabbja – de lám, belesiklik, belegördül a dalba a vers: alig érzem a hírhedt kassáki nehézkességet, abszurd, de jobb a zenével, mint nélküle. Muszáj volt kiemelnem ezt, de kezdjük az elején, mert az is megér egy misét, ahogyan egymásra következnek a CD-n a dalok.

Weörest könnyű zenésíteni, ez szinte közhely, s mint ilyen, igazából nem is igaz – valljuk meg, sokan nem veszik észre a könnyed kézzel szórt rímes játékok olvasta közben a szavakba rejtett gondolatok tonnányi súlyát. Egy szál zongorával és énekhanggal pont ez a tonnasúly söpör végig rajtam az „Út”-ban, hogy aztán a „Kihajolni veszélyes”-ben a kvartett úgy játszhasson vidor futamokat a játékos-komoly tartalommal, a pontos hangulat-alapozás után behúzva a zenébe, hogy mint egy dallamból szőtt színes szőnyegen, szinte végigheverhessek a versen, és mégse veszítsem el a játékba rejtett szövegi tartalmat.

Hogy aztán üssön, felcsikorduljon ezen a finoman karcos női hangon, az alig elfinomított blues-zongora kíméletlen „támaszával” József Attilától az „Ülni, állni, ölni, halni”. Sikít a torzított gitár, és innentől tudom, itt tényleg a versek lelkéből vesznek zenei levegőt a zenészek – a József Attila-i modern kesergő remekül érzi magát blues-köntösben. Jön Kassák, Nemes Nagy Ágnes „A szomj” című verse, és sorban a többi: hangolt vagyok, figyelek, elandalodok és meglepődök, nemcsak a versekkel, de velem is játszanak a zenészek, vezetnek, ahova akarnak. Zenei stílusokat váltanak laza könnyedséggel, akár dal közben is „lépnek”, ahova a szövegi tartalom kívánja.

Nagyon kevés vers tár fel ennyit őszinte kegyetlenséggel szerelmes kiegészülésünk hiábavaló vágyáról, mint „A szomj”. Mekkora ötlet ezután Babitstól a „Nyár”, a mindenbe olvadás gyönyörének himnusza! Visszahúz, ellenpontoz, finoman elhelyez. Megint azt érzem, a versek kiválasztása, és ebbe a „zenekötetbe” fűzése tudatos, alapos válogatás eredménye. Fontos tudni, hogy ezek nem a „fontos”, nem a „nagy” versek, a költőktől általában nem ezeket idézzük. De együtt hallgatva őket egyszerűen többek lesznek önmaguknál.

S jön négy igazi hitvesztett vers az alkotás értelméről-értelmetlenségéről, s ötödiknek a címadó „Lámpafény”, Tóth Árpád szelíd sírása, magányról, illúziókról és hitekről. Tessék meghallgatni a felzaklató „Szobrokat vittem”-et Nemes Nagytól, Kosztolányitól „A lámpagyújtó énekel”-t – ahol a zenészek talán az egész lemezen a legfinomabb érzékkel találták meg a megismételendő, a hangulatot varázslattá emelő sorokat. Aztán a „Műterem” dacos fejfelszegését József Attilától, majd Karinthy kegyetlenül gunyoros fricskáját, amelyik sajnos korántsem „Együgyü mese”.

Úgy indítom újra a lejátszást, mint aki most már ismer egy utat, ahova szívesen invitálták, és most, hogy bejárhatja újra, szeretne még jobban körülnézni. Csak egyvalami hiányzik erről a lemezről. A koncerten olyan „Tiszta szívvel”-t raktak elénk Veronikáék, hogy borsódzott tőle a hátam – s ez a dal nem szerepel itt. Nagyon bánom, hogy nem találtak neki helyet ebben a zenei utazásban, csak abban bízom, valamikor hanghordozóra kerül az is.

Mert azt remélem, ez a „Lámpafény” messzire világít majd és azt se bánnám, ha új meg újabb lámpásokat gyújtana így a kvartett, felfedezve újra költészetünk kincseit – van mit megvilágítani, gazdag kincsesház ez. Mert ezen a lemezen e gazdagságra kifogástalan minőségben vetül a fény a zene által. Mert alázattal, gonddal építenek dallamokat a strófák köré, úgy tisztelik meg a zenével a verset, hogy a fülünkbe ragadnak a dallamok, és velük a verssorok. Dúdolom őket, sorok ragadnak a fejemben, jutnak eszembe a legváratlanabb pillanatokban. Belopta a fülembe magát ez az egyáltalán nem egyszerű zene. Tessék még tizenkét ilyet csinálni!

Korábbi kommentek: