Összetett
élménnyel ajándékozott meg bennünket a Magyar Nemzeti Galéria az MNG
Extra rendezvénysorozatának egy éves évfordulóján – úgy látszik,
valóban járható út az igényes múzeumi közeg számára is ez az időnkénti
kulturális párbeszéd a művészeti ágak között. Azzal hogy a
kulturális emlékezet ezen őrei beengedik a profánabb műfajú zenét a
maguk időnként templomi áhítatot sugalló tereibe, egy fiatalabb
generációt is beengednek, jó pár olyan nézőre téve szert, akinek
képpel telipöttyözött korunkban e nélkül lehet, eszébe se jutna a
lehetőség – honunk művészeti kincseit a maguk teljességében, minden
közvetítő közeget, médiát félretéve, szemtől szemben megtekinteni. Jó
volt látni, hányan méláztak el egy-egy kép előtt a koncert előtt, a
szünetben, és utána – hogy értelmet lelt így is a rendezvény, nemcsak a
fülnek, de a szemnek is bőven adva táplálékot.
Volt mit nézni: az állandó kiállítások mellett, ahol végigkövethető a magyar képzőművészet története szinte a kezdetektől, a Markó Károly és köre: a mítosztól a képig időszaki
kiállításán, s Munkácsy Krisztus-trilógiájának igazán igényesen
felvezetett tárlatán is óránkénti, szakértő tárlatvezetéssel készült a
múzeum. A Munkácsy-kiállítás igazi csemege, hiszen nemcsak a három
„nagy” kép: a Krisztus Pilátus előtt, a Golgota és az Ecce Homo
látható, hanem a számos rajz-, szín- és kompozíciós vázlat által, a
képekhez kapcsolódó tanulmányok által az a gigantikus birkózás is, amit a
festő a végső látomás formába öntéséért végigvitt. A képek budapesti
bemutatására a debreceni Déry Múzeum felújítása adott alkalmat - el
kell mondjam, ez az ideiglenesség nem látszik a kiállításon, s bár
Debrecenben is méltó helyen van ez a csodálatos hármas, ez a valóban
csak az európai legnagyobbak művészetéhez mérhető csoda, szinte
sajnálom, hogy a Déry Múzeum elkészültével majd visszakerülnek.
A
rendezvény keretezte múzeumi barangolásba számomra alapvetően
beletartozik néhány rég nem látott kedvenc felkeresése – ha lehetek
ennyire szubjektív: Vaszary Aranykora
előtt álldogálnom kell, ha alkalmam van rá. Mítosz és elmúlta, ünnepe
és gyásza egyetlen finom áldozó gesztusban. Számtalan fontosabb kép
van persze, főbb helyeken: Madarász Viktor festménye: a Hunyadi László siratása
például, azzal a két gyertya fénye által kiemelt, szinte csak önmagát
megvilágító, halotti lepellel borított testtel – körülötte a sötét
alig-árnyalataiból kiformálódó kápolna, tónuskezelés tekintetében minden
idők egyik legbátrabb magyar festménye, s ezt annak is el kell
ismernie, aki annyira nincs oda a historizmusért. Mint ahogy elementáris
erőt sugároz Abdurrahman pasa képsíkból szinte kiugró, ökölbe
szorított, holt keze Benczúr Gyula erős tablóján, a Budavár visszafoglalása hatalmas vásznán, ami előtt – az erre legalkalmasabb helyen – „tálalta” a zene élményét Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint.
Mert Bellák Gábor
boldogítóan formabontó beköszöntője után bizony nem akármilyen zenei
csemegét szállítottak. Lassan süketnek kell lenni hozzá, hogy valaki ne
halljon Veronikáról és a Harcsa Veronika Kvartettről – a kvartett
dalaiból kaptunk a duettől egy igen jóleső válogatást, néhány érdekes
meglepetéssel tetézve az ismert dalok interpretációját. Interpretációt,
hiszen Gyémánt Bálint és a gitárja egyedül kísérte az éneket ezen az
estén, meg kell mondjam, meglepően teljes élményt adva így is. Gyémánt
Bálint egy szál gitárral – alapvetően ritmusgitár-riffeket nyomva –
hibátlanul duettezett Veronikával, egy-két rögzített riffre azért
ráengedve a szólót is. Az volt a jó, hogy nem a kvartett egyetlen
hangszerrel való „pótlását” hallottuk, hanem egy teljesen jól működő
duettet az ismert dalokkal. Az csak hab a tortán, hogy a kettős a
U2-feldolgozásba is be tudta pakolni a „dögöt”, a Tracy Chapman blues
pedig kifejezetten jól állt nekik. Köszönet érte!
És köszönet a múzeumnak! Az MNG Extra rendezvénysorozata jó példa,
követendő. Remélem, egyre többen fedezik fel a segítségével, hogy
múzeumba járni jó.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése