Hétfő reggel, hallgatom a rádiót – megszólal Jagger, a
gördülő kövek legújabb, régi-új ugyanolyanja, ez a megszokott színvonalon
tálalt zenei paprikás krumpli, vagy lecsó – évek óta ugyanolyan dalok, még
ízlik is a mindig ugyanaz; nincs evvel semmi baj, hetekig elélnék lecsón,
játszadozva az apró különbségekkel. S mintha a kontraszt ajándékozna meg, hogy
végre úgy tudjak beszélni a múlt pénteki Bin-Jip szülinapról, ahogy szeretnék,
ahogy méltónak érzem az élményhez: hogy az olvasók is kóstolni akarják ezt a
mesterien nagyon finomat.
Nehezen tudtam elképzelni, előre nehezen, mit kezd a
Planetárium nem erre kitalált terével a Bin-Jip – hiszen ahogy az
emlékezetemben élt, kamaszkori és későbbi, gyerektáboroztató nappali
csillagnézéseinkre emlékezve nem tűnt ideális koncerttérnek. Az a
félgömb-kupola akusztikailag kemény dió, a székek elhelyezése nem hagy színpadi
teret, holt tereket annál inkább. Úgyhogy palacsintamódra réteges
kíváncsiságokkal rakottan érkeztem párom oldalán a névnapi ajándékomba, a Bin-Jip
születésnapi koncertjére – a székeket persze hogy másképp rendezték, jutott
hely szűköcske színpadnak, a kupolára remekül lehetett vetíteni (még az öreg
mechanikus vetítőt, a hely lelkét is bekapcsolták a műsor egy-egy pillanatára),
s találtak hangmérnököt, aki belőtte a helyet – mondjuk Veronika meg is
köszönte neki a végén, a sok köszönöm közt. S nyilván tényleg volt mit a
hangmérnöknek megköszönni.
Volt kinek köszönetet mondani – merthogy ez igazi kis
összművészeti performansz lett, a Kiégő Izzók animációival, klipbemutatóval, új,
avagy koncertre újrahúzott, tovább gondolt dalokkal az Enter anyagából. Egy barátom szerint, aki dobosként picit többet
konyít a muzsikához, mint én, Harcsa Veronika a különböző, maga köré szervezett
formációkkal a határán jár annak, hogy valami egészen egyedi, műfaji határok
közé nem szorítható minőséget csináljon – hát szerintem ezen az estén bőven átlépte
ezt a határt! A dalok egy része még mindig alig épít tovább az egyedi
zenevilágon – csak a hangszerelés adta lehetőségekkel nyúlkál túl azon –, amit
a Harcsa Veronika Quartet által szokott meg a fülünk, de ahol Andrew J. nagyobb
teret vesz el magának, ahol Gyémánt Bálint egyszer csak úgy nyúl a gitárhoz,
ahogyan eddig nem, ott az énekben is valami egészen elementáris történik.
 |
| Kép: www.facebook.com |
Ennek az egésznek a bizalom az alapja. Amikor a gitáros
hagyja, hogy játékát átszínezze a DJ. Amikor a groove-alapok valami egészen műfajidegen
hangzás alapjai lesznek. Amikor a három játékos egymás terepén kószál, a másik
beleegyezésével. Hagyják egymást a másik dolgaival játszani. El sem tudom
képzelni, mennyi munka lehet e mögött, hány együtt töltött óra kell ekkora
bizalomhoz. Most, hogy ezt a bejegyzést írom, a háttérben szól a CD, hol kivesz
a gondolatmenetből, hol diktálja a mondatokat – nem tipikus háttérmuzsika, de
úgy voltam vele, amikor erről írok, ennek kell szólnia. Bár tudnám ekkora
bizalommal hagyni, hogy minden mondatom az diktálja, amit éppen hallok. És bár
értenék angolul! Timi egyik este csak úgy odavetette az Enter hallatán: „hogy ennek milyen jó a szövege…” Persze, hogy
eszembe jutottak a Kiégő Izzók pörgő kulcsai, az ajtóstruktúrák…
Azért a nyitó dal sokkja mellett a klip volt az est
fénypontja nekem – rajzolt, rendkívül szellemes, de jól követhető mese,
száguldó autóval, szarvassal, átlényegüléssel, hamarosan elérhető lesz,
nézzétek meg! Zabálni fogják Japánban – pedig alapvetően inkább az európai
modern rajzfilmes vonal, például a Renaissance képi világa köszön vissza
belőle, kevésbé az anime-hatás. Zabálni fogják, és ez nem is baj. Jó, hogy van
ez a japán sikertörténet a zenészek életében közösen és külön – legalább nem
függnek a mi kis szűköcske piacunktól életre-halálra. Rétegzene ez – kár, hogy
az, jegyzem meg – és jó, hogy nem fogcsikorgatva örömzenélnek az alkotók, mint
itthon egyébként oly sokan. Hogy nem szorulnak kompromisszumokra, miközben a
határaikat feszegetik.
Azért
leszögezném, a Planetáriumban nekem nem volt érkezésem ilyeneket gondolni. Ezt
szeretem: amikor elmegyek egy ilyen estére, és kipasszíroz mindent az
életemből, amíg tart; saját magán kívül nem hagy másnak helyet – kikapcsol, a
szó legnemesebb értelmében. Hogy aztán ülepedtével „be is kapcsoljon”,
gondolatokat, érzéseket; hogy megvegyem a lemezt, keressem a dalokat a
video-megosztókon, hogy ne hagyjon békén, és ne hagyjon fülrágógumikat
hallgatni maga után – még olyan nívós rágógumikat se, mint Jaggeréké. Szeretnék
még sok ilyen estét, ajándékba, amikor ne legyen fontos tudom-e pontosan, mire
számítsak, mert amit kapok, az úgyis felülírja a várakozásaim.
A cikkben beharangozott új videoklip:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése