Duó. Egy ideje már tudom,
mennyire bőven elég. Két játszó,
Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, az énekhang, a gitár – az első korongon
megszeretett attitűd maradéktalanul jelen van most is. A hangzás lett kicsit
más, így, a második lemezre: a páros
felkérte Jeremy Friedmant - akivel Veronika egyéb színpadi kalandozásai
folyamán ismerkedett össze - hogy producerként segítse a dalokat minél inkább
egy teljesség-érzet elemeiként is egymás mellett zengeni. A bátor annyiféleség, ami a korábbi album egyik
legkedvesebb momentuma volt a számomra, itt is jelen van – sőt: ami
populárisabb, az merészebben az, a refrénnel, az ismétlések játékaival; ami
kifinomultabb, az még bátrabban borul szinte eltévedésig az improvizáció
szabadságába (is). Mégis, sokkal inkább egy teljesség önállóan is könnyen
fülben maradó elemei a dalok így, mint az első albumon.
Hagyd egy történetté mosódni a
dalokat. Engedd közelebb az élő vizeket magadhoz, hagyd, hogy megmutassák neked
a varázslatot, úszkálj a rád leső veszélyek helyett a sodró örömre figyelve, törékenységed
feledve nyílj (ha fény és sötét határán megrekedve, hát úgy); éld meg és érezd,
ahonnan sodrásba nyíltál: az egykori bármi visszahozhatatlanul eltávolodik
úgyis, csak remélheted, hogy vetett árnyékod megőrzi csillámló fényük. Merj
szédülni a felkavaró változásban. A saját történeted a többieké is, még ha
időnként mélységesen egyedül érzed magad, sodródni érzed - akkor is, valami tovább
tart velünk belőled: a dalokba csomagolt hit, álom, illúzió, velünk marad -
ahogy veled egy feletted lebegő óvó angyal árnyéka. Az ilyen csendeket úgyis
megtöri valami zaj; az se baj, ha te adod ki, ha te rikoltod: itt vagyok!
Lehet, hogy csak ennyi kell, hogy észrevegyen, aki látszólag eddig is látott;
akit látszólag eddig is láttál, az egyik szemeddel tisztábban, a másikkal
mélyebben. Hiszen újra és újra el kell mondanod annak, akivel a sodrásba
nyíltál: hogy épp ki vagy. Lehetséges, hogy nem figyel jól, vagy te nem nyíltál
jól – lehetséges. Lehet, hogy egy magányos dalba zárnád magad – hiszen valójában
ez a hiányérzet sodor. Ha visszanézel, látod. Ha kinyílt is violád, sose az a
teljes.
Persze, tudom, ennél sokkal
rétegesebb a dalok teljese. Úti élmények és családtörténetek formázták a
szavakat, minden dal saját kis univerzum. Még mindig tartom, hogy Harcsa
Veronika produkcióiban a szöveg a zenei környezettel minimum egyenrangú, sőt;
néha még mindig ki merem jelenteni: ez egy szöveg-centrikus zene. Nemigen akad
olyan dal, ahol a szöveg puszta apropó egy jól dudorászható (ha poposabb), vagy
jól körülburjánoztatható (ha jazzesebb) dallamhoz. Viszont a dallamok sem
puszta illusztrációi a szövegeknek – a viszonyukba bőven belefér a közvetített
érzés-különbségekbe csomagolt finom irónia most is. Ahogyan például a Possible mélyen költői soraival
incselkedik időnként a hozzá rendelt hangzás – vagy a játszótárs megszülető
játékmódja. A kompozíció egésze még mindig inkább Veronikáé, de ezen a második
albumon Bálint (más formációiból ismerős) színei is sokkal élénkebben
látszanak.
Tudom, ennél rétegesebb a dalok
teljese – de az én fülemnek talán túl jól is sikerült Jeremy Friedman hangban
tartó, gyönyörű ívet húzó hozzányúlkálása a duó egyre akusztikusabb, egyre
letisztultabb világához. Ez egyébként teljesen ellentétes irány, mint amit az
első lemezzel, a Lifeloverrel járt a
duó, a rögzített album és az élő előadás tekintetében. Ott a koncert élménye
volt (a zene selymes rejtelmeibe hatoló tovább-finomulások, hozzátevések által)
a bőven gazdagabb, maga a korong visszafogott volt, finomságaival együtt szinte
kimért – amitől persze az is sokkal feltűnőbb volt, mint itt: a zene mennyire
sokféle, hány stílus, játék- és énekmód rakódik egymásra (ahogy írtam: akár
ironizál egymással). Most egyértelműen a felvétel a dúsabb, az
árnyalatgazdagabb (egy jól kimért, egységes hangzás összképén belül) – amit a
koncert szelíd visszafogottsággal tett személyessé: pont azáltal, hogy
lemondott a tér betöltésének sajátos kényszeréről, egyszerűen leült mellénk és
onnan szólt nekünk. Meg kell mondjam, tetszett ez is, az is – tetszett a
visszafogott lemezre pakolódó koncertélmények rétegződése anno; és legalább
ennyire tetszik a Veronika egy bátor zenei kalandjából érkező
játszótárs-producer által dúsított felvétel, amiről a duó a színpadon (nyilván eztán
is) mindig más rétegeket simogat le. Hisz nincs királyi út – nincs egyetlen
helyes megoldás.
Nekem a Vetettem violát hallatán kicsordult a könnyem. Úgy éreztem magam,
ahogy annak idején a Quartet Lámpafény
albumát hallgatva – egy kegyelmi állapotban, ahol semmi másra nincs módom, csak
annyit hozzátenni: köszönöm. Megértem, hogy amíg szerzőként a duónak ennyi
mondanivalója van, csak az ennyire mély érintődések kerülnek rögzítésre a
feldolgozásokból. A duó a koncertjein ugyanis rendre eljátszik néhány
dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer
szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély
érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire
mélyen érintő sajáttá tétel.
A lemez januárban német
nyelvterületen is kiadásra kerül; szívből kívánok hozzá sok sikert! Ha alkalmam
lesz, még sokszor szeretném hallani élőben – de megnyugtató a tudat, hogy
akármikor a lejátszóba helyezhetem ezeket a dalokat. Próbáljátok ki! Érdemes.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése