Tényleg elképesztő a szabadság
mértéke, amit Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint egymásnak enged a színpadon!
Sokadszor látom őket, de még mindig meglep a mérték: az a merész bátorság,
ahogyan eltávolodnak a hatalmas munkával gyémántszerűre csiszolt dalok „eredményétől”
a spontánba, további formálódásra adva esélyt fellépésről fellépésre a
daloknak. El tudom képzelni, ahogyan a próbákon elvetik e változások csíráit, a
megszerzett tudás, az új felfedezések, egy-egy csábító játékmód hívásának
engedve, hogy aztán teszteljék rajtunk, koncertjeiken ránk engedve akár
túlzásokig, vadhajtásokig bátran az így megváltozót. Elképesztő az egymásnak
engedett szabadság mértéke, s talán ettől is egyre inkább ők is mértékké –
pontosabban mércévé válnak a szememben. És megmutatóivá az egyik útnak, hogyan
ne legyen az alkotó ember önmaga nagyságának merevült szobrává…
A Belvárosi Színház intim közegű
terében adtak koncertet a minap – a focirajongók lemaradtak róla, s talán azok
közül is sokan, akik még nem vették észre ezt a szabadságfokot. Akik nem vették
észre még: a duót élőben hallgatni minden esetben másként ragyogó, estéről
estére más élmény. Veronika és Bálint
hangsúlyt fektetnek rá, hogy alkalmanként valamilyen újdonsággal is
kedveskedjenek a rajongóiknak, ezen az estén három új, általuk játszott dal is
koncertnyilvánosságot kapott – a játszótársak egy-egy szólója, ahogy azt a
felvezetésben hallottuk (bár az egyik azóta megduósodott…), és Nina Simone „Feeling
Good”-jának feldolgozása. De higgyétek el, nem elsősorban az új dalok előadása jelentette
az igazi újdonságot, hanem a koncert után is bennünk lüktető új ízek a régi
dalokban.
Gyémánt Bálint – amennyire én
hallottam – még soha nem szaggatta-ritmizálta ennyire a riffjeit, s főleg a
basszusjátékát. Még lüktetőbbé téve az egyébként is sodró hangulatú dalokat is,
mint amilyen a „Perilous” – ez a dal
egyébként nemcsak a játékmódban és felépítésben mutatott újat, de mintha itt a
szöveg is másként szólt volna, mint a felvételen, vagy az eddigi koncerteken.
Bálint valahogy mindig megtalálja azokat a szívdobbanásnyi, pillanatra minden
hangot lefojtó szünethelyeket, azokat a kihagyásokat, amitől egy sokkal
teljesebb ritmizáltság élménye áll fel. Egyre többször ritmizál a pillanatnyi
csenddel… És végre láttam, hogyan hagyja meglepni magát – mert bár láthatóan nagy
tiszteletben tartja Veronika „elszabadulásait” (amelyek olykor a végsőkig, vagy
azon túl is elmennek egy-egy dallam útján), ennyire nyilvánvalóan még egyszer
se tűnt fel a húrok felett lebegő, visszatartott kéz, a mosoly a szájsarokban.
Hogy aztán amikor mégis (szerintem Veronika által sem várt helyen) belépett a
gitárral, valami az addig hallhatóhoz teljesen odamérhető minőségű
elszabadulást finomítson a maga eszközeivel a dalba.
Mert bizony Veronika egyre
kegyetlenebb bátorsággal szabadul – ami nem azt jelenti: eddig ne merte volna
meglépni énekben a váratlant; csak azt: a rengeteg új, tanult elem mintha most
egy óriási katlanban fortyogna benne, időnként szinte lávamód törve ki. Kemény
és pontos ritmikák, dúdolás, kántálás, zörejek és taps, halandzsanyelv, sóhaj
és sikoly – ütőképes és olykor szinte őrült keverék ez, amit szinte szegényes
nyelvi gesztus „éneklésnek” nevezni. És a loop… először azt hiszem a Bin Jip első planetáriumi koncertjén láttam a saját hang rögzítésének eszközével játszani –
mostanra ez a játék kegyetlenül profi tér-kiteljesítő eszköze lett a duónak.
Veronika legalább annyira, ha olykor nem jobban alkalmazza önmaga
megsokszorozásának lehetőségét, mint Bálint az egymásra fektetett (akár öt-hat)
basszus-, ritmus- és szólógitározás egymással beszélgető hangrétegeit. Az
említett Nina Simone feldolgozás például szólóban, Bálint segedelme nélkül
elevenedett meg teljesen komplett jazz-zenekari hatást keltve Veronika egyre
kifinomultabb loop-technikájának köszönhetően. És minden bizonnyal van tovább
ezen az úton – ahogy a két loopoló zenész egyre inkább összefűzi az egymásnak
dobált dallam és ritmusrétegeket…
Ez az este egyszerre volt
bensőséges, meghitt és formabontóan bátor. Azt hiszem, idén tényleg el kéne
mennünk Kapolcsra, hogy az egyébként is gazdag kulturális kínálatba szemezgetés
mellett beleszagoljunk a honi jazz-élet talán legnagyobb (s egyre inkább
beváltott) ígérete: Harcsa Veronika táborába a Művészetek Völgyében…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése