Úgyhogy felfokozott
kíváncsisággal ültünk be az Opus Jazz Clubba az új lemez bemutató koncertjére; kifejezetten felajzva attól, hogy a nem
kicsit ragyogó belga jazzszcéna két kipróbált, világszínvonalú zenészével együtt
dolgozott a duó ezen az anyagon. Nicolas
Thys, meg a bőgője (Veronika Kris
Defoort együttesében ismerte meg) és a teljesen kiszámíthatatlant ritmusba
csavargó dobos: Antoine Pierre aztán
tényleg további rétegeket segítettek feltárni a duóból, olyan mélységekből
csalogatva szöveget és dallamot, ahova maguktól talán csak évek múlva nyúltak
volna. S most itt forog (immár csaknem két hónapja) a lejátszóban a CD, és
nemigen tudok betelni vele...
Megint visszafogottabb a
hangrögzítőre került anyag, világosabbak, szűrtek a szerkezetek a koncert
elszabadultságához képest. Ezt szinte minden megjelent anyaguk kapcsán
elmondtam már: amit a zenészek itt szelíd stabilitással és nem kevés színnel a
behunyt szemünk elé terülő vászonra kennek, azt élőben minden alkalommal
hatványra emelik. Az erős szerzőiség maradéktalanul átjön a hordozóról is, de
Veronika és Bálint (és Nicolas és Antoine is, nyilván) pontosan jelzik élőben,
mit ad mindehhez a személyesség. Ezt a zenét hallgasd és szeresd meg, hallgasd
sokszor és szeresd minden fordulatát - de aztán menj el egy koncertre, hogy
teljesen új élményként székhez szögezzen. Engem a személyességük mértéke minden
alkalommal felkavar! Egyszeri és megismételhetetlen jelenlét - ami tud a
közönség jelenlétéről, hiszen neki játszik. Nem a tökéletest keresi (ahogy a
felvétel óhatatlanul), hanem a kapcsolatot veled. Gyönyörű gesztus volt, ahogy
Veronika a lemezbemutató koncerten elmondta: a tőlünk kapott energiákat is
beviszik a stúdióba, a lemez felvételéhez - főleg mivel mi csak visszatükröztük
mindazt az izzást, amit valójában négyüktől kaptunk...
Van mit visszatükrözni... Listen to Me Now kéri az első dal.
Figyeljen, aki elsírta a könnyeit, aki tudja a veszteséget, hagyja magát
megérinteni. Mintha álmainkat tűzre
építenénk. Aminek levegőre és fára van szüksége: térre és közelségre. Mindenből
annyira, hogy ne fájjon. Az első dal egy gyógyítóének. Nagyon visszafogott,
szelíd zenekísérettel, Bálint érzékeny, pár mellkasba markoló helyen lefogott
hangból álló szólójával - figyelj most rám. Hogy hozzásimuljon rögtön a San Francisco, a második dal, a
személyesség, a jelenlét könnyed, de több helyütt is igen virtuóz himnusza. Mert ott lenni, bárhol ott lenni és
ízeket kóstolni tényleg többet ér, mint a posztok, a lájkok, a virtuális álmok.
Olyan szépet repül ez a dal, eszembe juttatja a Lámpafény lemezről Weöres Sándor versének a Kihajolni veszélyesnek
zenei elmarkolását - ahogy ott szakad fel az intimitásból a vonatzakatolás, úgy
veszi át itt is a dalban a reggel ébredező, kedves állapotainak ízét egy
nagyváros nappalritmusa. Meghallottad-e
valaha a Halleluját egy mennydörgésben?
Hogy aztán ebbe a felépülő
harmonikus állapotba óriásit harapjon a "három éjszaka" - három
egymást folyamatában tovább építő dal; valójában egy hosszú, brutális kompozíció.
A First Night az expozíció, mert hiszen tényleg nem kívánt dallamokban fürdünk - és meg
is kapjuk, ezt a komponált kakofóniát, amiből persze hogy kiszálazható, mit
jelentenek az erőszakos fények, a
válogatott szavak, amik mindenhonnan ránk
kacsintanak... a zene lassan kap formát, Nicolas Thys bőgőjátékával
bontakozik egyfajta "mintha sztenderd volna" érzetévé, a söprögető
dob háttere előtt. De ez már a Második
éjszaka, füstös, mintha túl sokan dohányoznának ebben a jazzben, az ének
bizonyos pontjain szinte korál-szerű, hogy a végén a felfokozódó zenei
kísérettel együtt kegyetlenül darabokra essen... Miközben Veronika a szövegben
szelíden listázza a városi éjszaka emberének, mi mindent kéne úgy befogadjon,
mint a neonfényeket... Milyen áramlatokat kéne magunkba engednünk, amit úgyis milliók lélegeznek egyszerre... A Last Night indusztriális zenei közegét át-
meg átszövi ez a felismerés a szövegben, Veronika ezt rappeli - a körénk áradó
(rádió)hullámokban izzót, ami elől kitérni sem lehet: nem kívánt dallamokban fürdünk. Nagyon ritkán hallani ennyire
költőien pontosan arról, hogyan takarjuk el a magunk köré ömlő figyelni valóval
(de tényleg, pusztán a minden frekvencián ránk zúduló jelszennyezéssel)
mindazt, amire tényleg figyelnünk kéne.
Nem is csoda, hogy ezek után
Serge kerül sorra, Serge, egy szent
sebbel - egy társasági figura, aki
megnevettetne, de most épp a megváltásból csinálna viccet. Mint minden vicc, ez
is elgondolkodtat, miközben nevetnél rajta. Ha egyáltalán sikerül nevetni. Ez
egy alakváltó dal, a Shapeshifter
korongján, eredetileg Bin Jipnek tippelném - csak formálódott azóta... Bálint
szólója frenetikus benne; főleg mivel teljesen átformálja vele az addig
hallott, visszatérő harmóniákat benned. Tény, ez az alakváltó tényleg szeretné
megtudni, ki volt és mivé formálódott. Nem
mehetek tovább, míg rá nem jövök, ki voltam... Így kerül elénk a címadó dal,
ilyen előkészítés után, a Shapeshifter
- avval a hihetetlenül ritmizált, hangszerekkel szóról szóra lüktető énekkel. Olyan életem van, amihez túl fiatal
vagyok... Ha valaki megélt már észrevehetetlenül lassan közeledő és lesből
lecsapó átalakulást, ami után szinte nem ismer magára, az (talán) eljut ehhez a
bölcsességhez. Mert itt megint többről van szó (fájdalmasan sokkal többről),
mint az alakváltás popkultúra által fényesre szopogatott farkascsontja. Megint
rólunk van szó - meg a felelősségünkről, hogy mit művelünk egymással.
Egymásból... Ebből a dalból erő árad amúgy. Strukturált, komponált, az
elemeiből harmóniát teremteni képes erő - ami nem mondott le sem magáról, sem a
világáról.
Ahogy azt Bori is teszi, Veronika
testvére, aki a korong utolsó dalának szerzője. Több ez egy kedves testvéri
gesztusnál. Ami a dalokban teória és művészet volt, az Borinak az élete. Nem
odaengedte a lehetőséghez a nővére - értelemszerűen van helye itt ennek a
dalnak. Szelíd, lassú, szövegcentrikus blues. A szeretet, az aggodalom faláról,
és egy lázadás vágyáról. Miután Veronika szép szisztematikusan megmutatta a
normalitást, ami figyel és érzékeny, megmutatta a tévutait és attrakcióit, az
aggodalmait meg a mélységes gödröket, amikben már nem hiszi el magát, itt van
Bori dala - a dal, amiben egy lány pusztán vágyik rá. Jelzem, talán a
legnormálisabb közülünk. Mindannyiunk nevében köszönöm! Tudjuk már, érezzük már
át, mennyire nem értékeljük ezt a velünk született ajándékot!
Ezt a zenei anyagot a két belga
zenésszel Veronikáék hamarosan elhozzák a MÜPÁba, hallgassátok meg. Járják vele
az országot, kettesben is, a személyesség varázslatával állítva mindezt a
színpadra. És itt van ez a hordozó. Én nagyon élvezem, hogy annyiszor
játszhatom le, ahányszor csak akarom...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése