Harcsa Veronika & Gyémánt Bálint - Budapest Jazz Klub - Cover Nights

Így teljesüljenek a kívánságaim… a Tell Her kapcsán írtam, nem is olyan régen: A duó a koncertjein rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel, mint a lemezen hallható Vetetem violát… Nos, legalább egy este erejéig alkalmunk volt a minap kizárólag feldolgozásokat hallani a duótól, a Budapest Jazz Klubban, és nem kicsit felkavaró élmény volt, ha kicsit más értelemben is, mint az említett dal…

Azt hiszem (legalábbis mi) még soha nem hallottuk Veronikát és Bálintot ennyire közvetlen, minden színi távolságtól fosztott módon (mondjuk sosem voltunk Kapolcson…). Klubhangulat, igen, de ez csak egy része ennek a távolságfosztásnak, ahogy azt lehetett érezni hátul is, hogy nagyon közel ülünk most a két játszótárshoz. Klubhangulat, ki-be járkáló, fesztelen (de rendre szavakkal megcsipkedett) nézők, Vera és Bálint, ahogy velünk és egymással is úgy tréfálkoznak, mintha barátok közt volnánk, zenés, mulatós este valahol. De mindez csak egy része – mert ahogy a dalokról beszélgettek és beszéltek hozzánk, abban volt valami minden klubhangulaton túl mutatóan intim. A dalok kapcsán emlékekbe láthattunk bele, rajongások és rácsodálkozások emlékeibe, cserélgetett kazetták és ismeretlen, „hú mennyire jó ez, de ki ez?” előadók világába, lányszobák falára ragasztott poszterekre láttunk, füllel riffeket és dallammeneteket visszafejtő, hosszú hajú gitáros fiúra - rácsodálkozások és rajongások emlékeit idézték a dalok, még azoknak is (szerintem), akik nem tudták mindig azonosítani, még a remek felvezetések ellenére sem, milyen dédelgetett emlékhez nyúl a duó.

Mert igen bátran nyúltak stílustól és reputációtól függetlenül azokhoz a dalokhoz, amik valaha fontosak voltak nekik. Ugyanazzal a szeretettel és olykor pofátlan bátorsággal idéztek  Michael Jacksont, mint Jimi Hendrixet (ezt külön és nagyon, Bálint!), szinte egymás után kaptunk tőlük Nirvánát és Cseh Tamást (ezt külön és nagyon, Veronika!), ugyanúgy elfért a tolmácsolásukban a színen a Beatles, ahogy Nina Simone. Megtéphetett a Talking Heads egyik örökbecsűje - még azt is elárulták: ők Peter Gabriel intimebb feldolgozása által ismerték meg, nem úgy, ahogyan annak idején én, aki ennek a dalnak is köszönhetően evidensen ott ugráltam a Pecsa külső színpada előtt, amikor David Byrne (akkor már egy új formációval) Budapestre jött… Ahogy a duó emléket és rajongást idézett, úgy támadtak fel nekem is az idevágó emlékeim.

Egyáltalán, mekkora királyság már eljátszani az egykor, felhangosított kazettás magnóról vagy bakelitről üvöltő kedvenc énekessel, zenekarral együtt alkalmi „mikrofonba” üvöltött egykori kedvencet, eljátszani az egykor léggitározott alapvetőt! Mekkora elégtétel az egykori kamasz-énnek tényleg, hogy ezek így a színpadra kerülnek – ahogy az egykori rajongó álmodozhatott róla, bőven karrier előtt, vagy akár már zenetanulás közben… Talán ettől volt ez az este ennyire közeli…

Nagyon érdekes volt a régebbi koncertek fényében is, hogy hova jutottak némelyik kedvenccel. Először ha jól emlékszem a Magyar Nemzeti Galériában hallottunk jó pár feldolgozást Harcsa Veronikától és Gyémánt Bálinttól, az MNG Extra rendezvénysorozat keretében, egy csípős-szeles októberi este 2011-ben. És bár azóta sokszor találkoztunk, jobbára a saját dalok bűvöletében, a különböző formációk saját zenéket felmutató produkcióin – s ha a duó koncertjén hallottuk is olykor, hogyan alakulnak ezek a vendégdalok, ilyen töményen egyszer sem köszönt ránk, hogy mennyire a magukévá tették az idő teltével őket, hogy mennyire interpretáció mind. Jó volt hallani őket. Remélem lesz még rá alkalom…