2017. január 9., hétfő

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell Her - CD

Duó. Egy ideje már tudom, mennyire bőven elég. Két játszó, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, az énekhang, a gitár – az első korongon megszeretett attitűd maradéktalanul jelen van most is. A hangzás lett kicsit más, így, a második lemezre:  a páros felkérte Jeremy Friedmant - akivel Veronika egyéb színpadi kalandozásai folyamán ismerkedett össze - hogy producerként segítse a dalokat minél inkább egy teljesség-érzet elemeiként is egymás mellett zengeni. A bátor annyiféleség, ami a korábbi album egyik legkedvesebb momentuma volt a számomra, itt is jelen van – sőt: ami populárisabb, az merészebben az, a refrénnel, az ismétlések játékaival; ami kifinomultabb, az még bátrabban borul szinte eltévedésig az improvizáció szabadságába (is). Mégis, sokkal inkább egy teljesség önállóan is könnyen fülben maradó elemei a dalok így, mint az első albumon.

Hagyd egy történetté mosódni a dalokat. Engedd közelebb az élő vizeket magadhoz, hagyd, hogy megmutassák neked a varázslatot, úszkálj a rád leső veszélyek helyett a sodró örömre figyelve, törékenységed feledve nyílj (ha fény és sötét határán megrekedve, hát úgy); éld meg és érezd, ahonnan sodrásba nyíltál: az egykori bármi visszahozhatatlanul eltávolodik úgyis, csak remélheted, hogy vetett árnyékod megőrzi csillámló fényük. Merj szédülni a felkavaró változásban. A saját történeted a többieké is, még ha időnként mélységesen egyedül érzed magad, sodródni érzed - akkor is, valami tovább tart velünk belőled: a dalokba csomagolt hit, álom, illúzió, velünk marad - ahogy veled egy feletted lebegő óvó angyal árnyéka. Az ilyen csendeket úgyis megtöri valami zaj; az se baj, ha te adod ki, ha te rikoltod: itt vagyok! Lehet, hogy csak ennyi kell, hogy észrevegyen, aki látszólag eddig is látott; akit látszólag eddig is láttál, az egyik szemeddel tisztábban, a másikkal mélyebben. Hiszen újra és újra el kell mondanod annak, akivel a sodrásba nyíltál: hogy épp ki vagy. Lehetséges, hogy nem figyel jól, vagy te nem nyíltál jól – lehetséges. Lehet, hogy egy magányos dalba zárnád magad – hiszen valójában ez a hiányérzet sodor. Ha visszanézel, látod. Ha kinyílt is violád, sose az a teljes.

Persze, tudom, ennél sokkal rétegesebb a dalok teljese. Úti élmények és családtörténetek formázták a szavakat, minden dal saját kis univerzum. Még mindig tartom, hogy Harcsa Veronika produkcióiban a szöveg a zenei környezettel minimum egyenrangú, sőt; néha még mindig ki merem jelenteni: ez egy szöveg-centrikus zene. Nemigen akad olyan dal, ahol a szöveg puszta apropó egy jól dudorászható (ha poposabb), vagy jól körülburjánoztatható (ha jazzesebb) dallamhoz. Viszont a dallamok sem puszta illusztrációi a szövegeknek – a viszonyukba bőven belefér a közvetített érzés-különbségekbe csomagolt finom irónia most is. Ahogyan például a Possible mélyen költői soraival incselkedik időnként a hozzá rendelt hangzás – vagy a játszótárs megszülető játékmódja. A kompozíció egésze még mindig inkább Veronikáé, de ezen a második albumon Bálint (más formációiból ismerős) színei is sokkal élénkebben látszanak. 

Tudom, ennél rétegesebb a dalok teljese – de az én fülemnek talán túl jól is sikerült Jeremy Friedman hangban tartó, gyönyörű ívet húzó hozzányúlkálása a duó egyre akusztikusabb, egyre letisztultabb világához. Ez egyébként teljesen ellentétes irány, mint amit az első lemezzel, a Lifeloverrel járt a duó, a rögzített album és az élő előadás tekintetében. Ott a koncert élménye volt (a zene selymes rejtelmeibe hatoló tovább-finomulások, hozzátevések által) a bőven gazdagabb, maga a korong visszafogott volt, finomságaival együtt szinte kimért – amitől persze az is sokkal feltűnőbb volt, mint itt: a zene mennyire sokféle, hány stílus, játék- és énekmód rakódik egymásra (ahogy írtam: akár ironizál egymással). Most egyértelműen a felvétel a dúsabb, az árnyalatgazdagabb (egy jól kimért, egységes hangzás összképén belül) – amit a koncert szelíd visszafogottsággal tett személyessé: pont azáltal, hogy lemondott a tér betöltésének sajátos kényszeréről, egyszerűen leült mellénk és onnan szólt nekünk. Meg kell mondjam, tetszett ez is, az is – tetszett a visszafogott lemezre pakolódó koncertélmények rétegződése anno; és legalább ennyire tetszik a Veronika egy bátor zenei kalandjából érkező játszótárs-producer által dúsított felvétel, amiről a duó a színpadon (nyilván eztán is) mindig más rétegeket simogat le. Hisz nincs királyi út – nincs egyetlen helyes megoldás.

Nekem a Vetettem violát hallatán kicsordult a könnyem. Úgy éreztem magam, ahogy annak idején a Quartet Lámpafény albumát hallgatva – egy kegyelmi állapotban, ahol semmi másra nincs módom, csak annyit hozzátenni: köszönöm. Megértem, hogy amíg szerzőként a duónak ennyi mondanivalója van, csak az ennyire mély érintődések kerülnek rögzítésre a feldolgozásokból. A duó a koncertjein ugyanis rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel.

A lemez januárban német nyelvterületen is kiadásra kerül; szívből kívánok hozzá sok sikert! Ha alkalmam lesz, még sokszor szeretném hallani élőben – de megnyugtató a tudat, hogy akármikor a lejátszóba helyezhetem ezeket a dalokat. Próbáljátok ki! Érdemes.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...