Költők, mítosz, organizmus

Dante piramisai

A piramis mintájára elképzelt társadalom problémája. Minden a csúcs felé törekedne. Hogy maga az elképzelés egyfajta szellemi út lehet, azt Babics Imre Gnózisa világította meg nekem - de azzal a kiegészítéssel, hogy valójában nem piramisról, hanem égnek fordított homokóráról van szó. Amelyben az akaratok, vágyak, pillanatnyi (örökbecsűnek érzett) pozíciók peregnek fel, az anyagiból az anyagtalanba. Az összes "fejéről talpára állított" gondolatkísérletünk ilyen homokóra - peregnek benne az örökérzetű homokszemek... írtam nem is olyan régen macskák apropóján, foglaltam össze a Babics Imre Gnózisából, s Hamvas Béla életművéből tanultakat... Tény, a tudományos gondolkodásunk, s a rá épülő technikai civilizáció is (beleértve a társadalmi rétegződéseink) piramidális szerkezetűek. A piramis egyéb értelmében is: az érzettel, hogy ezt mind mi teremtettük. Érdekes alapja ez a "Földet uraló ember" eszméjének - az alkotó pozíciója: ezt mind mi hoztuk létre (az öko-rendszereket amúgy fojtogató megastruktúrákat...).Tényleg talpáról a fejére állított homokórának képzelem, ahol a szellemibe akarna mindez a teremtett anyag felperegni. Oda, ahol először mint látomás, mint vízió megszületett - ahonnan a testetlenségből lepörög az anyagba a formázó kezek által. Ez a le-és feláramlások gondolati és  anyagi struktúrája - természeténél fogva lélektelen: az érzésnek nem sok szerep jut benne.

a gólem szemei

Babics Imre képe: harmatcseppé kell legyen ez a fel-pergés, hogy élhessen és éltessen. Organikus kell legyen. Világfa kell legyen. Mi ezen a világfán rendre az ágakra képzeljük magunkat, levélnek - holott a gyökerén rögzülünk: rögben a rögök, az elképzelt (megépített) piramis sivatagában a falára rátapadó homokszemek. A látványi különbségből fakad: a piramis elhiteti velünk, hogy az egészet mi csináljuk; a mi termékünk, amit a fellelhető anyag kedvünk szerint való alakításával strukturáltunk és építünk szakadatlanul. Ez a szemlélet a gólemépítőé - olykor érzem úgy, egy bolygó méretű, a jellegétől eltérő ízű homunculust hoztunk létre a vaspályáinkkal, az aszfaltcsíkjainkkal, a tengerbe termelt szemétszigetekkel, a táj teljes belakásával, ahogy rákos daganatként nőnek a termeszvárra emlékeztető, eszméletlenül strukturált ideggóc-szerű megapoliszaink. A rezgések és drótok hálózatában valóságos idegpályákat is kapott ez a gólem - s olykor érzem úgy: immár önálló létezőként akarja a maga halhatatlanságát; pont ezért pusztulunk majd vele... írtam, s tényleg úgy vélem, hogy sokkal organikusabb útja is van ennek az útnak, ahol az anyag szellemiesül. Például a szóban. Számomra ezért evidens a mítosz, mint világmegközelítés teljesebb-érzete a tények tégláinak egymásra halmozásából megszülető gondolati rendszereknél. Amelyek gondolati alapja amúgy általában szintén mitologéma, csak elegánsabb néven: elméletként hivatkoznak rá. Ezért becsülöm nagyon sokra a költőket és írókat, akik hajlandók a szemlélet megőrzött kincseivel eljátszani: futkározni le-fel harmatcsepp módjára az organizmus indáin és törzsén.

Willow Arlenea napja és holdja
(via Arte Sagrado)

Ezért tartom nagyra a már említett Babics Imrét, és Prágai Tamást, Báthori Csabát és Bánki Évát, Hajós Esztert és Györgyi Csabát... mert az építkezésük organikus, mert lubickolnak a mitologémák használatában, a világ lelkes nézetének szemléletében - akárcsak én. Külön megemlíteném Hegyi Botos Attilát, akinek az In illo tempore című kötete az idei Könyvhétre jelent meg. Attila ragaszkodott hozzá, hogy gyönyörűen kalligrafált kézírással jelenjenek meg növényi módon indázó szavakból növesztett versei - a nyomtatott betű távolítását sem szerette volna ebbe az alapvetően organikus nézetbe. Ezért tisztelem, (s mély, megélt érettségéért) Nagyatádi Horváth Tamást, aki a maga dekonstrukciójától köszönt el elegáns hitelességgel a debütáló kötetében...

De ezért tartom nagyra Babiczky Tibort, Simon Mártont, vagy akár Dékány Dávidot is - mert a maguk módján mindannyian játszanak a mítosszal. Még ha a dekonstrukció élményén át, ahogyan Bartók Imre is a maga regényfolyamában - úgy is. Amit Babiczky Tibor művel az északi mítoszokkal, amit Simon Marci a japán kultúra ihlettel megélt élményével, vagy amit Dékány Dávid a western és noir ízeivel, az mítoszteremtés is - a felbontása gesztusában. Mert ez konkrétan egy döntés: az egyik szemlélet a kapillárisokon át szállítja a nedvet, amíg a másik védekező reflex módjára kérgesedik a világfán - nincsenek pontos határai a kéregnek és szijácsnak: a fent említett költői modorok gyakran szerepet cserélnek egy-egy vers erejéig - bármelyik alkotó költészetében, bármelyik említett író irodalmában.

Kuzunoha a rókaszellem - a meséjét
Simon Márton is elmesélte 

Ezért rajongok Dragomán Györgyért - aki székely boszorkatörténetet, legendát ugyanúgy képes éltetni, ahogy a közelmúlt mítoszait (a kommunizmust, a fasizmust) helyezi könnyed kézzel alternatív reflektorfényekbe. Odavagyok Szabó T. Anna szavaiért, mert selyem-simogatás érzetű, ahogy japán-magyar legendát mesélt. És még igen hosszan sorolhatnám... Értsétek meg: azt sem állítom, hogy nem irodalom, amiből e szemlélet (pro vagy kontra) hiányzik. Nem egy sokat dédelgetett olvasmányélményem áll pusztán a gondolat (szürrealitás-mentes) talaján. Az talán alkat kérdése, hogy kezdettől Fekete István volt a fontosabb érintésem, s nem például Móricz - de ettől még Móricz nem lesz jelentéktelen író. Mint ahogy Esterházy Péter sem lesz középszerű attól, ha kijelentem: Hamvas Béla szerintem zseniális... 

Sőt. Ezért rajongok Alan Moore képregényeiért. Neil Gaiman regényeiért és képregényeiért. Dan Simmons végtelenül, gonoszul agyas scifijeiért. Ezért nem tudok (minden vállalt és szeretnivaló naivitása/belő ellentmondása ellenére) egy kumma rossz szót szólni John Ronald Reuel Tolkien munkásságára, mert mítoszt épít, pontosan megmutatva a szemlélet határait. Hiszen tudom én - együtt kellene lássuk a kettőt: a világfát és a homokóra kettős piramisát (ahol az anyag piramisa a gyökérzet, s a gondolaté a korona - ahol, ha tudatosítod, már nem kényszerül a kettő kizárólag a tudomásul vétel kiterjedés nélküli pontján át közlekedni: rendelkezésére áll az organizmus: az álom, a látomás, a vízió). Hogy valamilyen elérhető módon feljebb emeljük a szó levert méltóságát, s elérhető magasságba húzzuk az erőszakbeszéddel méltatlanul toronyugrás-magasra pakolt ingerküszöböt. Konstruálók és dekonstruálók egyként e munka felvállalói a szememben - én ebben a relációban nem látok oldalakat, és nem tartom lehetetlennek az egymásra figyelést.

Az írás, a szavakba kövült vízió szívemnek kedves lovagjait soroltam - messze nem az összes nevet... Ez nem katalógus. Szeretem a jelentőséget nyert szavakat. De jobban szeretem, ha amit átéltetnek velem, organikus. Szeretem a jelentőséget nyert szavak éltetőit. Szerintem ideje, hogy sokkal szélesebb körben figyeljenek egymásra.