Babiczky Tibor: Félbehagyott költemények

Félbehagyott költemények. Két végletes nézet jut eszembe egyből - mind a kettőhöz akad Babiczky Tibor kötetében vers. Egyfelől amikor a költő a halálra gondol, amikor a költő a halállal kokettál, amikor - hogy, hogy nem, avagy "ha csak úgy nem", mit tesz isten - tényleg meghal. Félbehagyott költemények a félbemaradt életmű (jelzem: nincs másmilyen) jelzetében. Másfelől az írás, az író felelőssége. Amikor félbe marad, mert a megkezdett nívón befejezhetetlen. Sajátos attitűd, ahogy egy barátom megfogalmazta: az állapot, amikor masinával a kezedben meglátod a képet, de pontosan tudod, a látványhoz méltó megragadáshoz nem elég a tudásod, az objektíved, a technika. Írásban ez mindig menet közben derül ki... Két végletet ragadtam meg a félbemaradásból - lássuk, e könyv valójában ezek bájos permutációjával játszik... Illusztrációképp:

Törékeny reggel. A bőröm fagyott

üveg. Fénysugár fut végig a szobán,

akár egy hajszálrepedés. Villog a tévé.

Azt hittem, nem félek a haláltól. (XLVII.)

és a másik véglet jegyében:

Felhők futnak egy szálloda

üveghomlokzatán.

Az ég üres --

Kedvesen morbid játéktér (amit a pontosan elkapott borítókép gyönyörűen tár fel; Baranyai B. András munkája...). Öregedő szerző-íze van, ami valahol vicces, ha elnézem az életerős, pályája ívén biztosan sikló, tudatosan építkező, viking harcosra hajazó költőt. Előre dolgozik, hogy később már ezzel ne kelljen? A félbehagyott költemények kötete amúgy kerek, komponált, befejezett: nyitóvers, félbehagyottak (számozva), 13 címmel és befejezettségérzettel bíró költemény a középen, félbehagyottak (számozva), s zárásképp az Ómega. A kompozíció teljesség-érzetét persze csorbítja: a (római) számozás tanúsága szerint jó pár félbehagyott költemény kimaradt - úgymond félbe maradt a félbe hagyás is. Ami (még a fülszövegben is csordulva-sugallva) amúgy arra provokálna: fejezd be. Hagyd magadban befejeződni, olvasó, a magad élményi érintettsége, a magad száj-íze szerint. Mint ahogy a Margó-fesztiválon fejezte be Babiczky Tibor verseit Simon Márton - a legtöbbször derűvel pofozva a feketébe öltözött alaphangot.

Van ebben némi önreflexiv kritika is szerintem - és minden komponáltságok paródiája is ez a kötet-ívre kalapált, hiányokkal teljes befejezetlenség. Ami Az építőmesterrel  kezdődik - azzal a mítoszba mártott hanggal, amelynek minden fűszerét az előző munkák, a Levegővétel, de főleg A jóemberek lapjain annyira szerettem. Azzal a hangütéssel kezdődik, amely a szerintem a leginkább szerethető módon mesél a már ezerszer elmesélt történetekbe mai, hiteles tapasztalatot. A vers alaprétege az északi mitológia egyik alaptörténete: az Asgárd köré építőmester által lehetetlen határidővel épített fallal - amit az istenek vesztére törő óriás a csodalova, Svadlifari segedelmével csaknem be is fejez; Loki akadályozza meg benne, aki kancává változva (!) elcsábítja a soha nem fáradó csődört (és mellesleg tényleg kihordja a szerelem gyümölcseit).

A vers Loki pozíciójából mesél - a vajúdás pozíciójából önmagához; elhelyez bennünket azonnal a költészetért klasszikus, mitológiai módon árat fizető költő kerítés-építésétől (mert rémiszt a külvilág - halld bele Babitsot) a szóivadékok utáni hajsza kétséges kimeneteléig. Hiszen soha nem olyan, mint amiért árat fizettél: napot, holdat, szerelmet. Ez a korábbi kötetekben összemarkolt hangütések összegzése és a tőlük való búcsú - ezzel kezdődik a kötet. Mint ahogy az Ómega egy új keresés történetének nyitóverse: A szeretet nem elég semmire... Valaminek kell még lennie / a szereteten túl. A két véglet közt egyfelől a szerzőtől elvárt-megismert hangütés befejezhetetlenségei - másfelől egy új hang, költői valőr úgy hagyott tolófájásai.

A Középben ebből a hangból kapunk ízelítőt. Ami megtartaná Az építőmester versét is építő szemlélet tanulságait, de ebbe az új viszonyrendszerbe feszítve, olykor a már elmesélt mesék továbbgondolásának ösvényén maradva:

Földek felszabdalva. Tizenegy mérgezett

vízű folyó kanyarog dél felé, szikrák

szállnak, csillagraj a végtelen sötétség

nyálkás felszínén. Kit vártál, megérkezett

végül összetörve, fakó tekintettel... (Midgard)

olykor egy formálódó új hang kifinomult feltárulkozásában:

...A kukák, leszögelt koporsók

egy unott hajnalon, magatehetetlenül

sorakoztak a kapu előtt. Nincs szemétszállítás. Ne ölj.

Vagy ne emlékezz rá. Amikor beleszerettél valaki másba,

éppen a megváltó születését ünnepeltük. Csecsemő,

szögekkel teli ágyban. (Exit)

Szóval én úgy érzem, ezek a Félbehagyott költemények egy attitűd felé rajzolt búcsú rekvizitumai - amit szerintem nem félbehagy a szerző, talán inkább felhagy vele. Még mindig a dekonstrukció jegyében... Örülök neki, hogy kézbe vehettem ezt a könyvet, Az építőmester még epigoni verset is ihletett; de igazán arra vagyok kíváncsi, Babiczky Tibor kíváncsisága merre ágazik a legközelebb a szóban - merre halad ez a kezdettől igen szimpatikus líra. Megmarad-e benne a bomlás és épülés eddig mítoszok megnyitó esőivel s szeleivel fenntartott, organikus egyensúlya.