Sarah Perry: Az essexi kígyó

Jajjj de nehéz erről a könyvről szenvelgés nélkül írni. Mondhatnám, hogy keserű csalódás volt, hogy majdnem sarokba hajítottam, hogy egy életre hátat fordítok a KULT sorozat ínycsiklandozó borítóinak, de… Nem lenne teljesen igaz. Ugyan valóban teljesen mást kaptam, mint amit vártam, de az olvasottak valójában tetszettek – csak nem úgy, ahogy arra számítottam. Valljuk be, hajlamosak vagyunk ordas előítéletekkel közelíteni könyvekhez. És még a legvájtfülűbb olvasót is megvezeti olykor a gyönyörű borító, a csúcsra járatott marketing, a gondosan építgetett brand. Az essexi kígyó tavaly év végén, amikor három társával elindította a 21. Század Kiadó „KULT Könyvek” sorozatát, egy csapásra közönségkedvenccé vált. Minden második ember a neten ezt olvasta és a legtöbben imádták. Ez óhatatlanul várakozásokat épít. Ráadásul tényleg olyan szép, hogy az ember képes idült mosollyal simizni a könyvesboltban a borítóját. Aztán jön a keserű csalódás, ha nem azt kapjuk, amit vártunk.

Persze közepesen értelmes olvasó az első néhánytíz oldal után el tudja dönteni, hogy akkor most hajlandó-e félretenni az előzetes várakozásokat és önmagában értékelni a könyvet vagy sem. Végigolvastam, szóval a válasz tán egyértelmű. És jól tettem, hogy hagytam magam vinni a történet és Perry bájosan fura hősei által. Az essexi kígyó nem rossz könyv, egyáltalán nem – ha a helyén kezeljük és elfogadjuk annak, ami: könnyed viktoriánus kalandregényfélének, hangyányi misztikummal, távolságtartó romantikával, udvarias, visszafogott társadalomkritikával, akkor baromi jól is szórakozhatunk.

Mert Cora Seaborne, a korán megözvegyült és özvegységét az utolsó cseppig kiélvező önjelölt Mary Anning-utód és a falusi tiszteletes, William Ransome egymásra találása a falusiakat rettegésben tartó rejtélyes essexi bestia keresése közben meglehetősen szórakoztató. Perry jó érzékkel rajzolja fel szereplőit: a posztjához képest meglepően nyitott gondolkodású tiszteletes, szerethető pletykafészek felesége, a boszorkánypraktikákat egyik napról a másikra  a tudomány  oltárán feláldozó kamaszlányuk éppolyan élő, kedvelhető, önálló személyiséggel rendelkező alakok, mint londoni vendégeik: az erőszakos férje elvesztését legkevésbé sem sirató, a rákényszerített kirakatfeleség szerepet levető, férfiruhákban, gubancos hajjal, sárosan a mezőt járó Cora, társalkodó- és házvezetőnője, a (nem is annyira) titokban belé szerelmes Martha, Cora másik rajongója, a magát ünnepelt sztársebészként vizionáló Luke és kebelbarátja, a Marthába szerelmes, dúsgazdag, vagyonát a szocialista mozgalommal kacérkodó imádottja elkápráztatása végett jótékony célokra fordító Spencer. Igazából mind megérdemelnének egy önálló történetet – ami egyszerre erény és hiba.

Perry egészen elképesztő módon úgy képes vontatott és sokszor bántóan lassú, részletekbe vesző cselekményt bonyolítani, hogy egyébként túl sok szereplője van, akiket megajándékozhatna nagyobb figyelemmel is. A cselekményből kifolyólag (amiben a fent csak nagy vonalakban vázolt, tévedések vígjátékára hajazó szerelmi gubancokon túl akad utcai merénylet [kettő is], szenzációszámba menő műtét, tragikus sérülés, öngyilkossági kísérlet, szökés, eltűnés, szánalmas vallomás és botrányos visszautasítás, miközben a titokzatos „bestia” is felbukkan időről időre…) sokkal inkább zsúfoltnak kéne hasson a regény – ám az elbeszélésmód épp az ellenkező irányba viszi. Mintha az essexi mocsaras partvidék húzna magába minket is, annyira, hogy már várjuk, mikor bukkan fel az a bestia, hogy élve felfalja az olvasót – legalább történne valami.

Közben persze szereplőink lelkében megtörténik minden. Felnőnek, ismét gyermekké válnak, felismeréseket tesznek, rájönnek, mi az igazán fontos az életben és mit engedtek ki a kezeik közül; felrúgják a konvenciókat, aztán ismét behódolnak nekik; világot váltanak, majd hazamennek a megszokott megalkuvások közé. És persze mindenki megleli a saját essexi bestiáját: amiről kiderül, hogy a legkevésbé sem emberevő szárnyas szörnyeteg, pusztán a félelmeink, vágyaink, elnyomott érzéseink, kollektív emlékezetünkben őrzött rémálmaink kivetülése. Mily meglepő.

Gonosz vagyok ezzel a könyvvel, pedig tényleg tök jól szórakoztam olvasás közben, csak valahogy úgy érzem, ez kevés. Vagy… Tán mégsem sikerült levetnem az előítéleteim és hagytam, hogy az előzetes várakozások rányomják a bélyegüket az olvasásra? Sokszor éreztem azt, mintha egy kortárs Jane Austen-epigont olvasnék, csak épp Austen legnagyobb erénye hiányzik belőle: az irónia. Egy napon ebből a könyvből még remek BBC-sorozat születik… - írja a kötet egyik ajánlása. Mi sem lehetne találóbb: kiváló alapanyag egy kedélyes, bájos, vasárnap délutáni kosztümös sorozathoz. Többet (na jó, kimondom: valóban kult könyvet) várni tőle viszont kár.

(Utóhangféleség: ősszel jelenik meg Sarah Perry új regénye, a Melmoth, ami első ránézésre több misztikummal és kevesebb romantikával operál - a fentiek ellenére el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy ha lejjebb viszem a várakozásaim és egy más allappozícióból vágok bele a könyvbe, mit tud nyújtani a szerző.)

21. Század Kiadó

Fordító: Borbély Judit Bernadett