Elolvastam A patkány évét. Önként és jókedvemben – Bartók Imre Fém című korábbi regénye annyira „tetszve
nem tetszett”, hogy nem hagyhattam ki. Erős hangon, jó mondatokban szóló szerző
– hát jól megkaptam! Az olvasást, amely közben az olvasó magányos, akár egy plüssnyeremény a céllövöldében. A jó mondatokat
is, a rejtvényt is, a sokatmondást is, a kulturális utalások fanyar többletét –
megint, de gyökeresen másképp szétesőben. Mintha
egy világtojás fala repedt volna szét, és ezernyi apró, megnyomorított pók kelt
volna ki belőle, hogy alig hallható, zizegő mozgással elfoglalják maguknak a
tér nyirkos sarkait. Megint határokig feszelegve. És megint úgy, hogy nem
hessegethettem el – mint egy gondolatban bőrt irritáló, szemtelen legyet –
valaki más szövegre vetülő árnyékát. Ez a regény gyönyörű önállóvilágot képzel,
de mintha Thomas Pynchon háta mögé. Úgy vetül rá az árnyéka, ahogy a leomlott New
York-i tornyoké (azóta is) a közös jövőre.
Bocsánat, ha félreérthető vagyok. Bartók
Imre nem epigon. Témáját és kifejtését illetően is messze tovább rohan e
könyvével, mint a „paranoid posztmodern pápa” valaha is. Előre. Bele a jövőbe.
Mégis – téves út műfaji regényként értelmezni ezt a könyvet. Valahol a
szerkezetében, a cselekmény kócos vezetésében valóban egy poszthumán sci-fi-horror
paródiája. Vagy mondjuk: az is lehetne. Hiszen nyomoznak benne, szörnyetegek
ellen, akik embereket botanizálnak (használnak élve táptalajnak és
gyökérzetnek), vesznek rá egymás fájdalommentes élveboncolására, alkotnak
valóságos szürreális csoportképet, festményt az egybe-organizált élő testekből
– mindvégig egyfajta „teljesebb tudatos létezés” titkos, sorozat-gyilkosi bűvöletében.
Műfaji játék (is) folyik az olvasóval, a szokott „ki a gyilkos” kérdése mentén.
A könyv első hatvan oldalán épp ez fájt a leginkább: hogy a szerző ezt a játékot
nem vette komolyan. A könyv nehezebben „melegszik be”, mint egy öreg,
kihasznált amcsi furgon – nehezen éri el a maga üzemi hőmérsékletét, és addig
bizony forralja az (agy)vizet. New York-i rendőrőrse, a nyomozó Stone még a
végtelenített sorozatok habkönnyű hitelével se bírt – még csak nem is „olyan,
mint”, hanem a puszta „olyan szeretne lenni, mint”. A ráció sikerületlen paródiája.
Akinek a számok a felsőbb valóság. A
túlélők száma a felsőbb valóság.
De persze miért is vette volna komolyan
a nyomozás játékát az író. Ha a szörnyetegek „anyja” egy gyönyörű, démoni nő –
maga a Babiloni Parázna; s a szeretője az egyik áldozat – maga az Elveszett
Paradicsom. Ha a szörnyetegei valójában a filozófiáink. A szörnyetegei a
legbölcsebbek: a feltámasztott, felturbózott, kiképzett Karl, Martin, és
Ludwig. Akik így, önnön jövőjükben életre hívva a szellem emberének komplexusai
lesznek: a háromféle meztelen kudarc. Három filozófus, háromféle csődtömeg –
akár a három majom: aki nem lát, az mániása a képnek; aki nem hall, az él-hal a
zenéért, aki nem beszél, az a fogalmazás bűvöletében nem teszi. A regény
legszórakoztatóbb részletei lesznek a három idióta bölcs téblábolásai, tehetetlen
képzelődéseik és stupid „problémamegoldásaik” két levezényelt borzalmas
cselekedet között. Ahol ők nem a gondolat, csak a végrehajtók. Itt van hát, szembekerültek egymással; ő, a
Tudás Letéteményese és az utolsó repeszgránát, a Tudás Szétszaggatója… A
gondolat értelmét, a kultúrát a tapasztalat élve-boncolja. Üres helyeket
teremt, ahova beáramolhat a „valami új”. Akinek a mosolya olyan, mint a kelő Nap a horizont foghíjában.
Odafönt
nincs semmi
– hangzik el a 181. oldalon. A filozófia tehát, ha célt, ha mindenki célját,
tehát ha emberfelettit keres, azt „odafönt” nem találja meg. De megleli az
evolúcióban. Amely sürgethető. Erőszakosan alakítható – hiszen valójában a
sokaságunk tevékenységének eredője is így sürgeti. A filozófia tehát a magasabb
rendű cél érdekében megélt perverzió. Amit nem a kultúra kezel. Amit – ha
végletekig nyílik – nem kezel semmi és senki. A gondolat a korlátai nélkül
önfelszámol. Az ég üres, nincs kihez fohászkodni. Legyen hát istenné az ember
maga; keltsük fel és helyezzük egykori hőse pozíciójába Friedrichet, hogy „ím,
ígyen szóljon”; s amiről szól, az legyen az apokalipszis. Hiszen a ráció, a „nyomozás”
gyermeke maga az Antikrisztus: aki az üres égnek fityiszt mutatva csak azért is
János jelenéseit teszi valóságba, az apokalipszis négy lovasával. Az első három
neve: meztelen szellem, a negyediké: meztelen megrontatás. Akinek így hangzik a legszebb mondata
megrontottjához: Ne butáskodj, kisfiú!
Amíg van élet, érdemes ölni!
Többször, többféleképpen elmeséli a maga
provokációját Bartók Imre – nem árul zsákbamacskát. Valójában többféle
emésztési fázisban újra és újra elénk böfögi a mondanivalót. Együtt mozogtak a gépzongora lágy hangjaira,
amelynek minden ütemére megremegtek a póklábak is odafent, és mozdult a fiú
keze, előre-hátra, föl-le a másik testén. A testében. A teste közvetített a
vertikális és horizontális között, mindenestül ferde volt, megannyi
irracionális szám tapintható, kitömött manifesztációja. A vertikális oksági
gondolata, és a horizontális örök asszociációi – szegény európai elme! Nem
csoda, hogy Nietsche is a megmentő őrületet kezdte keresni…
Beteg egy képlet ez, horrorba panírozott
gyomorforgatás. Amely szeretne a dolgok bőre alá hatolni – ha más nincs,
legalább szikével. Bartók Imre nemcsak a filozófiát pofozza bucira. A ma
annyira szeretett, beteg nézetekből forgatott hallgatag filmes és könyves „bárányok”
belső szerveit is kiforgatja nekünk. Amolyan „jöjjetek és lássátok: ezt
élvezitek” módján, kíméletlenül. Hiszen tényleg ezt élvezzük. Régóta. Bateman,
Sobota, Hannibal Lechter, Dexter óta – ezt a beteg nézőpontot. Az életet, amely
egyszerű, közönséges és iszonyú, beoltva
a „de legalább semmi nem tart örökké” személyre szabott, jól kiérdemelt gyógyíthatatlanságával.
Ahol a negyedik felébresztett filozófus: Nietsche e könyvben a beteljesült, a
józanság háromféle sivatagi delíriumát felülíró, dzsungelszerűen burjánzó
őrület maga; amely nem keres, hanem talál; s amit talál, azt ráírja az
életünkre – áthangolva vele az üres ég isteni tévéjét.
Még mindig tartom: Bartók Imre a
nemzedéke legígéretesebb, legsokrétűbb tehetsége. Csak több ezer leírt szó birtokosaként
sem váltotta még be ezt az ígéretet.
Kiadó: Libri
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése