2013. december 19., csütörtök

Bartók Imre: A patkány éve



Elolvastam A patkány évét. Önként és jókedvemben – Bartók Imre Fém című korábbi regénye annyira „tetszve nem tetszett”, hogy nem hagyhattam ki. Erős hangon, jó mondatokban szóló szerző – hát jól megkaptam! Az olvasást, amely közben az olvasó magányos, akár egy plüssnyeremény a céllövöldében. A jó mondatokat is, a rejtvényt is, a sokatmondást is, a kulturális utalások fanyar többletét – megint, de gyökeresen másképp szétesőben. Mintha egy világtojás fala repedt volna szét, és ezernyi apró, megnyomorított pók kelt volna ki belőle, hogy alig hallható, zizegő mozgással elfoglalják maguknak a tér nyirkos sarkait. Megint határokig feszelegve. És megint úgy, hogy nem hessegethettem el – mint egy gondolatban bőrt irritáló, szemtelen legyet – valaki más szövegre vetülő árnyékát. Ez a regény gyönyörű önállóvilágot képzel, de mintha Thomas Pynchon háta mögé. Úgy vetül rá az árnyéka, ahogy a leomlott New York-i tornyoké (azóta is) a közös jövőre.

Bocsánat, ha félreérthető vagyok. Bartók Imre nem epigon. Témáját és kifejtését illetően is messze tovább rohan e könyvével, mint a „paranoid posztmodern pápa” valaha is. Előre. Bele a jövőbe. Mégis – téves út műfaji regényként értelmezni ezt a könyvet. Valahol a szerkezetében, a cselekmény kócos vezetésében valóban egy poszthumán sci-fi-horror paródiája. Vagy mondjuk: az is lehetne. Hiszen nyomoznak benne, szörnyetegek ellen, akik embereket botanizálnak (használnak élve táptalajnak és gyökérzetnek), vesznek rá egymás fájdalommentes élveboncolására, alkotnak valóságos szürreális csoportképet, festményt az egybe-organizált élő testekből – mindvégig egyfajta „teljesebb tudatos létezés” titkos, sorozat-gyilkosi bűvöletében. Műfaji játék (is) folyik az olvasóval, a szokott „ki a gyilkos” kérdése mentén. A könyv első hatvan oldalán épp ez fájt a leginkább: hogy a szerző ezt a játékot nem vette komolyan. A könyv nehezebben „melegszik be”, mint egy öreg, kihasznált amcsi furgon – nehezen éri el a maga üzemi hőmérsékletét, és addig bizony forralja az (agy)vizet. New York-i rendőrőrse, a nyomozó Stone még a végtelenített sorozatok habkönnyű hitelével se bírt – még csak nem is „olyan, mint”, hanem a puszta „olyan szeretne lenni, mint”. A ráció sikerületlen paródiája. Akinek a számok a felsőbb valóság. A túlélők száma a felsőbb valóság. 

De persze miért is vette volna komolyan a nyomozás játékát az író. Ha a szörnyetegek „anyja” egy gyönyörű, démoni nő – maga a Babiloni Parázna; s a szeretője az egyik áldozat – maga az Elveszett Paradicsom. Ha a szörnyetegei valójában a filozófiáink. A szörnyetegei a legbölcsebbek: a feltámasztott, felturbózott, kiképzett Karl, Martin, és Ludwig. Akik így, önnön jövőjükben életre hívva a szellem emberének komplexusai lesznek: a háromféle meztelen kudarc. Három filozófus, háromféle csődtömeg – akár a három majom: aki nem lát, az mániása a képnek; aki nem hall, az él-hal a zenéért, aki nem beszél, az a fogalmazás bűvöletében nem teszi. A regény legszórakoztatóbb részletei lesznek a három idióta bölcs téblábolásai, tehetetlen képzelődéseik és stupid „problémamegoldásaik” két levezényelt borzalmas cselekedet között. Ahol ők nem a gondolat, csak a végrehajtók. Itt van hát, szembekerültek egymással; ő, a Tudás Letéteményese és az utolsó repeszgránát, a Tudás Szétszaggatója… A gondolat értelmét, a kultúrát a tapasztalat élve-boncolja. Üres helyeket teremt, ahova beáramolhat a „valami új”. Akinek a mosolya olyan, mint a kelő Nap a horizont foghíjában. 

Odafönt nincs semmi – hangzik el a 181. oldalon. A filozófia tehát, ha célt, ha mindenki célját, tehát ha emberfelettit keres, azt „odafönt” nem találja meg. De megleli az evolúcióban. Amely sürgethető. Erőszakosan alakítható – hiszen valójában a sokaságunk tevékenységének eredője is így sürgeti. A filozófia tehát a magasabb rendű cél érdekében megélt perverzió. Amit nem a kultúra kezel. Amit – ha végletekig nyílik – nem kezel semmi és senki. A gondolat a korlátai nélkül önfelszámol. Az ég üres, nincs kihez fohászkodni. Legyen hát istenné az ember maga; keltsük fel és helyezzük egykori hőse pozíciójába Friedrichet, hogy „ím, ígyen szóljon”; s amiről szól, az legyen az apokalipszis. Hiszen a ráció, a „nyomozás” gyermeke maga az Antikrisztus: aki az üres égnek fityiszt mutatva csak azért is János jelenéseit teszi valóságba, az apokalipszis négy lovasával. Az első három neve: meztelen szellem, a negyediké: meztelen megrontatás.  Akinek így hangzik a legszebb mondata megrontottjához: Ne butáskodj, kisfiú! Amíg van élet, érdemes ölni! 

Többször, többféleképpen elmeséli a maga provokációját Bartók Imre – nem árul zsákbamacskát. Valójában többféle emésztési fázisban újra és újra elénk böfögi a mondanivalót. Együtt mozogtak a gépzongora lágy hangjaira, amelynek minden ütemére megremegtek a póklábak is odafent, és mozdult a fiú keze, előre-hátra, föl-le a másik testén. A testében. A teste közvetített a vertikális és horizontális között, mindenestül ferde volt, megannyi irracionális szám tapintható, kitömött manifesztációja. A vertikális oksági gondolata, és a horizontális örök asszociációi – szegény európai elme! Nem csoda, hogy Nietsche is a megmentő őrületet kezdte keresni…

Beteg egy képlet ez, horrorba panírozott gyomorforgatás. Amely szeretne a dolgok bőre alá hatolni – ha más nincs, legalább szikével. Bartók Imre nemcsak a filozófiát pofozza bucira. A ma annyira szeretett, beteg nézetekből forgatott hallgatag filmes és könyves „bárányok” belső szerveit is kiforgatja nekünk. Amolyan „jöjjetek és lássátok: ezt élvezitek” módján, kíméletlenül. Hiszen tényleg ezt élvezzük. Régóta. Bateman, Sobota, Hannibal Lechter, Dexter óta – ezt a beteg nézőpontot. Az életet, amely egyszerű, közönséges és iszonyú, beoltva a „de legalább semmi nem tart örökké” személyre szabott, jól kiérdemelt gyógyíthatatlanságával. Ahol a negyedik felébresztett filozófus: Nietsche e könyvben a beteljesült, a józanság háromféle sivatagi delíriumát felülíró, dzsungelszerűen burjánzó őrület maga; amely nem keres, hanem talál; s amit talál, azt ráírja az életünkre – áthangolva vele az üres ég isteni tévéjét.

Még mindig tartom: Bartók Imre a nemzedéke legígéretesebb, legsokrétűbb tehetsége. Csak több ezer leírt szó birtokosaként sem váltotta még be ezt az ígéretet.


Kiadó: Libri

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...